Tehetséges énekesnő egyéniséget keres (Jane Monheit)

Új csillag ragyog a dzsessz égboltján: Jane Monheit. Long Islanden született, kijárta a megfelelő óvodákat és iskolákat, fehér bőrű, és fölöttébb vonzó külsejű. Az, amit Ameriká­ban dzsesszközegnek nevezhetünk, mostanában azzal van elfoglalva, hogy eldöntse: van-e akkora tehetség az ifjú hölgy, amilyennek a professzionális menedzselés és a körülötte ki­alakult médiahisztéria láttatja. A Jazziz magazin címlapja a párducbőr mintájú ruhába öl­tözött művésznőt a dzsungel királynőjének nevezi, de egyúttal fölteszi a kérdést: vajon tud-e szvingelni? Hogy hallása, énekhangja tökéletes, az senki előtt nem kétséges, ám ezek az attribútumok aligha elegendőek a sikerhez.

Jane Monheit, mint a lapok írják, lefegyverző színpadi jelenség. Nem véletlenül vég­zett 1998-ban a Thelonious Monk zenei verseny második helyén az azóta elhunyt, nála négy évtizeddel idősebb Teri Thornton mögött. Az eredmény felkeltette Mary Ann Topper menedzser és az N-Coded Music lemeztársaságot igazgató Carl Griffin érdeklődését, akik új sztár lehetőségét látták meg a fiatal énekesnőben. A kis cég nagy terveihez kapóra jött Monheit sikere. 2000-ben megjelent a Never Never Land c. bemutatkozó lemeze, amely Amerika-szerte kedvező fogadtatásra talált, és itt a második, Come Dream with Me című albuma, amely minden bizonnyal megerősíti helyét a figyelemre méltó tehetségek között. A lemezkiadó elsőrangú muzsikusokat szerződtetett kísérőül: a zongoránál Kenny Barron ül, a bőgőt Christian McBride pengeti, a dobokat Gregory Hutchinson kezeli, és néhány számban trombitán Tom Harrell, szaxofonon Michael Brecker is közreműködik. Ezek a muzsikusok nem azon a szinten vannak, hogy kellő díjazásért akárki lemezéhez adnák a nevüket.

A tálalás: sztároló, lenge, szexis. A hang: kristálytiszta, hajlékony, csábító. Kevés éne­kesnő képes hangszálaival ilyen érzékien vonzó tónusban megszólalni, nem csoda, hogy rabjául esik, aki hallgatja. Monheit birtokában van mindannak, amit énektudásnak ne­ve­zünk, kérdés, hogy azt mire és hogyan használja. A repertoár: a lemez az Over the Rain­bow-val kezdődik, ami sok mindent elárul az előadóról, még többet a menedzs­mentről. Balladák, lassú örökzöldek, és két popdal, a Bread együttes, illetve Joni Mitchell szer­zeményei. Bírálói retró hölgynek nevezik az énekesnőt, nem véletlenül: Monheit lemeze hangütésében, stílusában, témaválasztásában több évtizeddel ezelőtti világot idéz. Csak egyik médiuma a dzsessz, inkább az amerikai populáris kultúrán nevelkedett közön­séget célozza meg. Hogy mi köze mindennek a XXI. századhoz? Ez a biznisz valószínűleg nem erről szól. Ha hirdetést adnának fel, valószínűleg így fogalmaznának: tehetséges énekesnő egyéniséget keres. Ez az, amit nem kínálnak a piacon.

(Magyar Nemzet, 2002)