Ragadt hozzám a dal (Özv. Balázs Jánosné)
Egy népi énekes portréja
Egy kis énekesmadár ül velem szemben a széken: amikor megszólal, mintha körbe röpdösne a szobában, úgy megelevenedik; amikor elhallgat, pihen mozdulatlan. Özvegy Balázs Jánosnénak hívják, s arról nevezetes, hogy gyönyörűen énekel. Hetvenéves korára, augusztus 20-án meg is kapta érte a Népművészet Mestere kitüntető címet.
Dalolni sajnos még soha nem hallottam, csak hírét ismerem. Most találkozunk először, az aradványpusztai iskola igazgatói irodájában: négy kilométerre innen, egy tanyán lakik, s ebben az időben gépjárművel lehetetlen odatalálni. Pedig szerettem volna vele otthonában beszélgetni, hogy legalább a megszokott környezet oldja az idegennel szembeni bizalmatlanságot, de szerencsémre Mari néninek nincs szüksége efféle mankóra: egy gyermekien tiszta és közvetlen lélek bomlik ki szavaiban olyan természetességgel, ahogyan a szél fúj vagy a patak csobog. Pedig sorsa ez ellen dolgozott.
„Hatgyermekes, nagyon szegény cselédember gyermekeként született. Apja-anyja tüdőbajos volt, így a gyerekeknek, köztük Mari néninek már 11 éves korában el kellett menniük kenyeret keresni. Később férjhez ment, de férje a II. világháborúban elesett, s ő öt gyermekét egyedül, borzalmas szegénységben nevelte fel. A felszabadulás után földet kapott, majd tsz- járadékos lett. Gyerekei nőttével kezdett a család sorsa jobbra fordulni, s a földkunyhót, amiben addig laktak, a szomszédok segítségével szoba-konyhás kis vályogházzal cserélhették fel” – olvasom a történtek leírását Széli Kálmánné aradványpusztai pávakörvezető feljegyzésében.
Szinte hihetetlen, hogyan tudja valaki megőrizni jókedvét, vidámságát, eredendő játékosságát egy ilyen, hányattatásokkal, szenvedésekkel teli élet után, mint amilyen az övé volt. „Ha fiatalon ilyen helyzetben lettem volna, mint most, a lábamat az égbe rugdostam volna. Amilyen szegénységben éltünk” – teszi hozzá a magáét Mari néni azzal a képes beszéddel, aminőt csak Móricz vagy Tamási regényeiben hallhatunk a parasztok szájából. – „Bizony, fiatalon el kellett menni dolgozni – iskolába’ egy percig se voltam –, és summásként, cselédként, dohányosként bejártam az egész megyét. Mindenütt ragadt egy-egy dal hozzám, én meg kapaszkodtam is rajtuk.”
Addig-addig, míg Mari néni pár éve egyszer csak az aradványpusztai pávakörben – híres gyülekezete ez a széphangú asszonyoknak – találta magát. Hogy is történt? „A lányom járt ide énekelni, én meg tudakoltam, hogy miket danolnak? Mondta. Jaj, lányom, ilyen dalokkal nem juttok a kettőről háromra, feleltem, s gyorsan leírtam neki néhányat. Hamarosan hívatott a tanár néni, hogy lépjek be a körbe. Gondoltam, télen itt leszek, de tavasszal megyek dolgozni. De oszt annyira megtetszett, hogy ha megkötöztek volna, akkor se tudtam volna otthon maradni. Aztán belekezdtem, hogy a dalt szedtem, szedtem, puhatoltam. Most meg már ha éccaka nem tudok aludni, felgyújtom a villanyt, és lejegyzem, ami eszembe jut. Mindig azt űzöm-fűzöm.”
Mutat is néhányat, girbegurba sorokkal teleírt füzetlapot, amit persze én hiába próbálok kisilabizálni. Széli Kálmánné teszi hozzá, hogy a pávakör műsorának jó része a Mari néni által hozott dalokból áll, amiket ő szólóban is, meg az együttessel is nagy lelkesedéssel énekel. Stílusa különleges, nem véletlen, hogy az olyan népzenekutatók, mint Sárosi Bálint is számon tartják. Az egészben az érdekes, hogy itt, Debrecentől húsz kilométerre így megmaradtak a régi dalok, szokások. Csábították is Mari nénit a balkányiak, ahová tanyája közigazgatásilag tartozik: „Behívott az elnök, leültetett, konyakkal kínált, aztán előadta, hogy mit akar. Dehogy megyek – mondtam –, inkább dűljék össze a zsidó templom tornya! Na, azóta nem is kapok tőlük szociális segélyt.”
Ennyire ragaszkodik Mari néni az aradványpusztaiakhoz? „Hát, már megszoktam itt. Amióta a pávakörben vagyok, mintha kicseréltek volna. Pedig vannak irigyek is az asszonyok között amiatt, hogy mindig engem szerepeltetnek. Mondják is, nem tudom, hogy születtél, hogy mindenre tudsz valamit. Hát én mit tehetek róla, hogy ők nem tudnak annyit, mint én?” Igen, tulajdonképpen minden ilyen egyszerű és természetes lehetne, ahogyan Mari néni a maga naiv ártatlanságával visszakérdezi: miért hibás ő a tudásért? De félve kell ezt is ideírnom, nehogy baja legyen belőle, ha mások is elolvassák. Akik esetleg nem úgy értenék, ahogy kell.
Nem tagadom, csodálatra és – hagy csatlakozzam én is a sorba – irigylésre késztet az, ahogyan Mari néni látja és értelmezi az életet. Egy zárt, de azon belül teljes világ az övé, amelyben a maga esze és józan hajlamai szerint oly könnyen eligazodik, hogy az ebből fakadó dalaival örömet szerez azoknak is, akik a mai kor szövevényei között hiába keresik a bizonyosságot „Mindig vígkedvű, énekes pacsirta voltam” – folytatja –, sokan ki is nevettek érte. Otthon gyakran énekelek; ha megszólal a nóta a rádióban, még ma is táncra perdülnék. Alig várom, hogy jöjjön a hétfő, a próba napja. Messzi lakom, de olyan a gusztusom, hogy nagyon szeretek dalolni, nem bánom hát a gyaloglást. Mindig azon esdekelek, hogy jól szerepeljünk.”
Jártak is már kilenc év alatt sokfelé a pávakörrel Bajától Polgárig, sok dicsőséget, elismerést aratva. Most újra indultak a tévé népdalversenyén, s eddig mindig továbbjutottak. Bár Mari néni, ahogy gyengül, egyre ritkábban tud bekapcsolódni a közös mozgalomba. Éppen ezért Széli Kálmánné azt tervezi, hogy Mari néni egész repertoárját magnószalagra veszi. „Legalább ha meghalok, fogják tudni a dalokat énekelni” – nyugtázza a címzett. Aztán egy huncut fordulattal még hozzáteszi: „De még nem akarok meghalni. Ha jön a halál, kiírom az ajtómra, hogy majd holnap. Ha jön holnap, odamutatok: mi van kiírva?”
(Hajdú-bihari napló, 1980)