Mindenki ízlése szerint V.

 

Gondolta volna-e négy évvel ezelőtt valaki, hogy az akkor első ízben megrendezett debre­ceni jazznapok a hazai jazzélet legjelentősebb eseményévé válik? Ma már tény: a magyar városok közül (Budapestet is beleértve) Debrecen veheti át – s úgy tűnik, már át is vette – az értelmetlen véget ért székesfehérvári Videoton Interjazz Fesztivál szerepét.

Ezzel megoldódni látszik az utódlás kérdése. Aki végignézte-hallgatta a hangversenyeket és az örömzenéléseket, tapasztalhatta, hogy nem csupán zenéről és befogadásról volt szó: maga az esemény vált értékhordozóvá, a történés, amelybe épp úgy beletartozott a zene, mint az örökmozgó tévéka­merák, a kivülrekedtek, a torokmaró füst, a zsúfolt nézőtér látványa. Mi is "történtünk" valamennyien, ki-ki a maga módján, így együtt volt ez jazz.

Három koncert, két örömzenélés, két előadás és térzene – ennyi rakható a mérleg egyik serpenyőjébe. Tizenhat együttes, csaknem száz zenész szerepelt a Csokonai Színház és a Bar­tók Terem színpadán. Nemzetközileg is rangos névsor: a lengyel Zbigniew Namyslowski, a bolgár Simeon Sterev, a jugoszláv Bosko Petrovic, a német Klaus Lenz, az amerikai Leo Wright és Eddy Davis. A hallottakkal is elégedettek lehetünk, mert ha néhány együttes (Mini, Panta Rhei, Stúdió 11) meghívása nem a várt eredményt hozta is, minden estére jutott nagy­szerű élmény, emlékezetes összeállítás. A duótól a big bandig mindenféle formációt hall­hattunk, s meggyőződhettünk arról, hogy a hetvenes évek jazzét nem egyetlen stílus egyed­uralma, hanem a különböző stílusok egymásmellettisége jellemzi. Egy dologban azonos volt a közönség: minden esetben biztosan érzett rá a jó zenére, ami azért is megnyugtató, mert a halandónak ma Magyarországon nehéz megszereznie azt a jazztörténeti jártasságot, és isme­retanyagot, ami eligazodását segíthetné.

A jazzben talán a többszörös áttételen nyugvó kölcsönhatás a legvonzóbb; valami előt­tünk, kissé általunk is teremtődik, s közben mi is "teremtődünk". Ha művészi a produkció, létrejön a közös hullámhossz, a megmagyarázhatatlan "feeling". Mint Namyslowski együtte­sét hallgatva. A rendkívül szerény muzsikus játékát tökéletes technikai tudás és rendkívüli érzelmi-gondolati gazdagság jellemezte. Ő maga volt a hangszer, az altszaxofon: magával rántotta az embert, fogva tartotta, fölemelte, s a végén könyörtelenül magára hagyta. Jobb helyeken ezt nevezik katarzisnak, itt csak igazi blues volt.

Címszavakban arról, amire szívesen emlékszünk. Feladata nehéz volt, de sikerrel nyitott a kellemes, egységes zenével előálló házigazda Debreceni Jazz Együttes. Sokat fejlődött az ország egyetlen big bandje, a Deák együttes. Intellektuális élményt nyújtott a kitűnő szólis­tákból álló Vukán együttes. Szép jövő előtt áll Lakatos Antal, a Kis Rákfogó szaxofonosa. A korszerű big band játék iskolapéldáját mutatta Klaus Lenz tökéletes összhangban játszó zenekara. Értő zenészeket ismertünk meg a Zágrábi Jazz-Rock Setben. Újszerű kísérlet részé­vé tett a Szakcsi-Vukán zongorakettős. Üdítő perceket szerzett a Magyar Rádió nem­zetközi big bandje. Jó ötletnek bizonyolt záróakkordnak a Kőszegi Rhytm and Brasst vá­lasztani.

A debreceni jazznapok ebben az évben emelkedett európai rangra. A név most már köte­lez. Jó volna hinni, hogy a "XX. század nemzetközi népzenéjének" fő sodrába a magyar jazz is beletartozik valamikor. Ennek elérésében fontos láncszem lehet a debreceni seregszemle.

(Hajdú-bihari Napló, 1976)