Egy legendás fesztivál (Monterey)

 

Hol volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren is túl, volt egyszer egy Monterey nevű város Kaliforniában, ahol két vállalkozó szellemű dzsesszbarát a kellemes környezetet és a tenger­part vonzását kihasználva az ötvenes évek végén úgy döntött, fesztivál rendezésével írja rá a település nevét Amerika térképére. Az elhatározást, mint a mesében, tett követte, s a fesztivál 1958. október harmadikán útjára indult. Azóta negyven év eltelt, Monterey nevét ma már a világon mindenütt ismerik a dzesszkedvelők. Az évek során az ottani koncertekről készített lemezek sokasága látott során napvilágot, s íme, itt van a négy évtized legemléke­zetesebb pillanatait megörökítő, három CD-ből álló, 28 számot tartalmazó album, amely az évfordulóra jelent meg.

Elképzelhető volna Magyarországon, hogy egy dzsesszfesztivál a himnusszal kezdődjön? Montereyben az amerikaiak nemzeti indulója adta meg az alaphangot Dizzy Gillespie ma­gá­nyos trombitáján megszólalva. A nimbusz kialakulásában azonban mégsem ennek a gesz­tus­nak, hanem a hétezer vendéget befogadó hangulatos szabadtéri helyszíneknek, no és a kez­deményezők, Ralph J. Gleason kritikus, a lemezlovasból fesztiváltitkárrá avanzsált Jimmy Lyons, valamint az első időszakot zeneigazgatóként irányító John Lewis zongorista szervező­készségének volt nagyobb szerepe. A swing és a bop stílus megannyi jeles muzsikusa megfor­dult az ötvenes-hatvanas években Montereyben, visszatérő vendég volt például Louis Arm­strong, Thelonious Monk, Gerry Mulligan és Dave Brubeck. Armstrong kivételével mind­egyikük játékát felidézi a több mint három órás kronologikus anyag, amelyen a dzsessz olyan óriásai szerepelnek, mint Bill Evans, a Modern Jazz Quartet, Duke Ellington, Charles Mingus, Count Basie, Dexter Gordon, Stan Getz, Freddie Hubbard, Oscar Peterson, Sonny Rollins.

Monterey nem az avantgárd – az "új dolog" – felvonulási terepe volt, viszont a jazz fő­sodrából mindig a legnagyobb neveknek biztosított pódiumot. A dzsessz fölött a beatkorszak kitörése miatt átvonuló viharfelhők természetesen ezt a fesztivált sem kerülték el, a hetvenes-nyolcvanas években a program ellaposodott, a nevek ismétlődni kezdtek, s a visszaemlékezők kritikus hanggal illetik a szórakozásban és a poharazgatásban a zenénél nagyobb örömét lelő közönséget is. Vannak időszakok – például az 1966-70, 1984-91 közöttiek –, amelyek ki is maradtak a válogatásból. A dzsesszt ma meghatározó ifjabb nemzedék 1983-ban az akkor 22 éves Wynton Marsalis trombitással lépett a színre, őt csaknem évtized múlva követte Roy Hargrove, majd 1996-ban Joshua Redman.

S hogy mi a javának is a java? Például Brubeck tréfés témaváltása, amikor egy repülőgép elzúg a fejek felett. Vagy Sarah Vaughan saját énekét kommentáló nosztalgikus-ironikus megjegyzései. Meg az eufórikus hangulat, amely Joe Williams híres Goin´ To Chicago című számát fogadta. A közönség buzdítását, bekiabálásait, önfeledt tapsolását hallva az ember úgy érzi magát, mintha maga is ott ülne a nézőtéren.

Az emlékezésből nem maradhat ki egy név, amelyiknek döntő szerepe volt a Monterey Jazz Festival – Forty Legendary Years című album megszületésében. A filmszínészként és rendezőként ismert Clint Eastwood a Bird című játékfilmen kívül több dzsesszmuzsikusról készített portrét pályafutása során, s a kezdetektől gyakori vendége volt a seregszemlének, így nem véletlen, hogy ő lett a lemez gyártásvezetője. Személyes hangvételű előszavában hangot ad abbéli örömének, hogy a dzsessz hetvenes-nyolcvanas évekbeli komolykodás után nap­jainkra visszanyerte korábbi könnyed, boldogságot sugárzó jellegét. Ezt az érzést közvetíti ez a lemez is, amely nemcsak kordokumentumként, hanem élvezetes zenei anyagként is becses darabja lehet minden gyűjteménynek. (Malpaso/Warner)

 

(Napi Magyarország, 1997)