John Surman: Brewster's Rooster
Szupercsapat, egy kakukktojással. John Surman angol szaxofonost több évtizedes kapcsolat fűzi Jack DeJohnette doboshoz, aki viszont John Abercrmobie gitárossal működik együtt jó ideje. További közös kapocs az ECM kiadó, amely 1979 óta sorozatban jelenteti meg Surman lemezeit, a többiekről nem beszélve. Az „idegen test” a gyülekezetben Drew Gress nagybőgős, aki eddig jobbára kísérletező amerikai formációkban szerepelt, és ezzel a lemezzel csatlakozott az ECM-flottához. A nevek önmagukért beszélnek, fölöslegesnek látszik bármiféle verbálisan hozzáadott érték, a magas szintű hangszertudás garantált – minden adva volt tehát ahhoz, hogy kiemelkedő produkció szülessen. Bár az alapot a muzsikusok közötti interakció adja, a lemez elsősorban Surmanről szól. Két kivétellel minden számot ő szerzett, és a szólókban is jeleskedik (szoprán- és baritonszaxofonon játszik). Megannyi, sokféle projektje után ez itt egy igazi straight ahead jazzlemez, egy-két évtizeddel korábbi hangzást és zenei gondolkodást tükrözve. A skála a lírai megszólalástól (Dlanted Sky) a vadabb, szabadabb (Haywain) játékmódig terjed. Mindenki mindenben legjobb formáját hozza, Surman hol Abercrombie-val, hol DeJohnette-tel folytat intenzív párbeszédet, egyszerűen lenyűgöző a kreativitás és a hangszertudás ilyen foka. A szaxofonos főleg a lírai számokban remekel, a legmegindítóbb Strayhorn híres szerzeménye, a Chelsea Bridge tolmácsolása, amivel az általa legnagyobbnak tartott baritonos, Harry Carney előtt rója le tiszteletét. Minden nagyon szép, minden nagyon jó tehát ezen a lemezen, éppen csak az nem derül ki, hogy mi indokolta elkészítését. Ha csak az nem, hogy a tizenhetedik után eljött a tizennyolcadik ideje.
****
(Gramofon, 2009/3)