Változatok a gitárra (Kenny Burrell, Charlie Hunter)
Duke Ellington legkedvesebb gitárosa Kenny Burrell volt. A dzessz legnagyobb komponistája a nála jóval fiatalabb muzsikus játékában felfedezte azt az ízt, amit ő e zene lényegével azonosított. Volt igazság a dologban (mint mindenben, amit Duke mondott és tett), Burrell ugyanis a később avantgárd irányba forduló John Coltrane érdeklődését is olyannyira felkeltette, hogy 1958-ban közös lemezt készített vele. Azóta nagyot fordult a naptár, a ma 69 éves művész termékeny pályát tudhat maga mögött, rengeteg felvétel örökíti meg játékát, a jazz sok nagy egyéniségével muzsikált együtt. Miközben rendszeresen új lemezekkel jelentkezik, a kiadók gondoskodnak arról, hogy régi anyagai ismét hozzáférhetőkké váljanak.
Az "Introducing Kenny Burrell" (K. B. bemutatkozik) című kettős CD a Blue Note cégnél 1956-ban három alkalommal rögzített anyagát tartalmazza. Az első CD-n kongával (Candido) kibővített gitár – zongora (Tommy Flanagan) – bőgő (Paul Chambers) – dob (Kenny Clarke) kvintett játszik, a másodikon változó összetételben többek között Horace Silver (zongora), Frank Foster, Hank Mobley (szaxofon) a gitáros partnerei. Később készültek koncepciózusabb, jelentősebb lemezei, de már e korai felvételeken megmutatkoznak Burrell játékának lényeges jegyei: a bop-stílus sajátos, megszelídített értelmezése, visszafogott, tiszta vonalvezetés, pontos artikuláció, lendületes szving. Burell az a muzsikus, aki a kifejezést a technikai bravúrok elé helyezi. Minden hangnak nyomatékot ad, szólói logikusan építkeznek, zenéjéből még a tempósabb számokban is nyugalom árad. Érdekes, hogy a második korongon szereplő, változatos hangszerelésű felvételeket vették fel korábban, a kiadó mégis az első CD-n hallható, a konga jelenléte miatt afro-kubai ízű lemezt jelentette meg előbb. Ennek persze diszkográfiai szempontból van jelentősége; a hallgató a sorrendtől függetlenül élvezetét leli a gitárjáték megannyi árnyalatát felvonultató anyagban.
A Blue Note kiadó mai sztárja, Charlie Hunter gyökeresen másképpen közelít a gitárhoz. Saját tervezésű nyolchúros hangszere van, amelyen a szólót is a basszust párhuzamosan játssza, tehát a ritmust és a dallamot is maga hozza, ami rendkívüli technikai képzettséget igényel. De ez még nem elég: a húrok természetes hangját elektronikus eszközökkel eltorzítja, a pengetett gitárhúrokból például az orgona hangját csalja elő. Saját nevét viselő új lemezén négy számban kis formációban, ötben fúvósokkal kiegészített együttesben hallható, a kilenc számból hétnek ő a szerzője is. Bevett partnere a dobjáték minimalista felfogásával kitűnő Leon Parker. Az első hallásra posztmodernnek tűnő felvételek témái a soul és a funk zenékhez közelítenek, a nyelvezet azonban a bop stílust idézi. Erőteljes szólókkal van jelen a harsonás Josh Roseman és a tenorszaxofonos Peter Apfelbaum, s formabontó eszközeivel mindig meglepetést kelt Leon Parker dobolása, a zene motorja azonban Hunter technikailag bravúros játéka. Rendhagyó formák, szokatlan hangszerelések, a zene mégis folyamatosan lüktet: van benne szving. Lehet, hogy Duke Ellington sem csóválná a fejét hallgatása közben?
(Magyar Nemzet, 2000)