Ron Miles: Quiver
Valószínűleg ismertebb volna Ron Miles neve, ha nem Denverben, hanem New Yorkban élne. A távolságnak azonban előnyei is vannak: az 1963-as születésű Miles – igaz, jó évtizeddel később – ugyanabba az iskolába járt, ahová Bill Frisell. Barátivá vált kapcsolatukat több lemez, köztük a duóban rögzített Heaven dokumentálja, és most itt a Brian Blade bevonásával készített új opus. Trombita, gitár, dob. A basszushangszer hiánya rögtön feltűnik, pedig a jazz történetében bőven akad példa hasonló formációkra, hogy csak Paul Motian-Joe Lovano-Bill Frisell kiváló trióját említsük. Ebben a bensőséges kamarajazzben a trombita és a gitár képes hozni a mélyebb hangokat, az egyik instrumentum kiállásakor azonban elvékonyodik a hangzás. A zene sok mindenből táplálkozik, és sokfelé mutat. A korábbi és újabb jazzstílusok, előadók (Scott Joplin, Duke Ellington, Henry Mancini, Ornette Coleman), de a blues és a country elemeit is felhasználó kilenc szám – amelyből hat Miles saját szerzeménye – hangszeres monológok, dialógusok és párbeszédek sorozata. Konszonancia és disszonancia, melankólia és szvinges lüktetés, természetesség és absztrakció, hagyománytisztelet és újszerűség ellentétpárjai nem kioltják, hanem erősítik benne egymás hatását. A lemez Ron Miles nevével jelent meg, de nem hagyományos szerepekről, hanem azonos felfogású muzsikusok demokratikus együttműködéséről van szó, amelyben az egész több, mint a részek összege. Miles B helyett G-re hangolt, sötétebb tónusú, lírai, éneklő trombitahangjához a legteljesebb partneri egyetértés jegyében illeszkedik Frisell elektronikai trükköktől mentes, tiszta pengetése és Blade interaktív dobolása. Intellektuális modern jazz értő füleknek.
3,5
(Gramofon, 2012/3)