Kié az út?

 

A Fonográf együttes koncertjéről

Kellemes, bár kissé hűvös nyári este, kitűnő környezet, félig telt le­látók, gyenge játék – így kezdőd­hetne a tudósítás a Fonográf együt­tes koncertjéről a manapság oly di­vatos sportnyelven. És még találóak is lennének ezek a megállapítá­sok, hiszen a félig telt lelátók és a gyenge játék – úgy tűnik – nem­csak a magyar futball, hanem a magyar beatzene jelenlegi helyze­tére is jellemzőek. A komoly, s dör­gedelmes kritika azonban jelle­génél fogva nem igen élhet ez­zel a nyelvezettel. Esetünkben már csak azért sem, mert augusztus 31- én az az együttes szerepelt a nagy­erdei színpadon, amelynek szerző­párosa korábban (az Illés zenekar­ban) úttörő érdemeket szerzett az önálló magyar beatzene létrehozá­sában és propagálásában; s amely­nek szerzeményei egy korosztály életvitelére és gondolkodásmódjára hatottak minden más hazai zene­karnál erő­teljesebben. És amely páros mostani teljesítményével gyö­keresen hátat fordított mindannak, amivel nevét ismertté, sőt fogalom­má tette a hazai beat berkeiben és a fiatalok tízezreinek köré­ben. Ügy hisszük, nem vagyunk igazságtala­nok velük, amikor mostani produk­ciójukat korábbi teljesítményeik­hez, eredményeikhez mérjük. Még akkor sem, ha utóbbi túl könnyű­nek talál­tatik.

A beatzene egyik jelentős po­zitívuma a könnyűzenei életet ko­rábban meghatározó külön­böző stí­lusú táncdalokkal szemben az, hogy a valósághoz való viszonya proble­matikus. Vitányi Ivánnak, a kérdés alaposabb ismerőjének meghatáro­zásával élve úgy is fogalmazhat­nánk, hogy a beat lényege az ellentmondásosság. Ami elsősorban a dalszövegekben, jobb esetben a zenével szerves összhangban jelentkezett. Ez a szö­veg a társadalmi valóság iránti alapjában pozitív magatartás alap­ján állva tesz fel súlyos kérdéseket. Amit mond, helytálló, mert pontosan ábrá­zolja mai éle­tünk egyik nagy ellentmondását (végső soron az eszmény és a való­ság viszonyát), és pozitív feleletet ad rá. Az élet szépsége ma még nem beteljesült valóság, de már nem is elérhetetlen: lehetőséggé vált.

Az ilyen szövegekre gondolunk, amikor azt valljuk, hogy a beat legjobb képviselői képesek a mai fiatalság érzéseit, gondolatait kife­jezni; az ilyen szövegekre gondo­lunk, amikor a beat értékeit hang­súlyozzuk és védjük a konvencio­nális sláger- és táncdalszövegek közhelyes sab­lonjaival szemben. És akkor is az ilyen szövegekre gon­dolunk, amikor a négy év előtti Szö­rényi-Bródyt védelmezzük a ma Szörényi-Bródyjával szemben. Mert jelenlegi szerzeményeik bi­zony arról tanúskodnak, hogy a te­hetséges szerzőpár olyan vizekre tévedt, ami ellen 1964-65-ben a beatzene eszközeivel hadjáratot indítottak: a semmitmondó, a sem­mit nem akaró tánczene sekélyes vizeire. Nem ismerjük az indoko­kat, nem tudjuk, miért e fordulat a társadalmi töltésű, finom iróniával átszőtt dalszövegektől az apolitikus, a slágerek szintjén és érzésvilágán semmivel sem túllépő rigmusok fe­lé. Tény az, hogy ma Szörényi Le­vente arról énekel a rádió­ban, tévé­ben, a hanglemezeken, a koncerte­ken, hogy „hol az a lány”, aki ne­vet, amikor sírni kell – és olyan mély filozófiai felismeréseket közöl velünk, mint „annál rosszabb nincs, ha nincs remény”. Egyúttal bevallja még azt is, hogy „én a hosszú úton elfáradtam” – de ez a legújabb felvételeiből enélkül is azonnal nyilvánvalóvá válik.

A zenéjükkel sem más a helyzet. Az a Szörényi-Bródy, aki egyko­ron oly merészen nyúlt a magyar népzenei hagyományokhoz és ül­tette át azt a beat nyelvére, ma a tőlünk teljesen idegen amerikai country sound reprodukcióját nyújtja steelgitárral és bendzsóval, a „modern hangzás” érdekében mindezt Moog szintetizátorral fű­szerezve. Igazán fáradságos munka lehetett, amíg – a szintetizátor, e valóban modern hangszer elle­nére – sikerült mégis minden mo­dern hangot kiiktatni zenéjükből.

Persze, mindezek ellenére sem érdemlik meg a gúnyos hangot. Nem is kérünk tőlük semmi mást számon, mint hajdan volt önmagu­kat, azt a tartást, azt a mondaniva­lót, amit korábban vállaltak, s da­laikban kifejeztek. Mert mai szer­zeményeiket hallgatva kénytelenek vagyunk arra a következtetésre jut­ni, hogy Szörényi Levente és Bródy János igencsak álldogál, sőt, hátra­felé lépked, miközben „fordul a föld”, s ugyancsak letért arról az útról, amelyről annak idején szim­patikus következetességgel vallot­ták, hogy „semmi se térítsen el”, mert tied, mert „téged vár”. Ezzel szemben mi várta azt a pár száz fiatalt a Fonográf együttes legutób­bi hangversenyén? Egy vidéki kis­lány, egy Szombat esti lány, egy olcsó társasutazás Nyugat-Európába – és hat fásult beat zenész, akik örültek, hogy végére értek a fárasztó vidéki turnézásnak.

(Hajdú-bihari Napló, 1974)