The Jazz Mandolin Project: Xenoblast

 

Jazz és mandolin? Már csak a hárfa hiányzik – sóhajthatnak  az ortodox hívők, pedig volt hárfa is (címszó: Alice Coltrane). És van David Grisman, Paul Glasse, Andy Statman és Jamie Masefield, mindannyian a mandolin művészei vagy inkább bűvészei, több-kevesebb affinitással a jazz iránt. Nevük Európában nem sokat mond, mint ahogy eddig az emancipációs erőfeszítések sem lépték át a Rubicont: a mandolin alapvetően a blue grass és az un. új akusztikus zenével társul még az intellektuális kalandokra nyitottak tu­datában is. Jazzt persze, mint példák mutatják, lehet mosódeszkán és kanalakon is játszani; különösen, ha Blue Note az áruvédjegy. Akadhatnak kérdések a relevanciát illetően, de a tény jazztörténeti adat marad: a Xenoblast vezető jazzkiadó gondozásában jelent meg.

Van egyfelől a hathúros, a gitárnál korlátozottabb kifejezőkészletű hangszer, van a zene, amit a JMP e hangszer révén megszólaltat, és van a jazz, amely elnevezéssel a zene forgalomba került. Hogy mi közük van egymáshoz? A címadó téma inkább két-három harmóniára épülő rock, csakúgy, mint a lemezt záró Hang Ten, amelyen Trey Anastasio, a blue grass, a rock és a jazz keverékével Amerikában kultikus státuszt kivívott alternatív Phis zenekar szólógitárosa társul James Masefield emelkedő és ereszkedő skálákat bejáró szólójához. A dallamos, bensőséges hangvételű Shaker Hill egyértelműen country (folk) hatást mutat, az indulószerű Milliken Way country-reagge, a Dromedary pedig kelta kapcsolatra utal. Két bonyolultabb szerzeményben, a Spidersben a bőgő 4/4-es ostina­tójára felelő manadolin 6/8-os ritmikája, a Sztavinszkij előtt tisztelgő Igorban pedig a bőgő 5/4-es ostinatójával szemben álló 4/4-es alapritmus a feszültség fő forrása. És a jazz? A lemez egyetlen swingelő darabja a Double Agent című bopos szerzemény: mi indokolta hát, hogy a Blue Note felvállalja a JMP-t?

Vannak jelek, miszerint a main stream kultuszát szinte normává emelő, leg­ékes­szólóbban Wynton Marsalis által képviselt neokonzervatív irányzat 80-as, 90-es évekbeli uralmát megelégelő kiadók az utóbbi években új irányok felé nyitnak. Az egyik az amerikai zenei hagyományokban erőteljesen gyökerező folk- és rockvonulat, amely lehetőséget kínál a hangszerszólókra, az improvizációkra. Főleg ez a tulajdonsága közelíti a jazzhez, ahogyan időnként egyes jazzmuzsikusok (Bill Frisell, Marc Johnson, a Metheny-Haden duó) is szívesen térnek vissza fiatalságuk egyik meghatározó zenei közegéhez. A JMP tagjai jó muzsikusok, akik szabadon hagyatkoznak alkotókészségükre, és kivételes érzéket mutatnak a témafejlesztés, a fokozás iránt. Az anyagát tekintve eklektikus, hangzását és előadásmódjá tekintve mégis egységes CD nem elsősorban rendhagyó hangszerösszeállítása, hanem zeneisége és spontaneitása miatt érdemes a figyelemre. A trió muzsikája dallamgazdag, invenciózus, lendületes, és a fokozás révén több esetben magas szintű közös játékban csúcsosodik ki. Jóllehet akkordikus játékával Masefield gitárszerűen használja a mandolint, és pengetett szólóival sem lépi túl a hagyományos tonalitás határait, a Jazz Mandolin Project lemeze konvenciómentes, szabálytalanul építkező, a kreativitás jegyét magán viselő zene. Magasabb osztályzat érdemel, mint amilyet jazz-szempontból ez a rovat adhat neki.

* * *

(Gramofon, 2001)