Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Kis magyar jazzcsoda

 

Olvasom a Rádióújságot. 1990. március valahányadika, 22 óra valahány perc: a TV dzsesszpódiuma (így). Élő hangver­seny-közvetítés a Budapesti Tavaszi Fesztiválról. Közreműködik: Szakcsi La­katos Béla, Lakatos (Ablakos) Dezső...

Nézem a tévét. Élő közvetítés a Buda­pesti Tavaszi Fesztiválról, a színpadon: Szakcsi, Dés László és mások...

Keresgélem írógépemen a billentyűket, s közben azon gondolkodom: már me­gint egy jó kis magyar csoda részesei lehettünk. Jazz a televízióban? Élőben? Mi történt a tévé háza táján? Csak nem a demokrácia előszele csapta meg a leg­fontosabb nemzeti médium műsorszer­kesztőit?

Ami azt illeti, volt okunk töprengeni a meghökkentő jelenségen. Eléggé sovány kenyéren tartotta eddig a televízió a ma­gyar jazzmuzsikusokat és jazzkedvelőket. Tudjuk persze: réteg­műsor, értelmiség, miegymás. De akkor is: a pori jazzfesztivál egy hetének programját osztogatni egész évben jazz gyanánt, ez minden­képpen erős diétának nevezhető. Jó, jó, időnként becsúszott ez-az. Például Gonda János történeti sorozata. Vagy egy-egy felvétel a székesfehérvári, újabban a budapesti fesztiválról, netán Benkóék valamelyik jubileumi hangversenyéről. Klipek is bekerülhettek a pop-rock mű­sorok valamelyikébe – annak, aki nézi őket. Lehet, hogy ha valaki statisztikát készít, ennél többet tud kihozni. De azt semmiképpen sem, hogy a jazz módsze­resen és szisztematikusan jelen lett volna a Magyar Televízióban.

A „bennfentesek” visszakérdezhetik: miért kellene a jazznek módszeresen megjelenni a tévében?

A válasz egyszerű: azért, mert a jazz kultúrahordozó. Túl azon, hogy az egye­temes zenekultúrába illeszkedik, a ma­gyar kultúrának is szerves része, önálló értékeket hozott létre. És mindennek, ami értéket hordoz, valamilyen formában he­lyet kell adni a nemzet televíziójában. Ami szórakoztató, azt olyan műsorokban: ami nemesebb, azt pedig olyan össze függésben.

Megkérdezem: mit tud a magyar tévé­néző (a nevek alkalomszerűek) Dresch Mihályról, Lakatos Tóniról, Süle Lászlóról? Persze, miért éppen a jazz lenne ki­vétel: e téren is épp olyan esetlegesség, összevisszaság, koncepciótlanság jelle­mezte a tévé műsor-összeállítását, mint mondjuk, az irodalom vonatkozásában Ha egy szerkesztőnek úgy hozta kedve, lett jazz a műsorban, ha nem, hát nem. Ennyi.

Most látom csak: múlt időben fogal­maztam. Talán megváltozott a helyzet mostanában? Szemléleti váltást jelez az élő adás, Ella Fitzgerald és Frank Sinatra bemutatása a Vurlitzerben. fiatal jazzmű­vészek szerepeltetése a Stúdió '90-ben? Vagy csak koncentráltan jelentkezik az esetlegesség?

Én egyszerű tévénéző vagyok, nem tu­dok erre felelni. De azt tudom, hogy 1990. április 8-án valami történt Ma­gyarországon, kiléptünk a négy évtizede járt egyirányú utcából, s kereszteződésbe kerültünk. Azt az új utat, amit választot­tunk, demokráciának hívják: a demokrá­cia velejárója pedig a pluralizmus, a sok­féleség. Hihetjük, hogy ezzel véget ért negyven esztendő torz, hamis, értékrom­boló „kultúrpolitikája”, s elkezdődhet va­lami minőségileg új: az eszmék, ideák, szellemi javak nemes, megtermékenyítő versengése. Amiben a kultúrának nem a politikai diktátumok, hanem a gazdasági elnyomorodás, az üzletiesedés ellen kell védekeznie. Mint a civilizált orszá­gokban.

Önazonosság. Ez lesz most a kulcsszó. Mindenkinek: az embereknek, az ország­nak, a művészeteknek, meg kell találniuk önmagukat. Ez a fejlődés, a kiteljesedés feltétele, A jazznek is meg kell találnia önmagát ahhoz, hogy méltóképpen le­hessen jelen a kultúrában. És a televízió­nak is rá kell találnia önmagára ahhoz, hogy helyet biztosíthasson a művésze­teknek, a kultúrának. Benne a jazznek. Keserves, küzdelmes folyamat lesz ez, de nincs más út. Ez vezet Európába,

Hát ezért volt csak kis magyar jazzcsoda a március valahányadikai élő közvetí­tés. Mert felkínáltatott a ritka, talán soha nem volt lehetőség: kiemelt tálalásban, jó műsoridőben jelenhetett volna meg a magyar jazz három reprezentánsa a szé­les közönség előtt. Ehelyett egy kivételé­vel mások léptek a színpadra, ahogyan az már errefelé lenni szokott. Nem jött össze: ez mondjuk beteg lett, annak akadt egy jobb bulija, emez meg elvesztette a repülőjegyét. Így aztán a műsor is csak esetlegessé válhatott: négyen összeáll­tak, s becsülettel, legjobb rutinjukkal el­játszották a rögtönzött programot. A csoda elmaradt.

Több is veszett Mohácsnál? Lehet. De talán ezért kell X-edik alkalommal talpra állnia ennek a nemzetnek.

A kulcsszó: önazonosság. Ennek el­érése azonban áldozatokat követel. Min­denkitől.

(Jazzpress, 1990/2)