Nemzedékek a vártán (Parker-Gillespie, Dave Brubeck, Kenny Garrett)
Éppen ötven éve, a plakátok dzsesszkoncertet hirdettek a New York-i Carnegie Hallba. A bebop nagy napjai voltak ezek, a hírneves terembe Dizzy Gillespie nagyzenekara és Ella Fitzgerald énekes várta a zenekedvelőket. A helyszínen aztán kiderült, hogy öt szám erejéig még valaki a színpadra lép: Charlie Parker, a stílus legnagyobb alakja, a félelmetes tempóérzékű altszaxofonos. A hosszú koncertről felvételek készültek, amelyek többször is napvilágot láttak, de a maguk teljességében még úgy sohasem, ahogyan most a Diz 'N Bird At Carnegie Hall című CD-n. Parker közös repertoárjuk öt ismert számában (A Night In Tunisia, Dizzy Atmosphere, Groovin' High, Confirmation, Koko) játszik Gillespie oldalán John Lewis (zongora), Al McKibbon (bőgő) és Joe Harris (dob) kíséretével. A szaxofonos, akit állítólag bódult állapotban a fürdőkádból halásztak elő a koncert előtt, úgy viharzik föl s alá a billentyűkön, mint a szélvész. Gillespie vélhetően a nagyzenekari műsorra tartogatta energiáit, mert a legtöbb szólót Parkernek engedte át, aki legjobb napjaira emlékeztető formában ontja a hangokat. E fergeteges kezdés után a big band lépett a pódiumra, és lehengerlően harsány előadásban még további tíz számot (köztük olyanokat, mint a Salt Peanuts, Cubano-Be, Cubano-Bop, Oop-Pop-A-Da) szólaltatott meg. A dokumentumértékű lemez érdekessége, hogy Fitzgerald nevét hiába keressük rajta: énekét nem rögzítette a mikrofon. (Blue Note)
Dave Brubeck, a dzsessz klasszikusainak egyike nem régen járt Magyarországon. Akkor már várható volt, azóta megérkezett új lemeze, amely fiai – Chris (basszus, harsona), Dan (dob), Dárius (zongora) és Matthew (cselló) – közreműködésével készült. A Brubeck család tagjai jó két évtizede a Brubeckék két nemzedéke elnevezésű program keretében játszottak először egymással, s a fiúk, akik profi muzsikusok, azóta is rendszeresen feltűnnek a papa lemezein. Az In Their Own Sweet Way (A maguk kedves módján) című CD családi vállalkozás, amelynek felvételei 1994-ben és 1995-ben készültek. Az 1920-as születésű Brubeck az ötvenes-hatvanas években rendhagyó ütembeosztású – 5/4, 7/4 – darabjai, illetve a fátyolos tónusú Paul Desrnond szaxofonos játéka révén vált rendkívül népszerűvé, s a nimbusz, jóllehet pályáján hullámhegyek és -völgyek váltották egymást, a mai napig megmaradt. A zongorista-zeneszerző nem a dzsesszmuzsikusok önpusztító életét élte, így megújuló alkotókedvvel léphetett nyolcadik évtizedébe. A tíz számot tartalmazó új CD-nek mindjárt a nyitó, címadó szerzeményéből kiderül, hogy nem lett hűtlen önmagához, többféle ütembeosztással dolgozik. Brubeck kevés, de kifinomult eszközzel él, a közepes és lassú tempójú darabokban a visszafogott kamarahangzás az uralkodó. Egyetlen felvételen szólal meg a basszusharsona, a többin a zongora és a cselló viszi a vezető szerepet. Az album legérdekesebb, bizarr hangzású darabja a Bifocal Blues, amelyben Brubeck a politonalitás felé nyit. (Telarc)
Nem ismeretlen a magyar közönség előtt az amerikai altszaxofonos, Kenny Garrett neve sem, aki tavaly már járt Budapesten, és most, október 27-én Pécsett, másnap Budapesten, a Petőfi Csarnokban ismét magyar színpadra lép. Garrett Miles Davis utolsó együtteseinek vezető szólistájaként már akkor beírta volna nevét a dzsessz történetébe, ha semmi egyebet nem tesz, de nem ez történt. Ellenkezőleg, egymás után jelenteti meg önálló lemezeit: 1996-ban csupa Coltrane-szerzeményt szólaltatott meg, az idén pedig saját darabjait játssza tíz számot tartalmazó Songbook (Daloskönyv) című CD-jén. A dzsessz modern főáramába illeszkedő anyag érdemleges szerzőnek mutatja a 37 éves altost, aki mégis elsődlegesen hangszeresként tarthat igényt figyelmünkre. Éles, átható szaxofontónusa, az előadásmódjára jellemző szaggatott intenzitás kiforrott, egyéni hangú művészként állítja elénk Kenny Garrettet, aki – örömmel állapítjuk meg – a Davishez fűződő korszaka után az akusztikus dzsessz elkötelezettjei közé lépett, és ehhez olyan nagyszerű társakat választott, mint Kenny Kirkland zongorista, Nat Reeves bőgős és Jeff „Taine" Watts. (Warner)
(Új Magyarország, 1997)