Annak idején (Binder Károly: In illo tempore)
A borító első oldalán vízcseppek homokon. Hátul fényképek a szerzőről: zongorával, macskákkal, filodendronnal. A címek: Megrepedt lépcsőkön, Elmúlt idők, Sorozatok, Az örök visszatérés mítosza, In illo tempore.
Binder Károly 1986-ban harmincéves. Az ember ilyen korban általában tele van tervekkel, reményekkel, energiákkal, s az érdekli, hogy mi lesz, nem az, ami volt. Nem tudom elhinni, hogy Binder múltidéző nosztalgiázása valós érzésekből táplálkozna. Az elnevezésekben, külsőségekben kissé sok a misztifikáció, már-már az érzelmesség határát súrolóan. Megrepedt lépcsőkön? Elmúlt idők? In illo tempore? Minek idején? Mesterkélten hat az az aura, amit Binder zenéje fölé emel. Valamiféle bizonytalanságot sejtet alkotói világát illetően, ezért lehet szüksége a hangzatos megnevezések mankójára. Szerencsére a zavar csak fogalmi szinten jelentkezik, mert a zene nem a címekről szól. Zenéje önmagában való, egy sajátos zeneszerzői és muzsikusi attitűd gonddal formált megnyilatkozása, amit az analizáló elme vont ideologikus mázba. Felejtsük el a borítót (ami egyébként kifejezetten ízléses), felejtsük el a címeket, figyeljünk arra, ami közelebb vihet Binder Károlyhoz. Hallgassuk a zenét.
A/1. Tizenhat perces, nagylélegzetű kompozíció indítja a lemezt. Terjedelme, elhelyezése miatt programadó kinyilatkoztatásnak is tekinthetjük. A zongora pentaton hangokat intonál, amibe a hárfa (!) keleties ízt visz. Kvintváltások. A komoly, emelkedetten nyíló témát a szaxofon (Dés László) szólaltatja meg. A szép dallamot a brácsa viszi tovább zongorakísérettel. Kvartok.
Új rész következik. A bőgő (Tóth Tamás) ostinátójához a zongora hétfokú dallammal csatlakozik. Belép a dob (Zsoldos Béla), igen eredeti felfogásban: nem folyamatos alaplüktetést biztosít, hanem éppen ellenkezőleg: tördeli, szaggatja, súlypontozza a ritmust. Szólót játszik a zongora: a jazzes frázisok kromatikus futamokkal színesednek, végig a középső és alsó regiszterekben. A bőgő és a zongora időnkénti hangnemi eltávolodása a feszültséget fokozza. A muzsika felfelé ívelődik, a zárlathoz egy új témával a szaxofon is kapcsolódik, hogy aztán a tetőponton meglepő fordulattal dobgép vegye át a ritmuskeltő tisztét. A szaxofon egyedül marad a dobgéppel. Szólót indít, szabad kromatikus menetekkel. Hogy a ritmus ne váljon mechanikussá, közbeütöget az akusztikus dob is. Az egység végén ismét társul a zongora, majd a többiek kiállnak, s ő marad egyedül. Oktávban folytatja a témát. Ami következik: Bartók szellemének nyílt idézése. Utalások a Paprikajancsira és a Concerto félbeszakított közjátékára. Groteszk billentések, szekundok, szekvenciamenetek. Az utolsó hang nem pont, hanem kérdőjel a levegőben.
Összbenyomás: nagyratörő szándék, ígéretes, élvezetes részekkel, de híján az igazi átütő erőnek. A lemez többi darabjának tanúsága szerint Binder nyilvánvaló muzsikusi képességei egyelőre jobban kibontakoznak a kis formákban, mint a hosszú, nagylélegzetű szerzeményekben.
A/2. Másfél perc delicatesse. Előjáték egy etűdhöz. Harangok gisz-ről, csatlakozik a zongora, majd a vonósokkal unisono szólal meg egy nagyobb ívű dallam. Kitűnően illeszkedik az előző, terjedelmes darabhoz, s finoman zárja az oldalt.
B/1. Hangszerelési szempontból a lemez legérdekesebb darabja. Játékos bólintás napjaink divatos kortárszenei irányzata, a minimal vagy repetitív zene felé. A zongora és a marimba bravúros kettőzése. D-dúrból indítva, dallam nélküli ostinato fölött egymást váltva rögtönöz a két hangszer. Viszonylag (szándékoltan) szűk hangkészlet, mikrostrukturális változások. Lendületes, folyamatosan emelkedő ívű szerzemény; hatásosan nyitja az oldalt.
B/2. Ennek a lírai hangvételű darabnak a rendkívül szép, hangulatilag erőteljes témája az éke. A magányos zongora tremolókkal, szabad dallamvázlatokkal készíti elő számára a talajt. Szekvenciák, slágerszerű fordulatok. A váltást a bőgő ostinatója jelzi (ezzel az eszközzel végig sokat él a hangszer), majd eszményien szép hangon megszólal a szopránszaxofon. A téma jellegéhez stílusosan illeszkedő remek szólóját a zongora rögtönzése váltja fel. A formát a nyitó téma fogja keretbe.
B/3. A lemezt záró, címadó szerzemény. A legnehezebben engedi magát értelmezni. Hangzásvilága az A/1 záró részével rokon, azaz Bartókot idézi. A prímet végig a zongora viszi, a dob már ismert, aszimmetrikus kíséretével. A végén a kiállás akár egy zongoraverseny codája: jó alkalom az előadó virtuozitásának felvillantására.
Ha most, a lemez sokadszori végighallgatása után benyomásaimat akarom rögzíteni a zene egészéről, körülbelül olyan gondban érzem magam, mint az utolsó szám követése közben. Nem alakult ki határozott viszonyom vele kapcsolatban, nem taszít el magától, de nem is tud igazán közel vonzani. Az biztos, hogy az album egy szuverenitásra törő, jó muzsikus komoly produktuma. Végig érzékelhető a zeneszerzői gondolkodás jelenléte, mondhatni ez tűnik a lemez fő jellegzetességének, s nem az előadásmód. Feltehetőleg azért, mert a partnerek kiválóak bár, de nem alkotnak együttest, így irányultságuk ösztönösen a kotta precíz lejátszására szorítkozott, s nem tudta hozzátenni azt a többletet, ami ennek tudatát feledtetni volna képes. Így bizonyos konstruáltság hatja át a lemezt: mindennek másodpercre pontosan megvan a helye, hiányzik belőle a szabadság üde levegője. S mert emiatt a figyelem kényszerűen a kompozíciós megoldásokra irányul, talán itt is a dramaturgiai érzékkel van baj. Jó kezdeményezések nem folytatódnak, nem tudnak építkezni, kibomlani. Kevés a fület vonzó hangszerelési ötlet (túl sok például az ostinato használata), nincs meg a szerzeményeknek az a belső koherenciája, ami észrevétlenül ragadja magával az embert.
Ha jazz-zenén szvinget és bopot értünk, akkor ez a lemez csak áttételesen jazz. Inkább improvizatív kortárs zene, amely sok jazzes megoldással él. Határokat feszeget, még nem egészen meggyőző eredménnyel. Egyedi zene, de nem egyéni. Viszont van benne annyi érték, hogy végső konklúzióként minden okunk meg lehessen bízni abban: Binder Károly úton van önma-gához, s előbb-utóbb el is éri célját. Nem formális záró gesztusnak szánom: én komolyan várom annak hangzó dokumentumát.
(Jazz, 1986/1)