James Emery Standing on a Whale Fishing for Minnows

 

Vannak muzsikusok, akiknek életműve olyan erősen kötődik egy zenekarhoz, hogy az árnyékot vet önálló munkásságukra. James Emery két évtizede a mo­dern kamarajazz kialakításában fontos szerepet játszó String Trio of New York gitáros-zene­szerzője, aki tizenhárom albumot készítettt a hegedű-gitár-bőgő felállású formációval. Első önálló lemezét (Artlife) 1987-ben Leroy Jenkins hegedűssel készítette, amit egy szólófelvétel (Exo Eso, 1987) követett. CD-n először elektro­mos együttessel (Turbulence, 1991), majd Anthony Braxton társaságában volt hallható (Articulations, Duo 1992), de akusztikus együttes élén ez a lemez tekinthető be­mu­tat­kozásának.

Emery szerzőként (egy Monk-szám kivételével), zenekarvezetőként és hangszeresként is jegyzi az anyagot. Az a nyelvezet, amelyet szerzemé­nyeiben és előadóként használ, nemcsak hang­készletében, hanem szerkesztésmódjában is el­tér a jazz főáramától. Kötődik a hatvanas-het­venes évek avantgárd hangzásához, de hiány­zik belőle annak erőszakossága és polgárpuk­kasztó attitűdje. A külsőségek helyett a zene belső viszonyaira, a – mégoly meghökkentő – motívumok koherens kibontására összpontosít. Szerzeményei gyakran aszimmetrikusak, a sza­bálytalanság azonban nem keresettség, hanem sajátos gondolkodásmód következménye, amely kizárja a panelt és bevett formulát, és nincs híján a groteszk iránti érzékenységnek sem (amit a lemez címe is bizonyít). A gyakran kromatikus hangközökkel élő szaggatott témák váratlan fordulatai, disszonáns futamai gondos­kodnak arról, hogy a hallgató figyelme ne lan­kadjon.

A CD pikáns jellemzője a látszólag nehezen összebékíthető hangszerek jelenléte. Ez minde­nekelőtt az akusztikus gitár és a klarinét együtte­sére értendő. Ehhez hasonló párosítással és hangzással – bár ott Zoller Attila gitárja elektromosan szólt – egyebek között Dudás Lajos Monte Carlo című lemezén találkozhattunk. Jazztudatunkban a gitár jellemző környezete a standardek vagy a fúzió világa, Emery azonban mindkettőtől távol áll, mégha oldószerként be­dob is egy-egy kvázi blues darabot vagy main stream szólót a vízbe. A hangzás ambivalenciája nagymértékben fokozza a zene különösségét. Megfelelő partnerek nélkül felbillenhetne az egyensúly, a fúvóshangszereket kezelő Marty Ehrlich azonban tökéletesen magáévá tette Emery világát. Gerry Hemingway, az absztrakt jazzdobolás mestere és a némiképp hagyo­má­nyosabban, mert dallamosabban bőgöz Michael  Formanek is teljes azonosulással veszi ki ré­szét a játékból. James Emery rendhagyó csapásokon közlekedik az ezredvég posztmodern kulisszái között, de törekvése mindazok érdeklődésére számot tarthat, akik a járt úttal szemben előnyben részesítik a járatlant.

*****

(Gramofon, 1998/1)