Európai barangolások (Tubby Hayes, Jacques Loussier, Jacob Karlzon)
Az európai muzsikusok szemében Amerika az a hely, ahol a kurta farkú malac túr, és a messziről érkező muzsikusnak nem sok lóhere terem. Onnan másképp látszik a világ, az öreg kontinens mindig szélesre tárta karjait a megbecsülésre és értő fülekre vágyó amerikai disszidensek előtt. A dzsesszt errefelé már jó ideje nem szórakoztató termékként, hanem (majdnem) művészetként ünneplik, érdekes világ. A túlparton az átlag amerikai meglehetős tudatlanságban van eme tevékenységi formát illetően (is), ha valaki egy shopping mallon történetesen kiejti Cecil Taylor nevét, könnyen azt hiszik, hogy öltönyt akar csináltatni magának, Szabó Gáborról nem beszélve.
Van itt három lemez, mindegyik kapható Magyarországon, egy angol, egy francia, egy svéd = európai dzsessz. Az angolok ezúttal is kilógnak a sorból. A pazarlóan tehetséges, negyvenen innen meghalt Tubby Hayes a híres londoni Ronnie Scott klubban 1962-ben rögzített, CD-n újra kiadott „Down in the Village" című lemezen amerikai hard bopot játszik tenorszaxofonon és vibrafonon. Honfitársai legendát fabrikáltak alakjáról, talán szívesebben élne még, e felvétel készítése közben mindenesetre angyalok szálltak át a tennen. A posztmodem nagvítóval sem fedezhető fel a környéken, minden tiszta, egyértelmű; kézenfekvő, épp ezért elhasznált meghatározással: az egyéniség apoteózisa A kvintettből talán Gordon Beck nevét ismerhetjük még, mindegy, a csapat együtt van, húz, Hayes a bakon ül, kürtjét úgy fújja, ahogy az a nagykönyvben meg van írva Vitalitás, a zene természetes áradása; néha lelkesítő tud lenni, ami csak úgy, a maga nemében az, ami. (Polygram)
Jacques Loussier a csatorna innenső oldalán négy évtizede bűvöli a billentyűket Akkor fedezte fel magának Bachot, azóta forgalmazza dzsesszes átiratban műveit az úgynevezett igényes kikapcsolódásra áhítozó nagyérdeműnek. Azt a pár száz évet, ami a barokk muzsikát napjaink dzsesszétől elválasztja, Loussier magabiztos könnyedséggel ugorja át, kár, hogy éppen a dzsesszvilág nem hajlandó tudomást venni mutatványáról: a lexikonok tájékozatlan szerkesztői rendre elmulasztanak említést tenni létezéséről. Hogy a The Bach Book - 40th Anniversary Album (Bach-könyv - Album a 40. évfordulóra) kiérdemli-e figyelmüket, nem tudni, pedig az ötödik Brandenburgi verseny és más Bach-szerzeményekből triósított dzsesszváltozatot kreálni van olyan teljesítmény, mint avokádóból karamellpudingot készíteni. Talán majd a szakácskönyvek írói. (Telarc)
Különösebb kockázat nélkül két liter Absolut vodka ajánlható fel annak, aki be tudja bizonyítani, hogy a svéd Jacob Karlzon nevét húsznál többen ismerik a Kárpát-medencében, no jó, a történelmi Magyarországon. „Going Places" (Kalandozás) című triólemeze alapján persze már könnyebb az azonosítás, különösen, ha valaki veszi a pénztárcáját és végighallgatja a tíz kompozíciót. A klasszikus iskolázottság a tar fejű malmöi zongorista esetében is nyilvánvaló, McCoy Tyner egészen másként nyúl a billentyűkhöz a Harlemben, de hát ez itt a dzsessz skandináv változata: cizelláltan megformált, kifinomult, harmonikus és kicsit szomorú. Arra fönt zordak a telek, kalandozásra csábítják a zenészeket, elkel a vodka a háznál. (Prophone Records)
(Napi Magyarország, 1999)