Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Joshua Redman: Still Dreaming

 

Tisztelgés a tisztelgők előtt. Joshua Redman, napjaink ünnepelt szaxofonosa édesapja, az ugyancsak tenorszaxofonos Dewey Redman szellemét idézi meg legújabb lemezén. Okkal teszi, a nála fontosabb, újító szerepet vivő, 2006-ban elhunyt idősebb Redman életében nem kapta meg azt az elismerést, ami megillette volna. 1967-74 között hét évet töltött a free jazz úttörője, Ornette Coleman oldalán, majd az élmény hatására 1976-ban az egykori játszótársakkal, Don Cherry trombitással, Charlie Haden bőgőssel és Ed Blackwell dobossal létrehozott Old and New Dreams kvartettben a mester korai repertoárjának interpretálásával egy évtizeden át őrizte a lángot. A Still Dreaming kiváló hangszeresekből alakult csapata ezt a felállást követi: Joshua tenorszaxofonon, Ron Miles trombitán játszik, Scott Colley bőgőzik, Brian Blade dobol. A lemezen egy-egy kompozíció hangzik el Colemantól (Comme Il Faut) és Hadentől (Playing), kettő Colley, négy pedig Joshua szerzeménye. Az emlékezés szándéka nyilvánvaló, egyértelmű a kapcsolódás Coleman és az Old and New Dreams határokat feszegető zenéjéhez. Mindjárt a lemezt nyitó New Year (Colley) úgy hangzik, mintha Coleman 1960-as Change of the Century albumáról lépett volna elő. Az akkori életérzés és közlésmód persze nem rekonstruálható, ami ötven éve újdonságként hatott, mára beépült a jazz kifejezőkészletébe: a harmóniák szabad kezelése, a ritmus tördelése, az interaktivitás követelménye széles körben érvényesülő normává vált. Az éthosz és a teljesítmény méltánylásán túl a cél ezért alighanem a történeti folytonosság hangsúlyozása.  A vezető szerepet itt is a szaxofon-trombita kettős viszi, mindenekelőtt a remek szolisztikus képességű Joshua, akinek játéka virtuózabb, de kevésbé szabálytalan, mint édesapjáé volt. Ami egykor vérre menő vállalásnak számított, ma megoldandó technikai feladványként jelenik meg a muzsikusok előtt. Óhatatlan az összehasonlítás Cherry trombitálásával is; Miles érzékeny, intelligens előadásmódja simulékonyan illeszkedik a szaxofon szólamaihoz, de nincs meg benne annak robbanékonysága, kiszámíthatatlansága. A míves zene az elődök példáját megidéző, fergeteges tempójú első két szám után csendesebb, strukturáltabb mederbe terelődik, és sikerrel teremti meg az eltervezettség és a rögönzések spontaneitásának egyensúlyát.

****

(Gramofon, 2018, ősz)