David Murray: Creole

Amióta a jazz létezik, mindig kölcsönhatásban állt a különböző kultúrákkal. Az afrikai háttér és tudatosság eleve adva volt, de a földrajzi közelség miatt a latin-amerikai zenék is hamar megtermékenyítő hatást gyakoroltak fejlődésére. A latin-kapcsolat Dizzy Gillespie-vel kezdve Stan Getzen át a kubai Gonzalo Rubalcabáig nagyon sok jazz­mu­zsikus játékát befolyásolta. Nem lehet csodálkozni azon, hogy a nyolcvanas évek stílus­törekvéseiben meghatározó jelentőségű, rendkívül termékeny David Murray is ihletett kapott arra, hogy a jazz sáncai mögül kilépve más (tiszta) forrásokból is merítsen.  Előbb az afrikai, majd a kreol zenének szentelte soros lemezeit, az utóbbi program azonban különösen közel kerülhetett a szívéhez, mert újabb opusa is e kultúrkör igézetében fogant. Ezúttal néhány amerikai zenésztársa kíséretével Guadeloupe szigetére utazott el, hogy helyi muzsikusokkal szövetkezve vegye lemezre Creole című lemezét.

A kreolok a jazz-univerzumban sokáig a New Orleans-i muzsikustársadalom világo­sabb bőrű, franciás műveltségű részeként voltak nyilvántartva. Ebbéli felfogásunkat aztán módosították a Karib-szigeteken élő, színes bőrű, több kultúrájú lakosságról szerzett ismereteink, amelyek különösen zenei szempontból mutatják izgalmasnak a meleg égövi térséget. Azon a tájon a spanyol hódításkor érkező új bevándorlókat nevezték kreoloknak, manapság azonban ezt egyes filozófusok az egykori gyarmaton született valamennyi leszármazottra kiterjesztik. Egy biztos: a lemez felvételén olyan muzsikusok találkoztak, akik, jóllehet eltérő nyelvet beszélnek és más kulturális háttérrel rendelkeznek, sorsukat illetően hasonlóak egymáshoz: őseik rabszolgák voltak, és eredeti hazájuktól távol születtek.

A Guadeloupe-szigeti zene nem azonos a Dél-Amerikában kialakult latin muzsi­kával. A dobok, a ritmus és a variatív ismétlési technika kiemelt szerepe révén több afri­kai elemet őriz, ugyanakkor rendkívül dallamos, és személyes, bensőséges hangvételű. Ez a koncept-lemez nem ama próbálkozások sorát gyarapítja, amikor jazzmuzsikusok színe­sítésképpen különféle elemeket építenek be zenéjükbe. David Murray útja nem kirándulás volt, hanem valóságos érintkezés egy másik kultúrával: nem õ hasonítja azt a saját világához, hanem szerzőként és hangszeresként õ illeszkedett bele annak aurájába. A kilenc kompozíció (kettõ Murray szerzeménye) megannyi karakter, ízelítő a sziget sok­színű zenéjéből. Van olyan, amelyikben a táncos ritmusok fölött kibontakozó hang­szer­szólóké a fõ szerep (Soma Tour, Gansavn’n), van, ahol az ének viszi a dallamot (Flor Na Paul, Savon de Toilette, Tonte Vontarde), s van, ahol két hangszer, Murray szaxofonja és Gérald Lockel gitárja folytat párbeszédet egymással (Guadeloupe Sunrise, After Dark).

A lemez spiritus rectora alighanem Lockel, aki nem jazzmuzsikus, de kortárs hangzásokkal élő játéka szembesülésre késztető kihívás Murray szárnyaló rögtön­zései­nek. Míg a számok többségében tíz muzsikust hallunk, hangszerszólókra többnyire a fuvola és a szaxofon vállalkozik. Érdekes, hogy míg a kitűnő James Newton fuvolázása harmonikusan illeszkedik a karibi stílusvilágba, Murray végig megőrzi jazz-indíttatását. Jellegzetes hajlításai, a hangszer kifejezési határait feszegető, a harmóniáktól messze rugaszkodó (free) frázisai vérbeli modern jazzmuzsikusra vallanak. Az új zenei környe­zet, a bennszülött muzsikustársakból sugárzó elhivatottság ösztönző hatással van rá: len­dületes, beleérző játékával inspirációban, kreativitásban, az improvizáció szabadságában és nem utolsósorban érzelmi intenzitásban új dimenziók felé tágítja ezt a keletkezési helyének szellemét mélyen hordozó, nemesen egyszerű zenét.

David Murray ­ tenorszaxofon, basszusklarinét; Ray Drummond ­ basszus­hegedû; Billy Jabal Hart ­ dob; Klod Kiavue ­ ütõhangszerek, ének; James Newton ­ fuvola; Max Cilla ­ fuvola; D.D. Jackson ­ zongora; Gérard Lockel ­ gitár; François Landresseau ­ ütõhangszerek, ének; Michel Cilla ­ ütõhangszerek, ének

 ****

(Gramofon, 1999/1)