Egy autodudakta jazzmuzsikus (Ágoston Béla)

Sok jazz-zenész híres a humoráról, de erről legfeljebb a számok felkonferálása és nem a játék közben szerezhet tudomást a közönség, utóvégre a zenélés nem tréfadolog. Van azonban egy legény e vidéken, aki nem átallja ironikus hajlamait, szellemes fricskáit, eszement gegjeit zenébe oltani.

Első nekifutásra nem látszik rajta semmi természetellenes, de lehet-e józan belátással napirendre térni az olyan címek felett, mint Lisztérzékenység, Bábkazenetta, Mágia Nosztra, Értem a kujonságot, Dudapest Cirkusz, Jazztarisznya, vagy – a kedvenc fúvós hang­szerére utaló – Autodudakta?

Nem lehet. Ám vigyázat! Az önmagát egyebek mellett zeneközelítőként meghatározó Ágoston Béla, bár nehezen tudja magában elfojtani a jelenségeket, fogalmakat kifordító, kép­telen ötleteit, nem zenebohóc. Hanem a jazzhez és a népzenéhez egyaránt vonzódó, képzett muzsikus, aki a humort és a távolságtartó iróniát mindig valami áttételes közlendő szolgá­la­tába állítja. Játszik klarinéton, basszusklarinéton, szaxofonokon, hegedűn, kecskedudán, do­rombon, újabban hordódobon (steeldrum), volt tagja a magyar free jazzben úttörő Dél-Alföldi Szaxofonegyüttesnek, az alternatív rock, a blues és a jazz ötvözetét megteremtő Zubolynak, a Magyar Dudazenekarnak, népzenészként kísérte a Honvéd Művészegyüttest, Szvorák Kata­lint, Lovász Irént, vezette saját együtteseit, írt színházi, bábszínházi és filmzenét, dupla CD-n a jazz nyelvére ültette a Kispál és a Borz számait – és íme itt van vibráló agyműködésének legfrissebb lenyomata, a száz számozott példányban, vékony papírborítóban napvilágot látott Parázsszőnyeg, amiben az együttes nevét – Ágoston Frió – kivéve egy csepp humor és irónia nincs.

Most ez a meglepetés.

Ágoston Béla most így ment szembe a trendekkel, visszatért az alapokhoz, a trió formá­ci­óhoz, és a 16 rövidebb-hosszabb számot felvonultató lemezen kislánya kétsoros „versét” kö­vetően fejest ugrik a legvadabb free jazzt idéző játékmódba. Elszoktunk már az ilyesfajta kiállástól, a zene szabad folyásától, meg a baritonszaxofontól.

Véletlenek persze nincsenek. A lemez első fele rajzfilmhez, a második fele táncdarabhoz készült. Hangulatvázlatok, karakterdarabok, olykor egy szerzeményen belül is különböző hangszereken – szaxofonokon, hegedűn, hordódobon, bőgőn/basszusgitáron (Hock Ernő, Aj­tai Péter), dobokon (Szegő Dávid) – szólalva meg. Nem a témák az érdekesek, hiszen csak kiindulópontként szolgálnak: a lényeg az, ami a muzsikusok egymást inspiráló, koncentrált jelenlétéből kibomlik.

Nem könnyű kaland, de jó hallgatni ezt a zenét. Jó szembesülni a hangszerek tiszta, mani­puláció-mentes hangjával, a hovatovább kiveszőfélben lévő, spontán kreativitás természetes megnyilvánulásaival. Ágoston Béla ezúttal félretette a tréfát, beszéde egyenes, szavai sú­lyosan koppannak. Figyelni kell rájuk.

(Ágoston Frió: Parázsszőnyeg. S­10 Records, 2011)

(Magyar Nemzet, 2011)