Nigun: Klezjazz

 

Egy találó meghatározás szerint a klezmer a zsidó diaszpóra zenei tükre, amely közép- és kelet-európai vándor muzsikusok esküvőkön játszott, világi tánczenéjéből a 20. század végére a népcsoport öntudatának hordozójává váló zenei előadási gyakorlattá fejlődött. Jeles művelői az előadók műfajának nevezik, hiszen az évszázadok során a cigányzenéhez hasonlóan sok­féle zenei hatást magába szívott, beépített, a kifejezés anyagává tett. A különböző népze­nék­ből, városi szórakoztató zenéből merített elemek a muzsikusok személyisége révén az előadás során ötvöződnek stilizált egységgé, közvetlen, nyílt kommunikációvá. Immár nemcsak a jiddis élethelyzet lenyomataként, hiszen par excellence jazzmuzsikusok – mint Dave Douglas vagy Don Byron – is hozzájárultak a klezmer újabb kori népszerűsítéséhez.

A zsidó öntudat magyarországi reneszánszának megnyilvánulásként e sorba illeszkedik a budapesti jazztanszakot végzett, képzett muzsikusokból álló Nigun együttes koncertlemeze. Az elnevezés héberül dallamot, jiddisül szöveg nélküli dalt jelent. A névválasztás tükrözi a zenei irányultságot: a dalformában létező, hagyományos zsidó zenék és a jazz improvizatív technikájának ötvözését. A kilenc, jiddis című szám többsége feldolgozás, amelyekben a szaxofonok (Vázsonyi János, Váczi Dániel) és a gitár (Párniczky András) viszik a vezető szerepet. A zsidó folklór keleties dallamai többnyire páratlan ütembeosztásokkal társulnak, felvezetésükben, kibontásukban hol áttételesebb, hol közvetlenebb a jazzes frazeálás, har­mó­niavilág és ritmika jelenléte. Ez nem a klezmer zanzásító, sírva vígadó változata: a gyöke­rekhez visszanyúló, személyességével ható, kreatív pillanataiban szintézist teremtő zenei megnyilatkozás.

* * * *

(Gramofon, 2003/2)