Dalok együtt és egyedül

 

(TÖRÖK ZENE) Mit tudunk a török komponált zenéről? A kérdés költői: e nép zeneirodalma nem tartozik műveltségünk alappillérei közé. A hiányt pó­tolhatják azok a felvételek, amelyeket a Hunga­roton újabban készített, s hozott forgalom­ba Magyarországon is. A. Adnan Saygun nagyszabású oratóriu­ma a 14. században élt legendás török köl­tőnek, Yunus Emrének állít em­léket. Cí­méül is a poéta nevét választotta. Az 1907-ben született komponista Párizsban tanult zeneszerzést, majd hazatérve a török zenetudomány és zeneszerzés vezető egyénisége lett. A török „ötök” egyikeként több szim­fóniát, oratóriumot, operát, hangszeres mű­vet alkotott. Az 1946-ban keletkezett Yunus Emre első nagyobb lélegzetű darabja, amely a kortárs zenei nyel­vezetet ötvözi a hagyo­mányos török zeneiséggel és szellemiséggel. A három nagyobb egy­ségből álló oratórium a filozófia végső kérdéseire, az élet és a halál viszonyára keresi a választ. A versek metaforikus világa Saygun keze nyomán emelkedett tónusú, ünne­pélyes, komor hang­vételű zenei anyagban elevenedik meg. A német nyelven elhangzó mű előadói ma­gyarok: a Budapesti Szimfonikus Zenekar, az MRTV énekkara, s a szólisták: Vere­bics Ibolya, Pánczél Éva, Korondi György, Blazsó Sándor. A hitelességről a török kar­mester, Hikmet Simsek gon­doskodott. A négynyelvű kísérőfüzettel ellátott, kétlemezes, szép albumot Saygun öt dala egészíti ki Isin Güyer előadásában.

(STRAUSS) Nem a nemzeti önmegvaló­sítás, nem is az élet végső kérdéseire adan­dó vála­szok keresése vezette a bécsi Strauss család komponista sarjainak kezét, amikor a 19. század közepén csúcspontjára juttat­ták a keringők, nyitányok, polkák sajátos bécsi műfaját. A vi­lág­várossá fejlődött biro­dalmi főváros polgársága tomboló lelkese­déssel fogadta ezt a könnyed, szórakozta­tó, de mégis igényességgel és műgonddal megformált muzsikát, amely a mai napig nem veszített népszerűségéből. Most auten­tikus előadásban hallgathatjuk az 1860-1880 között keletkezett kis darabokat: an­nak a Bécsi Strauss Együttesnek vehetjük kézbe lemezét, amely 1965-ben, ifj. JohannStrauss egykori híres zenekarának mintájára alakult azzal a céllal, hogy hangszerösszeállításában is hitelesen szólaltassa meg a Sraussok (Josef, Johann II. és Eduard) szerzeményeit. Tolmácsolásukban kedvesek, bájosak, lendületesen kellemesek a polkák és a keringők, annak bizonyságaként, hogy voltak körök, amelyekben a szó­rakoztató zene nem fel­tétlenül silány tö­megárut takart.

(VASÁRNAPI ÚJSÁG) A legkedveltebb rádióműsorok egyike a Vasárnapi újság, amely jelentős szerepet vállalt az újabb kori magyar történelem eleddig méltatlanul el­hallgatott epi­zódjainak feltárásában. A má­sodik világháborús visszaemlékezések meg­annyi személyes él­ményről és tragédiáról tudósítottak, kétségbe vonva a „bűnös nép” sokáig tudathasadáshoz ve­zető minősítésé­nek érvényességét. A riportokat összekötő egykori nótákat, dalokat most önálló leme­zen jelentette meg a Radioton olyan híres énekesek előadásában, mint Karády Kata­lin, László Imre, Kalmár Pál, Kelly Anna. Történelem alulnézetből – így is fogalmazhatnánk e honvágytól, szenvedéstől terhes zenés mellékletről szólva. A történelem for­gószínpadára került kisemberek érzelmi és gondolati világa jelenik meg ezekben a da­lokban – jellemezve a kort is, amely ide­gen országokba kényszerített oly sok ma­gyar férfit 1940-45 között.

