Nők - feketén, fehéren (Terry Thornton, Francine Griffin, Ingrid Jensen)
Billie Holiday énekesnő élete a dzsessz volt, míg 44 évesen bele nem halt. Nem a zene, mint önkifejezési mód pusztította el: a vándorló, éjszakai életnél erősebben megviselte a faji szegregáció, saját belső magánya és az ajzószerektől való függősége. Mondják, hogy a dzsessz, mint életforma, nem a gyengébbik nem képviselőinek való, ám bajba kerülne az a szerkesztő, aki a nők mellőzésével akarna zenei lexikont kiadni. Így kerek a világnak ez a szeglete is. miként az a három korong, amelyeket dzsesszmuzskusnők készítettek a múlt század utolsó évében.
Teri Thornton a hatvanas évek elején lépett be a dzsessz világába, gyors egymásutánban három albumot készített, majd az énekesnői szerepet a családanyaira cserélve 36 évre eltűnt a reflektorfényből. Újbóli felfedezése és az "I'll Be Easy to Find" c. lemez elkészítése a Verve kiadó egyik munkatársának köszönhető. A mellőzöttséggel és rákbetegséggel és viaskodó Thornton 1998-ban megnyerte a Thelonious Monk énekversenyt, s egy csapásra a figyelem középpontjába került. Az ezt követően megjelent CD sokoldalú, kiérlelt stílusú előadóként mutatja be, aki hatásosan, bár néhol modorosságba hajlóan bánik kontra alt hangjával. A műsorban balladák, blues-ok és tempós swingek egyaránt helyet kaptak, a változatos anyagot az énekes mélyen átélt, olykor Sarah Vaughant és Betty Cartert idéző, egyéni előadásmódja fogja egységbe. Egyfajta csoda, az élet és a művészet diadala az, ami Thorntonnal történt, kérdés, hogy a későn jött elismerés, amire ez a lemez is rászolgált, pótolhatja-e az elvesztett évtizedeket. (Verve)
A cincinatti születésű Francine Griffin sorsa több vonatkozásban hasonló teri Thorntonéhoz. A pályáját hatvanas években kezdő énekesnő családanyai kötelezettségei miatt megszakításokkal volt jelen a pódiumon. Jóllehet hatvan körül jár, első önálló lemeze "Song Bird" címmel a chicagoi Delmark lemezkiadó főnöke, Bob Koester jóvoltából 1999-ben jelent meg. Griffin nem a díva fajtájából való, távol áll tőle minden színpadiasság. Remekül együtt él a zenével, hangja bájosan simulékony, kitűnő ritmikai érzékkel frazíroz, még scattelésre is vállalkozik. . A chicagoi blues, main stream és avantgárd zenéknek egyaránt fórumot kínáló kiadó történetében ez az első énekes lemez, amire joggal lehet büszke a tulajdonos. A színvonalas kísérő együttest veterán chicagoi muzsikusok alkotják, nevük sajnálatosan ismeretlenül hangzik az óceán keleti partján. (Delmark)
A hang az énekesnők természetes hangszere, ám a kanadai születésű Ingrid Jensen választása férfiasabb instrumentumra, a trombitára esett. A húszas évei végén járó fehér muzsikus a híres Breklee dzsessziskola elvégzése után hamar a nemzetközi koncertélet ismert szereplője lett, Európában is rendszeresen fellép. Modern main stream stílusban játszik, kitűnő érzéke van ahhoz, hogy az örökzöldeket újszerű módon szólaltassa meg. Tónusa telt, hangszerkezelése férfiasan lendületes, inkább Miles Davis líraiságához, mint Freddie Hubbard tüzes játékához áll közelebb. Sorrendben harmadik, "Higher Grounds" című albumán Gary Thomas szaxofonon és fuvolán, David Kikoski zongorán, Ed Howard bőgőn, Victor Lewis dobon játszik. Vonzó nevek, átgondolt, igényes zene, s noha az album nem hozta el a várt áttörést, Ingrid Jensen tehetségéről fenntartás nélkül meggyőzi a hallgatót. (Enja)
(Napi Magyarország, 2000)