Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Fehéren és feketén (Jelly Morton, Bill Evans, Keith Jarrett)

 

A dzsessz szó eredetén ma is vitatkoznak a zenetörténészek, egy azonban bizonyos: a zene létrehozását egy Jelly Roll Morton nevű muzsikus magának tulajdonítja. Az 1890-1941 között élt zongorista nem kevesebbet állított, mint hogy a ragtime-ot már 1902-ben 4/4-es ütemben játszotta, s ezzel feltalálta a dzsesszt. A New Orleansban kreol családban született, kalandos életű Mortonnak nem ez volt egyetlen, meglehetős önbizalomról árulkodó kije­lentése, ám akár így történt, akár nem, a húszas években rendkívül aktív muzsikus dzsessz­történeti jelen­tősége vitathatatlan tény. A New Orleans-i korszak jellegét meghatározó Morton fejlett for­makultúráról, ritmikai érzékről és rögtönzőkészségről tanúskodó zongorajátékát 1923-24-ben másfél tucat zongoratekercs őrizte meg az utókornak. Ezek az akkor divatos gépzongorákon lejátszott szerzemények mindeddig életműve másodlagos jelentőségű darabjai közé tartoztak, mert a mechanikus visszaadás miatt híján voltak a dinamikai és ritmikai árnyalatoknak. A technológiai fejlődés azonban háromnegyed évszázad elteltével csodához vezetett, a digitális technika révén lehetővé vált Morton eredeti zongorajátékának repro­dukálása. Az előadó egy­kori zongoralemezeinek tempóit, dallamvezetését, hangsúlyozását, ritmikáját, akkordjátékát és pedálhasználatát tanulmányozva a munkát vezető Artis Wode­house számítógépbe táplálta az így szerzett, illetve a zongoratekercsekről kivonatolható infor­mációkat, s már csak a Dis­klavier nevezetű akusztikus zongorára volt szükség ahhoz, hogy a számítógép és az adatbázis programjára eredethűen megszólaljanak a korai dzsessz arche­típusainak tekinthető szerzemé­nyek. A kristálytiszta hangzású felvételek létrehozói rend­kívülit cselekedtek: a történelemből kiiktatták az időt, és remekbe szabott, eleven zenét tettek le Jelly Roll Morton mai hallgatói­nak asztalára. (Nonesuch)

A dzsessz fejlődésében persze nem kellett hetven évet várni ahhoz, hogy a muzsikusok szembesüljenek a technika kihívásaival. Bill Evans, a modern dzsessz nagy hatású zongoris­tája 1963-ban a többszörös rájátszás lehetőségét kihasználva jelentette meg Conversations With Myself (Beszélgetések magammal) című albumát, amely a két és három zongoraszólam egymásmellettiségével új dimenziók felé nyitott. Evans kiindulópontja magától értetődő volt: ha a dzsessz legbensőségesebb formációja a zongora-bőgő-dob alkotta trió, legyen ő saját ma­ga partnere, hiszen ennél közvetlenebb, harmonikusabb játék aligha képzelhető el. Nos, az album a vezető szaklap, a Down beat kritikusainak szavazatai alapján elnyerte az év lemeze címet, és a közönség szemében is a dzsessz sztárjai közé katapultálta a csendes, befelé forduló zongoristát. A klasszikus album most a kiadó Master Series sorozatában, elegáns kivitelben, újrakevert, digitális változatban, az eredeti borítót újabb fotókkal, szövegekkel kiegészítő kísérőfüzettel és az eredeti lemezen ki nem adott két számmal bővítve jelent meg. Jóllehet Evans később még két lemezt készített hasonló technikával, a Conversations With Myself úttörő jellege miatt kivételes helyet foglal el pályáján. A jól megválasztott, változatos anyag (benne három Monk-szerzeménnyel), az egymást kiegészítő, átszövő, a témákat tovább­fej­lesztő, ellenpontozó, rögtönzött zongoraszólamok ma már nem újszerűségükkel, hanem lük­tető zeneiségükkel hatnak. A felvétel alapzaja a digitális átalakítás során érdekes módon ma­gasabb lett, mint a régebbi bakelitlemezé, de a zongora hangja a CD-n élénkebbé, dinami­ku­sabbá vált. (Verve)

Ha van dzsesszmuzsikus, aki távol tartja magát mindenféle technikai trükközéstől, akkor Keith Jarrett az. A szóló-, trió- és kvartettlemezeivel a hetvenes évek óta különleges népsze­rűségre szert tett zongorista eddig több mint egy tucat szólófelvételt jelentetett meg, köztük olyan gigantikus méretű vállalkozást, mint a tízlemezes Sun Bear Concerts. Kiadója minden koncertjét rögzíti, közülük legújabban a milanói operaházban 1995. február 13-án felvett, La Scala című műsor került CD-re. A csaknem nyolcvanperces anyag három darabot tartalmaz, a címadó improvizáció két tétele 45, illetve 28 perces, a ráadásként elhangzott O ver The Rainbow c. örökzöld 6 perc. Már az időtartam mutatja, hogy a lemez a zongorista kiterjedt improvizációinak sorába illeszkedik. Jarrett külön fejezet a modern dzsessz világában: szólókoncertjein soha nincs előre meghatározott téma, játéka az első pillanattól az utolsóig a saját hangulata és a hely szelleme által meghatározott rögtönzés. Ez magyarázza zenéje személyességét és közvetlenségét, ami romantikus hangvétellel, zsongító dallamokkal és gyönyörű harmóniákkal párosulva varázslatos hatást gyakorol a közönségre. Jarrett sokféle forrásból merít – a klasszikus, a blues-, a country-, a rock-, vagy mint itt, a keleti zenéből –, de ezek ösztönös dramaturgiai érzéke és szuggesztív előadásmódja révén egységes világgá szervesülnek. Eszközei az évek során egyszerűsödtek, a korábban olykor bombasztikusnak érzett hatáselemek és modoros fordulatok elmaradtak, s jóllehet egyes pillanataiban a La Scala is az érzelmesség és az érzelgősség mezsgyéjén egyensúlyoz, a két-három hangból kiinduló, repetitív motívumoktól az atonális hangfürtökig kalandozó útján Jarrett olyan világba viszi a hallgatót, amely egyedülálló jelenség az ezredvég zenéjében. (ECM)

(Új Magyarország, 1997)