Ellingtoniana

Mi mindent alkothatott volna Duke Ellington, a dzsessz legnagyobb zeneszerzője, ha szim­fo­nikus zenekar állt volna rendelkezésére? A kérdés időről időre felmerül, mintha nem volna ismeretes, hogy Ellington a zenekart nem arctalan kivitelező apparátusnak, hanem szuverén egyéniségek halmazának tekintette, s a szólamokat személyiségre szabottan komponálta meg. Az ő hangszere a zenekar volt, és saját, 15-17 tagú együttesében mindig kivételes hangú szólisták muzsikáltak. Az is igaz, hogy érdeklődése a negyvenes évektől kezdődően a rövid, két-három perces daraboktól fokozatosan a hosszabb, többtételes szvitek felé fordult, s a nagy formák haláláig kísértették – változó eredménnyel.

A Philips új vállalkozása (Prelude to a Kiss – The Duke Ellington Album) egyszerre tisz­telgés és merész kísérlet annak továbbgondolására, mire juthatott volna a formák és a hang­színek mestere, ha más hangzásokkal is kísérletezhet. Az utódok változatában a híres Caravan marokkói dobkísérettel, a Fleurette Africaine afro-brazil ütőhangszerekkel, a Solitude szim­fonikus hangszerelésben szólal meg. A kitűnő hangszerelők (Robert Sadin, Henry Martin, Clare Fischer, Luther Henderson) szinte tobzódnak a szimfonikus és nagyzenekari hangzás eszközeiben. A dzsesszéneklés új csillaga, Dee Dee Bridgewater hat számban is hozzájárul a produkció sikeréhez, a Hollywood Bowl Orchestra szólistái között pedig olyanokat hall­ha­tunk, mint Bobby Watson, Charles McPherson szaxofonosok és Wynton Marsalis trom­bitás.

Ha csodálkozunk, hogy a lemez miért klasszikus zenei kiadó égisze alatt jelent meg, csak arra gondolhatunk: Ellington a Philipsnek (is) klasszikus. (Philips Classics)

(Hajdú-bihari Napló, 1997)