Preservation Hall Jazz Band: Songs of New Orleans

Ablakát porréteg takarja, falán málik a vakolat, berendezése ütött-kopott, a bejutásra váró turisták mégis hosszú sorokban kígyóznak a bejárata előtt. Az archaikus jazz  szen­télyeként tisztelt, valójában alig négy évtizedes múltra visszatekintő terem története 1961-ben kezdődött, amikor egy New Orleans-i galériás kibérelt egy öreg, kopottas épü­letet a Francia Negyed közepén, elnevezte Preservation Hallnak, és zenészeket fogadott fel, hogy kiállításain a látnivalón kívül hangzó élvezetekben is részesítse a látogatókat. Ebből a kezdeményezésből nőtte ki magát intézménnyé a ma autentikus koncerthelyként jegyzett terem, és ezekből az alkalmi formációkból kristályosodott ki az épület nevét viselő zenekar. A Preservation Hall a stílust ápoló muzsikusok gyűlekezeteként jelentős szerepet játszott a New Orleans-i stílus és hangzás megőrzésében: abban, hogy ez a zene ne csupán tankönyvekből elemzendő és átörökítendő kifejezési forma, hanem keletkezé­séhez hasonlóan népi eredetű, élő hagyomány legyen.

A PHJB egyedi jelenség: képlékeny, gyakran változó formáció, amelyben esténként más-más muzsikusok kezelik a hangszereket. A lemezeken és a koncertkörutakon a leg­feljebb halálesetek miatt változó szűkebb mag szerepel, amelynek gerincét két évtizeden keresztül a Humphry fivérek alkották. A Columbia majd a Sony cégek által kiadott leme­zek fiatalok és idősek, feketék és fehérek eredeti, ízes, de zeneileg egyenetlen produkcióit őrzik. A legújabb lemez fordulatot jelöl a zenekar életében: kiadója nem világcég, hanem maga a Preservation Hall. A régi fényképfelvételeket idéző, barnás borítón a legújabb összetételű csapat feszít. Benjáminja az alapító bőgős-tubás fia, a szintén bőgős Benjamin Jaffe, a legidősebb a kilencven körül járó Narvin Kimball bendzsós. Középütt a zenekar mai gerince: Wendell Brunious trombitás és dr. Michael White klarinétos.

Két CD, százharminc perc, huszonegy szám. Az első a Bourbon Street Parade, az utolsó a Maryland, My Maryland. New Orleans dalai, mondja a cím, s szinte érezzük, amint a hagyomány angyala átsuhan a szobán. Emberek, kultúrák, zenék, színek, blues, Tin Pan Alley, Gershwin, latin melódiák, utcai parádé, folyamatos ünnep, 43 fok árnyékban meg a páratartalom. Helyiek ritkán tévednek be a Preservation Hallba, a zene­kar számai a turista közönség előtt érlelődnek. Egy évben 365 nap van, dalokat 5 dollárért lehet kérni, de a When the Saints Go Marching In előadását 10 dollárt hirdeti a tréfás felirat. Már a könyökükön jön ki. Ez itt nem temetési menet, a zenekar az élőknek játszik, az eredmény még akkor is vidám, lendületes és szórakoztató, ha éppenséggel szomorú, lassú és befelé forduló. Mint az élet, a PHJB is változik, játéka a tíz évvel ezelőttihez képest csiszoltabbá vált, a csapatmunka precíz, a hangszerelések kimunkáltak, a terjedel­mes hangszerszólók szilárdan állnak a lábukon.  Az amúgy szintén remek dr. Michael White kivételével senki nem fúj mellé, nyoma sincs az elsajátított, de nem feltétlenül minőségi zenei tudásból és a magas életkorból korábban következő, rapszodikus szinvo­nalú játéknak –  de tovatűnt a szeretnivalóan természetes darabosság is és a naiv muzi­kalitás bája is.

Mindig ugyanazt fújni nem lehet megújuló élvezet, a jazz ezért is lépett túl a huszas évek repertoárján és kifejezési módján. A PHJB szép számú lemezén már eljátszott min­dent, amit a stílus dallamkincse kínál és lehetővé tesz. Jó marketing érzékről, no és a hely szelleméről tanúskodik a két CD műsorválasztása. Vannak rajta népdalok, más szóval tradicionális számok (Old Spinning Wheel, Maryland, My Maryland, Careless Love), vannak a jazz korai, archaikus korszakából származó szerzemények (Dr. Jazz, Bourbon Street Parade, Algiers Stomp, St. Philip Street Breakdown, Milenburg Joys), latinos dallamok (Ti-Pi Ti-Pi Tin), van néhány blues (Basin Street Blues, Go to the Mardi Gras, Giorgia on My Mind), és akad néhány később kelketkezett, slágerré vált dal (Sum­mertime, My Josephine, My Blue Heaven, Shimmy Like My Sister Kate). Ám ezúttal sem a címek számítanak, hanem az előadásmód, a stílus, ami a PHJB játékát jellemzi.

A szeptet a klasszikus New Orleans-i felállást követi: trombita, klarinét, harsona, bendzsó, zongora, bőgő, dob. A fúvósok egymást átszövő polifonikus szólamai a kollek­tív improvizáció rendje szerint szerveződnek, de mivel a számok többsége 5-7 perc hosszúságú, tág tér jut a szólóknak is. A lényeg a ritmus és a hangsúlyozás. A zene többnyire tempós, húzása ellenállhatatlan, táncra csábító, ami a dob menetzenéket imi­táló, szabálytalanul tördelt játékának és a hangszerek ritmikus frazirozásának egyaránt tulajdonítható. A késleltetések és előlegzések ilyen készségszintű gyakorlatát elvétve találjuk meg a klasszikus iskolázottságú európai dixielandzenekaroknál. Persze, vannak előzmények: a harsonán Jimmy Archer és Jim Robinson, a klarinéton George Lewis, a trombitán Wild Bill Davison és Sidney de Paris hatása érződik erőteljesen. Ez azonban nem imitáció, nem másolás, hanem követés: a stílusosan játszó Frank Demond, az intenzíven klarinétozó dr. Michael White és a nem virtuóz technikájú, de a énekében is mesterien hangsúlyozó Wendell Brunious egyénisége adja meg a zene sajátosságát.   

Lehet, hogy Louis Armstrong húszas évekbeli, blues-irányultságú, nyers erejű felvételeihez képest a Preservation Hall Jazz Band népszerű darabokból összeállított műsora, oldott hangvételű zenéje könnyűnek találtatik. Az is előfordulhat azonban, hogy a századvég autentikusságra és kikapcsolódásra egyaránt vágyó hangulatában felér­té­ke­lődik az, ami ha megváltozott módon is, de a századelő virágzó kultúrájának hagyo­má­nyaihoz igyekszik csatlakozni. E sorok írója, akit a fehér dixieland sematizmusa eltá­volított ettől a jazznek ettől az ágától, nem röstelli bevallani: talán a személyes él­mény hatására, de sokadjára is nagy élvezetét leli a Songs of New Orleans hallgatásában. Olyannyira, hogy az évezredet a My Blue Heaven  temperamentumos ritmusára ropott tánccal búcsúztatta.

Wendell Brunious - trombita, ének, dr. Michael White - klarinét, Frank Demond - harsona, Narvin Kimball - bendzsó, Rickie Monie - pianinó, Benjamin Jaffe - bőgő, Joseph Lastie - dob.

* * * * *

(Gramofon, 2000/3)