Tűzkő Csaba Septet: Tavaszköszöntő
A post-coltrane-i csapáson induló, main stream vizekre is evező, változatos életutat és helyszíneket bejáró, kitűnő szaxofonosként számon tartott Tűzkő Csaba egy adott pillanatban ráébredt arra: alkotóirányának igazi eredője a népzene. Voltak ezzel így mások is magyar jazzéletben. Szabados György negyven évvel ezelőtt választotta ezt az utat, a tanítványául szegődött Dresch Mihály életkorából következően később lépett erre a nyomvonalra, míg akadnak olyan, Szabadost annak idején a magyar jazzéletből kiátkozni akaró muzsikusok, akik az un. világzene konzumcikké válása után jutottak arra a következtetésre, hogy az etnikai (roma, zsidó stb.) gyökerek kultiválása előnyre fordítható kiutat kínálhat az érvényesüléshez.
Művészi szempontok, zenei minőségek, üzleti és marketingérdekek nagy kavarodása tapasztalható napjainkban a világ hanglemezpiacán. Ha a szándék egyáltalán számít valamit mediatizált világunkban, Tűzkő Csaba tiszta és nyilvánvalóan nem üzleti érdekeltségű iránykeresése nagyon is méltánylandó törekvés. A gond a besorolással van: e sorok szerzője a jazzrovat vezetőjétől kapta meg a Tavaszköszöntő című albumot értékelésre. Erről a lemezről azonban sok minden elmondható, leginkább felsőfokban, csak az nem, hogy különösebb köze volna ahhoz a zenéhez, vagy annak jellegzetes jegyeihez, amit jazznek nevezünk. (Persze, kérdés, mit értünk manapság a jazz fogalmán. Európa nyugati felében az utóbbi időben a „kortárs improvizatív zene” vagy az „aktuális zene” elnevezések látszanak uralkodóvá válni a zenei közbeszédben. Amely, mindenféle elemet szabadon felhasználó és ötvöző előadási gyakorlatnak csak annyi köze van a jazzhez, hogy improvizatív mozzanatokat is magába foglal.)
A Tavaszköszöntő magyar és balkáni népzenét tartalmaz – a zenekarvezető szerzeményeit –, amire már a beszédes címek is utalnak: Ördögűzés, Forgatás, Moldvai táncok, Bolgár ritmus, Két parasztdal. Mivel a kompozíciókat jazzmuzsikusok szólaltatják meg, a jazzritmus, -harmónia és -frazeálás jegyei is rendre tetten érhetők – hol közvetlen, hol áttételes formában. A Tűzkő vezette négytagú fúvóskórust cimbalmon Lukács Miklós, bőgőn Szandai Mátyás, dobon Mohai András egészíti ki – olyan együttest alkotva, amely lenyűgöző természetességgel és energiával szólaltatja meg a nagyfokú jártasságot kívánó zenét. Tűzkő szerzőként, hangszerelőként és – jószerivel egyetlen – szólistaként is figyelemre méltó kvalitásokat mutat. Az anyag érettebb, kimunkáltabb, mint a stílusváltást jelző előző, Zengő kő c. lemez volt: hol sodró lendületével, hol szemérmes rejtőzködésével, hol egynemű tartásával, hol polifonikus zengzetességével ragadja magával a hallgatót.
Ezzel a lemezzel Tűzkő Csaba átlépett egy küszöböt: birtokba vette és alkotó módon magáévá tette a magyar és a környező népek zenéjét. Pártoló kíváncsisággal várjuk a folytatást: a népi anyag és a jazznyelvezet sajátos, csak rá jellemző szintézisének megteremtését.
****
(Gramofon, 2004/4)