Nagy öregek (Oscar Peterson, J.J. Johnson, Lee Morgan)

 

A jazz művelői közül sokan korán halnak, mégis talán azok vannak többen, akik tisztes kort megélve tekintélyes életművet hagynak maguk után. Mikes Davishez hasonló, önmagát folya­matosan megújítani képes, stílusteremtő muzsikus persze nem terem minden bokorban. A halandóbbak sokszor huszonéves korukban kimunkált előadásmódjuk csiszolásával, elmélyí­tésével igyekeznek megőrizni helyüket a dzsessz pantheonjában.

Ilyen egyéniség Oscar Peterson, aki sokak szemében a "jazz-zongorista" archetípusát testesíti meg. A kanadai születésű muzsikust időnként érik bírálatok túlburjánzó előadásmódja, kiemelkedőt és rutinosat egyaránt produkáló termékenysége miatt, ám tény, hogy minden lemezének megjelenése figyelmet kelt, márpedig számuk jóval meghaladja a százat. "A Summer Night in Munich" (Nyáréj Münchenben) című legújabb korong koncertfelvétel, érdekessége pedig, hogy Peterson megszokott partnerein (N-H. O. Pedersen bőgő, Martin Drew dob) kívül bemutatkozik rajta a kvartett új tagja, a sokoldalú svéd Ulf Wakenius gitáros. A zongorista a kilencvenes évek elején súlyos szívinfarktuson esett át, aminek következtében balkeze jó időre használhatatlanná vált. Az, akinek ez az első találkozása a művésszel, mindebből semmit nem vehet észre, hiszen Peterson ujjai virtuóz technikával futkároznak a billentyűkön, a négyes összeszokott csapatként veszi az akadályokat, a közönség pedig önfeledten adja át magát az érzelmek és tempók széles skáláját felvonultató est hangulatának. (Telarc)

J.J. Johnson, a bebop stílus egyik úttörője a negyvenes-ötvenes években klasszikus fel­vételek sorával írta be nevét a jazz és a modern harsonajáték történetét rögzítő könyvekbe. "Heroes" (Hősök) című friss CD-je annak bizonyítéka, hogy az alkotóerőre nem feltétlenül hat hátrányosan az évek múlása. A ma 75 éves művész jelenlegi együttesével készítette a lemezt, amelyen a jazz olyan nagyjainak állít emléket, mint Thelonious Monk, Miles Davis, Bill Evans, John Coltrane és Wayne Shorter (aki egy számon maga is közreműködik). Míg Johnson fiatalkori lemezei elsősorban a harsonás technikai kvalitásai és lendületes szólói miatt vívták ki a szakmabeliek elismerését, az új felvételeken inkább a bonyolult, olykor meglepően kortárs hangzású hangszerelésekkel és a simább, de kifejezésteljes előadásmóddal tart igényt a hallgató figyelmére. (Verve)

Lee Morgan trombitás még ma is csak 61 éves volna, ha 33 éves korában nem ér véget szerencsétlenül az élete. A Blue Note egykori sztárja 1965-ben rögzítette Infinity (Végtelenség) c. lemezét, amely először 1980-ban jelent meg hanglemezen, s a kiadó jóvoltából a "Connoisseur", azaz a gyűjtőknek szánt sorozatban nemrégiben vált cd-n is hozzáférhetővé. Igazi Blue Note-os hangzású hard bop anyag szól a korongról, amelyen a szerzemények (az ötből négy Morgan munkája) nem önmagukban jelentősek, hanem elsősorban az improvizációk hordozójaként szolgálnak. Morgan ekkora már ráunt a stílus hagyományos repertoárjára, több disszonanciát és modális elemet vitt játékába. Ebben kitűnő partnere volt Jackie McLean altszaxofonos: a két szólista egymást inspiráló, erőteljes hangszeres jelenlétének köszönhető, hogy a lemez kiemelkedik az akkoriban kedvelt, egymást követő fúvósrögtönzésekre épülő albumok átlagából. (Blue Note)

(Napi Magyarország, 1999)