"Kortárs" jazz (Eric Marienthal, George Duke, Yellowjackets)

 

Van a jazznek egy olyan ága, amit a lemezkereskedelem­ben contemporary, azaz kortárs jazznek neveznek. Hogy ke­letkezésének időpontján kívül mi a kortárs ebben a jól körülha­tárolt, a jazz és a rock elemeit ötvöző, melodikus, könnyed szórakozást ígérő irányzatban, azt attól kellene megkérdezni, akinek fejében az elnevezés megfogant. Eric Marienthal, George Duke és a Yellowjackets együttes tagjai mindenesetre nem kérdezősködnek: ők játsszák ezt a zenét.

Az alt- és szopránszaxofonos Eric Marienthal a soul jazz egykori neves képviselője, az altszaxofo­nos Cannonball Adderly előtt tiszteleg Walk Tall című CD-jé-vel. A gesztus mindenekelőtt a műsorválasztásban nyilvánul meg, elhangzanak Adderly egy­kori híres slágerei, a Mercy, Mercy, Mercy, a Work Song, a Walk Tall, a Unit 7, amelyeket Marienthal és játékostársainak szerzeményei egészítenek ki. Míg azonban a néhai szaxofonos előadásmódján kevésbé ihletett pillanataiban is átsütött az egyé­niség, a hangszerét amúgy ügye­sen kezelő Marienthal lemeze nem több, mint az adott zsánerbe bújó képzett kézműves terméke. Ez a liftekben, szállo­dai  hallokban  és „smooth" jazz rádióállomásokon elő­szeretettel játszott zene kiszámíthatóságáról, behí­zelgő hangvételéről és professzionáhs technikai kivitelezésé­ről ismerszik meg. Az igazi jazz mélyén meghúzódó ér­zelmek, a szenvedés, a fájdalom, a bánat idegenek ettől a tetszetőse, harmonikus világtól, amelynek érzelgőssége és mesterkéltsége próbára teszi azt, akit a mozdony füstje megcsapott.

A mai szórakoztató zenében szupersztárnak számító George Duke két évtized után először jelentkezett tisztán hangszeres lemezzel. A rendkívül termé­keny muzsikus részéről kockázatos vállalkozás volt az After hours című korong piacra dobása, hiszen eladási mutatói aligha közelítik meg énekes le­mezeit. A gesztus azonban nem jelenti azt, hogy a funky és a popjazz közegében otthonos billentyűs komoly lépést tett volna a jazz irányába. A ze­nei irány maradt a szokásos, leg­feljebb az emberi hang helyett a zongora intonálja a kerekre csi­szolt, fülbemászó témákat. Az esti és az éjszakai órák, a haza­érkezés, a megpihenés, a vára­kozás és az ébredés hangulatait lefestő, intim hangulatú számokban végig a Fender zon­gora a meghatározó, ami alá időnként a szintetizátor sző puha hangszőnyeget, és ütő­hangszerek színezik a dob hip­notikus ritmusait. A lemezt záró, My Bells című Bili Evans-kompozíció kivételével valamennyi szám saját szerzeménye, s noha szigorúan a zsáner kötött keretei között maradnak, időnként teret engednek a spontaneitás meg­nyilvánulásainak. George Duke nemcsak ötletekben látszik ki­fogyhatatlannak, hanem a bil­lentyűs hangszereket is meste­rien kezeli. Néhány számban szólista le­hetőséghez jut napjaink nép­szerű fiatal jazzbőgőse, Christian McBride is.

Vannak jazzlexikonok, amelyek nem tartják nyilván a kaliforniai Yellowjackets zene­kart, holott a népszerű együttes több mint egy tucat lemezt tud­hat maga mögött. A fúziós zene egyik vezető együttesének Club Nocturne című albumán a négy-öt perces, jól megformált darabok többségét a Russel Ferrante szerezte, s néhány kom­pozíció az ő zongora felvezetésével kezdő­dik. A blues és a gospel hatását is mutató zenei anyagon érző­dik, hogy összeszokott együttes műhelyéből került ki. Vala­mennyi muzsikus kitűnő hang­szeres, Ferrante nemcsak szer­zőként, hanem szólistaként is meghatározó egyéniség, de ugyanígy említést érdemelnek Bob Mintzer szoprán- és tenor­szaxofon szólói. (William Ken­nedy dobos helyét a lemez meg­jelenése óta Peter Erskine vette át.) Jonathan Butler és Brenda Russell vendégénekesek a pop irányába billentik el a ze­nét, a két számban is közremű­ködő Kurt Elling azonban igazi jazzhangulatot hoz az összeállításba. A színvonalas kompozíciók és a remek hangszeres teljesítmények a Yellowjackets pályájának érdemleges darabjává avatja a CD-t.

(Napi Magyarország, 1999)