Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Műfaj, stílus önkifejezés (Beszélgetés a dzsesszről)

 

A nézőtéren százak lába ring ütemesen, a testek szin­te görcsbe csavarodva köve­tik a szaxo­fonos hátraha­nyatló alakját, aki hangsze­rével néhány percre minden más hangot elnyom, a bőgős ütemes brummogással próbál kibújni a hangkulisszák mö­gül, de ez csak a bőrökkel vi­askodó dobosnak sikerül pár másodpercre, hogy az­tán rögtön átadja helyét a szélsőségeket harmóniába foglaló zongora hangjának.

Dzsesszhangverseny. A rit­mus látszólag elsöpri a gon­dolatokat. A dzsesszélmény azonban – még ha az érzel­mekre hat is elsősorban – az intel­lektuális elemeket sem nélkülözi. Tanulságos elemezni, boncolgatni a ze­neteremtés folya­matát, hisz ez is segíthet az élmény tel­jesebb befogadásában. S ezért van, hogy a műfaj so­hasem nélkülözhette a teore­tikusokat; azokat az esztétá­kat, akik a muzsikában tet­ten érhető érzelmeket pró­bálták a szavak nyelvére le­fordítani és azokat a muzsi­kusokat, akik a produk­ción túl szívesen beszéltek a ben­ne megvalósuló szándékok­ról is.

Közülük jó néhányan rendszeresen visszatérő ven­dégek a debreceni dzsessz­napok ren­dez­vényein is, a koncertek között sokan keresik az alkalmat a vélemé­nyek, tapasztalatok ki­cseré­lésére, esetleg ütköztetésére. Az idei dzsessznapok alatt mód nyílott arra, hogy né­hány szak­ember és zenész gondolatát lejegyezhessük a műfaj sokszor feszegetett, de mindig aktu­ális kérdéseiről.

A szakemberek közül Willis Conover amerikai rá­diós műsorszerkesztő, Joachim E. Be­rendt nyugat­német szakíró, a zenészek tá­borából pedig Jiri Stivin, Johnny Raducanu, dr. Kiss Er­nő és Csík Gusztáv fejtette ki véleményét.

Kiindulásképpen arra a kérdésre kerestük a vála­szokat, hogy léteznek-e a mai dzsesszben stílusok, s a differenciálódás mennyire kötődik Amerikához és Euró­pához, ahhoz a két föld­rész­hez, ahol a legelterjedtebb a műfaj. Ahogyan az lenni szo­kott a beszélgetés végül is sok egyéb témát is érintett, íme a vélemények:

Berendt: Én magam meg­lehetősen kevés különbséget érzek az amerikai és európai dzsessz között. Néhány év­vel ezelőtt talán még léte­zett valamilyen választóvo­nal, de mos­tanában már föld­részünkön is olyan kreatív, teremtő erejű muzsikusok játszanak, akik régen túlnőt­tek az amerikai dzsessz utánzásán. Manapság egyébként meg­lehetősen nehéz stílusokról beszélni, mert könnyen ab­ba a helyzetbe kerülhetünk, hogy túlságosan leegyszerű­sítjük a különböző jelensé­geket. Rendkívül sokszínűvé vált a dzsessz palettája, szin­te minden egyé­niségnek kü­lön kifejezésmódja van, s ez a sok egymástól eltérő szín­árnyalat együttesen van je­len. Érthető, hogy a zenészek nem különösebben szeretik, ha szándékuk ellenére min­den­áron valamilyen stíluska­tegóriába próbálják begyö­möszölni őket.

Conover: Magam is egyetértek azzal, hogy nem kell stílusokról beszélni. Amerikában minden úgyne­vezett stílus együtt él és szinte minden hallható a műfaj ke­retein belül. Véle­ményem szerint egy muzsikus, ha be­csületes akar lenni önmagá­hoz, nem valamilyen stílust keres magának, hanem azt játssza, amit szeret és ebből teremti meg a saját testre szabott kifejezésmódját. Való igaz, hogy a dzsessz Amerikában született, de a huszadik század köze­pére nemzetközi nyelvvé vált. Egyébként is alkotórészei na­gyon sok helyről származnak, maguk a műfaj úttörői kü­lönböző származásúak, akik mind beépítették saját kultu­rális ha­gyományukat a szü­letendő új zenébe. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy bár régebben valóban az amerikai zenészek hege­móniája jellemezte a helyze­tet, azért akkor is ismerték az olyan kitűnő európai mu­zsikusokat, mint Django Reinhardt. Mostanában egyre nagyobb az egyenjogúság, az Egyesült Államokban isme­rik és becsülik az öreg föld­rész képviselőit.

Berendt: A stílus önmagad kifejezése. Ez persze eltérő módon jelentkezik például a klasszikus zenében, ahol az előadók mások szerzeményeit játsszák, A dzsesszben az elő­adó egyben komponista is, s így saját magát valósítja meg. Érzésem szerint így volt ez a swing­korszakban is, ahol stílus kötöttségein belül törekedtek erre a zenészek. A dzsessz manapság: tulaj­donképpen saját történelmé­vel azonos. Határok nélkül lehet mindent kifejezni álta­la: ér­zést, lelket, egyéniséget. Éppen ezért – ahogyan már esett szó róla – a zenészek tiltakoznak azon kategóriák ellen, amelyeket a kritikusok saját munkájuk megkönnyí­tésére felállítanak: a muzsi­kusok azt tartják, ők zenét játszanak. Szuverén szemé­lyiség önkifejezése, ez pél­dául a free-zene, nem pedig szörnyű hangok egymásután­ja. Ma tehát a stílus minden eddigi stílus ötvözése, szuve­rén alakítása.