(KÁNYÁDI) Második önálló lemeze jelent meg az Erdélyben élő, nálunk is tisztelt köl­tőnek, Kányádi Sándornak. Bár a felvé­telek 1986-ban készültek, adva volt az al­kalom: a hat­vanadik születésnap. Vannak vidékek – adta a címet a válogatásnak a költő (a ciklusokat most már a Csokonai Kiadónál megjelent Sörény és Koponya cí­mű kötetéből is ismerhetjük). Kányá­dinak e verseiben jószerivel egyetlen témája van: Erdély, az elnyomatás, a magyarság pusz­tulása. Hangja a tiltakozásé, a fájdalomé, s érezhetően jól tud bánni orgánumával. Előadói stílusa olyan, mint versei: szag­gatott, távolságtartó, racionális. A hatás mégis döbbenetes. És megtisztító, amire ott és itt mindenkinek szüksége van.

(BINDER, DRESCH) Két név, tíz éve még egy zenekarban. A Binder együttes a hetvenes évek végén a legígéretesebb fiatal dzsesszegyüttesként indult, hogy aztán megtörjön az ív, s különváljon a kvartett két meghatározó egyénisége. Binder Károly azóta többnyire szólóban játszik, Dresch Mihály pedig zenekart szervezett maga kö­ré. E tavaszon szinte egy időben jelent meg lemezük. A zongorista Binder Károly a stílusok sokféleségéhez vonzódik: játékában klasszikus zenei, dzsessz, sőt távol-keleti népze­nei elemek keverednek, pontosabban egy­sé­gesülnek érzékeny előadásban. Kon­tinentspiel című albuma ennek az eklekti­kának a jegyéhen fogant, inspiratív ka­landra csábítva a hallgatót. Vele ellentét­ben Dresch „Dudás” Mihály szaxofonos a magyar népzenéhen találta meg kiinduló és viszonyítási pontját, ezen építi fel a sza­bad rögtönzéseknek tág teret engedő vilá­gát. Két muzsikus, kétfajta irányultsággal, egyaránt értékes eltökéltséggel és koncepciózussággal.

(DÉVAI NAGY KAMILLA) Ballagó év­szakok címmel jelentkezett újabb lemezzel a csengőén tiszta hangú gitáros-énekes, Dévai Nagy Kamilla. Gyermekdalokat éne­kel, többnyire Kányádi Sándor verseit, többnyire saját megzenésítésében. Nehéz ma már újat hozni ebben a műfajban, s ő nem is tudja elkerülni a mesterkéltséget, a modorosságot: dalai kissé gyermek­dedek, hiába hívta segítségül kíséretként a Kaláka együttest s egy általános iskola tanulóit. Az erőltetettség persze némiképp érthető: ezt a korosztályt manapság már igen nehéz meg­fogni ilyen zenékkel akkor, amikor töme­gesen hódít köreikben Vincze Lilla és a Dolly Roll...

(KÉT HANG) E rovatban nem szokott szó esni külföldi átvételekről, ám nemrégiben feltűnt egy arc a képernyőn, amely megragadott. A misztikus nevű és zenéjű Tanita Tika­ram egyik dala elütött az átlagtól: fanyar énekstílusával és az oboa szerepeltetésével egyéni hangnak tet­szett, újdonságnak a szürke előadók tömegében. Lemeze ígéretes gyorsasággal került a magyar boltokba – hogy aztán a többi számból kiderüljön, Ta­nita sem több, mint kellemes, vonzó egyéniségű country-énekesnő. Vonzó egyéniség Katona Klári is, s nem­különben jó énekesnő. Legújabb, Mozi című albuma mégis inkább bosszantó, mintsem érdeklődést keltő vállalkozás. Magyar pop „örökzöldeket” énekel rajta, főleg a régi barát, Presser Gábor dalait. Megnyugtató, hogy vannak régi barátok, de hiányoznak az új dalok. Annyira még nem lettek klasszikusok ezek a számok, hogy újra hallgas­suk őket – mástól. Nem elég az egyéniség, nem elég a saját hang. Tanita jól „ki van találva”, s így volt egykor Klárika is. Csak hát dalok nélkül nem megy...

(Hajdú-bihari Napló, 1989)