Egyetemes dialektus (Szabados György: Time Flies)

A jazz fejlődésének izgalmas kérdése a különböző dialektusok hozzájárulása az impro­vizáció egyete­mes nyelvéhez. Európa 1990-es térképének újrarajzolása ellenére keveset lehet tudni a hírhedt „vasfüggöny” által korábban elzárt országok alternatív zenei mozgalmairól, jól­lehet sokan e térségtől várják a nyugati világ zenei életének megújítását. Mint a CD zenéje tanúsítja, Szabados György zongoraművész/zeneszerző/zenekarvezető művészete ebbe a folya­matba illeszkedő, eredeti megnyilvánulás.

Az 1939-ben született művész 1955-ben alakította meg első együttesét. Az 1960-as évek elején már újító szellemű free jazzt játszott, amely spontán érzelmi kisugárzásával, szokatlanul bonyolult harmóniai és ritmikai szerkezetével az amerikai jazz avantgárd irányzataival, Cecil Taylor, Archie Shepp, John Coltrane törekvéseivel mutatott rokonságot. „Esküvő” című, 1974-ben megjelent, mérföldkőnek számító, klasszikussá vált lemeze a magyar zene, a jazz im­pro­vizáció és a kortárs zene kompozíciós technikáinak egyedi ötvözetét teremtette meg. Megal­ku­vás­mentes magatartása miatt hazájában sokáig mellőzték, a ’80-as évek azonban meghozták neki a megérdemelt nemzetközi elismerést. Művészetét különösen német nyelvterületen érté­kelték nagyra: fellépett a daxbergi fesztiválon, a kölni operaházban, a bécsi alternatív zenei fesztiválon és más rangos helyeken. Cáfolva, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában, 1985-ben a legmagasabb előadó-művészeti elismerésben, Liszt-díjban részesült. Több koncertet adott és lemezeket készített a chicagói fekete avantgárd zene reprezentánsaival, An­thony Braxtonnal és Roscoe Mitchellel. Lenyűgöző, hogy a különböző hátterű és bőrszínű muzsikusok a távolság és az ideológiai különbségek ellenére milyen könnyen rátaláltak a mű­vészi kifejezés közös nyelvére.

Szabados nemcsak zongoraművész és zeneszerző, hanem költő, filozófus és iskolateremtő muzsikus, akit tanítványok vesznek körül. Tekintélyes, de hiányosan dokumentált életműve a műfaji kategóriák fölött áll. A nyugati művészeti formákat jellemző esztétikai és üzleti megha­tározottságokkal szemben műveit egyszerűen zenének nevezi. Művészetének kulcs­sza­vai az „elkötelezettség” és a „természetesség”, amelyek az egyes ember legmélyén rejlő tiszta zene­i­séghez és kreatív alkotókészséghez fűződő meggyőződéséből fakadnak. Kezdetektől a kifejezés sza­badságába és a természetes, tiszta lelkiállapotba vetett hite vezérelte, amely az egymást ihlető zenélés révén utat nyit a lélek belső rezdüléseinek. A jazzhez a szabad szellem és a kre­ativitás vonzotta; ezt a zenét a letűnő multikulturális huszadik század leginkább ható, legjel­legzetesebb meg­nyilatkozásának tartja.

Felfogás kérdése, hogy mit nevezünk dialektusnak. E sorok írója szerint, aki maga is magyar, a CD-n hallható zene nem dialektus. Egy olyan művész erőteljes kéznyoma, aki életét a hagyomány és a modernség, a moralitás és az örökkévalóság, az identitás és a humánum művészi szintézisének szentelte.  Személyes hangú, egyetemes érvényű zene. Szabados György zenéje.

(Budapest, 1999)

(Szabados György: Time Flies című CD-jének kísérőszövege)