New Yorktól a Jászságig (Greg Osby, Akosh S. Unit)

 

Az ember feltesz egy ezüstlemezt, és rendre elcsodálkozik azon, mire képes a tíz centiméter átmérőjű korong. Kemény, anyagát tekintve szinte értéktelen lapocska, mégis képes világok üzenetét hordozni. Itt van például a szaxofon, a dzsessz „zászlóshajója”, amely gyökeresen különböző kultúrák képviseletében jelenik meg két CD-n.

Greg Osbyt hajlamosak vagyunk a fiatal muzsikusnemzedék közé sorolni, holott már a nyolcvanas évek eleje óta jelen van a dzsessz világában. Kezdetben a funky ritmusokat középpontba állító, Steve Coleman altszaxofonos nevével fémjelzett New York-i M-Base mozgalom, majd Jack DeJohnette dobos együttesének tagjaként, később saját lemezeivel tette ismertté nevét. Ma már a negyvenbe forduló nemzedék egyéni hangú szaxofonosaként-zeneszerzőjeként tarthat számot megkülönböztetett figyelemre. Az egykor renitens muzsikus „The Invisible Hand” (A láthatatlan kéz) c. lemezén két idős, egymással korábban soha nem játszott muzsikussal fog kezet: a szextettben a gitárt Jim Hall kezeli, a zongora mögött Andrew Hill ül. Hogy mi hozza közös nevezőre az eltérő alkatú partnereket? Az egyéniség átütő ereje. A tíz felvételből három a szaxofonos, kettő a zongorista, egy a gitáros szerze­ménye, a többi örökzöld: hangvételében egységes, forrásait és irányait tekintve sokszínű matéria. Osby játéka mindig hordoz némi absztrakt jelleget, ami elsősorban a szögletes téma­vezetésben, az erőteljes disszonanciában és a sötét tónusokban nyilvánul meg. Ezúttal sincs másként, a szerzemények lassú tempóban bontakoznak ki, a hangsúly nem a ritmusra, hanem a partnerek közötti együttműködésre helyeződik. A három muzsikus remek játéka a spon­taneitás varázsával hat, a fokozások és oldások mindig új feszültségek forrásai, Osby rögtön­zései drámai magaslatokba emelik a gazdagon strukturált zenét. A könnyű kalandra vágyók azonban jobb, ha más elfoglaltság után néznek: ez a zene nem ki-, hanem bekapcsolódásra szólít. (Blue Note)   

Az Akosh S. Unit neve pár éve tűnt fel az európai, mindenekelőtt a francia és a magyar dzsessz horizontján. A névadó tenor- és szopránszaxofonos Szelevényi Ákos Franciaországba költözve tört be a nemzetközi dzsesszéletbe úgy, hogy hangsúlyosan megtartotta magyar mi­voltát. A forgalmazói gyakorlat etno-dzsessznek nevezi az ilyen jellegű, Magyarországon például Dresch Mihály által kultivált zenét, ám a címke leegyszerűsítő és félrevezető: uni­formizált árucikként értelmez olyan művészi megnyilatkozást, amely a „csak tiszta forrásból” bartóki értelmezésének jegyében a kultúra mélyrétegeihez nyúl vissza. Az Akosh S. Unit a magyar, a román és más népzenék motívumait, dallam- és harmóniavilágát a hatvanas évek free, azaz szabad dzsesszében megismert, határokat feszegető, kakofon improvizációkkal ötvözi, ám míg az a zene a tagadás és a lázadás indulatából táplálkozott, ez az azonosságtudat termékenyítő talaján fogant. A szaxofonokra, hegedűre és emberi hangra épülő zenét hallatlan energiák feszítik, a hangszerek polifonikus rögtönzései olykor az eget ostromolják. A Franciaországban rögzített, Kebelen c. lemez számainak címe – Korai, Magvak, Tán, Óta, Ék – és a három nyelvű kísérőszöveg azt jelzi, hogy Szelevényi Ákos felkavaró zenéjének vezér­motívumává magyarságát tette. Tiszteletre méltó, üdvözlendő vállalás egy olyan világban, amely rohamléptekkel halad a globalizáció kiteljesedése felé. (Universal)

(Magyar Nemzet, 2001)