Véd- és dacszövetségek

(Miles Davis) Egy muzsikus életműve soha nem zárul le halálával. A kiadatlan felvételek még évekig izgalomban tartják a gyűjtőket, sőt, van, amikor évtizedek múltán kerülnek elő rejtett értékek. Jóval a jazz nagy stílusteremtőjének távozta után kezünkben a Miles Davis végső periódusának koncertfelvételeiből szemelgető új CD: Live Around the World. A mintegy hetven perces válogatás zöme 1988-89-ből datálódik, de a záró, Hannibál című felvétel jelképesen Davis legutolsó koncertjéről való. Az 1981- es visszatérést követő tíz év egyértelműen a fúzió jegyében telt el Davis életében. Egészségi állapotának romlásával párhuzamosan a korábbi együtteseire jellemző kollektív játék helyébe egyre inkább a szólista-kísérőzenekar felállás lépett, s az improvizációkban már nem ő vitte a prímet. Kény Garrett személyében kitűnő rögtönzőre talált, mellette inkább afféle integráló szerepet töltött be. Repertoárjának visszatérő darabjai (Human Nature, Time After Time, Tutu) ezen a lemezen is felhangzanak Marcus Miller több szerzeménye mellett. A stúdió steril körülményeihez képest ez a CD a koncertek hangulatát varázsolja elő, s nem pusztán dokumentumként kér helyet a Davis-opusok sorában. (Warner)

(John Scofield) A nyolcvanas évek elején hosszabb időt Miles Davis zenekarában töltő, eképpen világhírre szert tett Scofield az elektromos gitár nagymestere. Úgy látszik azonban, időnként mindenki kibújik a bőréből: legújabb Quiet című CD-jén akusztikusra váltott, s egyúttal szerzővé és hangszerelővé is előlépett. Scofield alapvetően bluesindíttatású gitáros, itt azonban a ritmikusan játszó akusztikus gitárral áttört hangzású, hosszan kitartott, ismétlődő hangokból építkező, olykor Davis 1949-es, Birth of the Cool felvételeire emlékeztető fúvóskórust állít szembe. A darabok a gitár monológjaira és a fúvósok válaszaira épülnek, a ritmika gyakran latinos – egyszóval vaktesztben kevesen ismernék fel Scofield kézjegyét. Nem az erő, nem a lendület, nem az ismert, sodró lüktetés jellemzi ezeket a felvételeket, hanem a befelé, a rejtett finomságokra figyelő intenzív zeneiség. Ecce John Scofield. (Verve- Polygram).

(Terence Blanchard) A latinos ritmika és harmóniavilág előbb-utóbb minden jazzmuzsikust megkísért. Az újabb „áldozatok” között találjuk a fiatal neobop nemzedék kitűnő trombitását, aki a brazil lvan Lins zongoristával-zeneszerzővel együttműködve jelentette meg a brazil zenének szentelt Heart Speaks című albumát. Blanchard trombitahangja különbözik a kortárs Wynton Marsalisétól: nyersebben, sötétebben szól, előadásmódját kevésbé uralja a látványos virtuozitás, nagyobb hangsúly kerül a kifejezésre. A brazil világ e dallamvivő hangszerrel kontrasztálva jelenik meg a lemezen. Nem olyan forradalmi újszerűséggel, mint a szép emlékezetű Stan Getz-Antonio Carlos Jobim páros hatvanas évekbeli felvételein, de érzékeny, átélt előadásban, a kapcsolat újabb lehetőségeire irányítva a figyelmet. (Columbia-Sony)

(Donaldson-Green) A hatvanas évek jazzének meghatározó irányzatát az amerikai Blue Note műhelyéből kikerült post-bop felvételek adták. A gyorsan gyarapodó lemezcég leggyakrabban foglalkoztatott művészei közé tartozott Lou Donaldson altszaxofonos és Grant Green gitáros. Pályájuk közös jellemzője, hogy a hetvenes években mindketten a divatossá vált, populárisabb hangvételű jazz-funky vonal mellett kötelezték el magukat. A Blue Note Best of válogatássorozatában Donaldson és Green is két-két CD-vel szerepel, amelyek e korszakváltás jegyében szakaszolták zenéjüket. A második lemezen az 1967-1972 között rögzített felvételek kaptak helyett: un. soul-jazz témák, amelyek hangszerelésében nagy szerep jutott a B-Hammond orgonának. Meglehet, az ortodox jazzkedvelők innen már nem követték a szaxofonos és a gitáros pályáját, ám ezt a két CD-t kockázat nélkül lejátszójuk korongjára helyezhetik. Mint címük is sugallja, a javát kínálják. (Blue Note – EMI/Quint)

(Magyar Nemzet, 1996)