Conover: Európában na­gyobb tábora van a free-nek, jobb a fogadtatása. De azért arról se feledkezzünk meg, amit erről a stílusról monda­ni szoktak, nevezetesen, hogy a free a tehet­ségtelenek utol­só menedéke. S ebben van némi igazság, mert valóban sok bóvliskodásra ad alkal­mat. Nekem az a vélemé­nyem, hogy csak az veheti magának a bátorságot, hogy free-t játsszék, aki Ellingtont és Parkert is ugyan­olyan jól tudja. Picasso is megtanulta az előz­mé­nyeket, s azután alakította ki saját stílusát. Minden zenésznek a saját útját kell járnia, de mű­vészként fennmaradni for­ma nélkül nem lehet. A legjobbak betartják ezt a „követelményt".

Stivin: Klasszikus zenét is komponálok, s amikor az egyik ilyen művemet előad­tam, nem hitték el, hogy improvizáltam. A klasszikus zenében nem mutathatom ki mindig saját érzel­meimet, de minden zene érdekel, mert mindegyikből lehet valamit tanulni. Úgy látom, hogy a fiatalok nem mindig így ké­szülnek a pályára. Alig lehet rávenni őket, hogy a ré­giek közül is játsszanak va­lamit, egyből saját magukat akarják megmutatni.

Berendt: Valóban nagyon nehéz elérni, hogy egy fiatal valami klasszikus, sztenderd szá­mot játsszon. Mégis hang­súlyoznám, hogy rendkívül fontos a dzsessz-zenész szá­mára az ala­pok megfelelő el­sajátítása, bár ez kötődhet más műfajokhoz is. De ez önmagában nem elég ahhoz, hogy valakiből jó muzsikus legyen. Kell hoz­zá az a nehezen körülírható érzés, képes­ség, amelyet „feeling"-nek szoktunk ne­vezni. Véleményem szerint ez az adottság az amerikai ze­nészekben inkább megvan, mint az európaiakban. A „feeling" híján nagyon fur­csa dolgok derülhetnek ki, hisz volt már arra példa, hogy valaki stílust akart te­remteni, de nem volt mögötte a „feeling" fedezete, így amit játszott, esetleg újdon­ságként hatott, csak éppen nem volt dzsessz.

Conover: Csak annyival egészíteném ki, hogy aki nem sajátította el megfelelő­en az ala­pokat, annak sok­kal kevesebb az esélye arra, hogy az a bizonyos „feeling" kifejlődjék benne. S ha már a jó dzsessz-muzsika össze­tevőit kutatjuk, akkor én azt a fesztelenséget, meghitt­ségét is megemlíteném, ami az amerikai dzsesszben na­gyon jól nyomon követhető. Talán éppen azért, mert ál­talában a köznapi életben is kevéssé kultiváljuk a forma­litásokat, s ez szűrődhet át valahogyan a dzsesszbe. S szerintem nagyrészt történel­mi okok alakították ki a dzsessz másik igen fontos jel­lemzőjét, a „boldog harag" tudatát is. Tehát egyfelől öröm a játék miatt, és mé­reg, düh valami olyasmi mi­att, ami nem is igen fejezhe­tő ki szavakban, s ezért kell a zene. Kétségtelen, hogy ez eredendően a fekete mu­zsikusok sajátja volt, de má­ra már általánossá vált. A fekete és fehér muzsika egy­másra hatása alapvető létfel­tétele volt a műfaj kialakulá­sának, hisz enélkül az előb­biek még a blues-t, az utóbbiak pedig a country-t ját­sza­nák. Vagyis nem vol­na dzsessz.

Raducanu: A dzsessz amerikai eredetű, de nem­zetközi nyelvvé vált. Ugyan­akkor az ame­rikai sztenderdekkel csakis a sajátos, nem­zeti zenére alapozott stílus szállhat szembe a forra­dalmi újítás igényével. Jobban kel­lene építeni a folkhagyomá­nyokra, úgy, ahogyan ezt Bartók vagy Kodály tette, így a nemzetköziség mellett sajátos tartalmakat kaphatna az egyes orszá­gok dzsesszmuzsikája, ez lehetne a tovább­lépés útja.

A vita közlését itt megsza­kítjuk. A beszélgetésen még sok szó esett a nemzeti ha­gyomá­nyok szerepéről, s még több a magyar dzsessz mai állapotáról. Erről viszont már a magyar hallgatóknak is jóval több a tapasztalatuk, kialakult a véleményük, ezért ragadtuk ki a „ta­pasztalat­cseréből" azokat a részlete­ket, amelyek a közel száz­éves, mégis örökifjú dzsessz-muzsika alapkérdéseit jelen­tik.

Tettük ezt abban a re­ményben, hogy jövőre a dzsessznapokon ismét alkal­munk nyílik a vélemények, tapasztalatok kicserélésére.

(Társszerző: Szűcs József)

(Hajdú-bihari Napló, 1978)