"Dzsessz mindhalálig" X.

A tizedik fesztivál Debrecenben

Hál’ istennek nincs már arra szükség, hogy bizonygatnunk kelljen a műfaj létjogosultságát, s örvendeznünk amiatt, hogy ismét sikerrel rendezték meg a debreceni dzsessznapokat. A kriti­kusnak sem kell meghatódnia: a zene és a rendezvénysorozat hozzánőtt a városhoz.

Az 1972-es Bartók termi rádióközvetítésen négy magyar együttes játszott párszáz nézőnek – ma 22 ország 250 zenésze 46 formációban hat napon át 18 hangversenyen lépett a pódiumra, mintegy 7000 néző előtt. Imponáló ez a mennyiségi fejlődés, különösen, ha tudjuk, hogy a mennyiség egy ponton óhatatlanul átcsap minőségbe.

Sok mindenről kellene most a 10. ürügyén beszélnünk. Arról például, hogy a számok képesek-e érzékeltetni egy fesztivál jellegét, légkörét; hogy az ismert nagyobb dzsessz­fesz­tiválokhoz képest milyen sajátosságok jellemzik a debrecenit; hogy milyen játékra inspirálják a körülmények a zenészeket; hogy kik és miért hallgatják ezt a zenét; hogy ki mit látott abból, amit szeretett volna; hogy mire kíváncsi a közönség; hogy a lebonyolításnál mi fontosabb: a rádiófelvétel vagy a jelenlevők; és így tovább. Minderre sajnos nincs itt hely. Néhány olyan szempontot tudunk csak érinteni, amelyek a műfaj kedvelőit leginkább foglalkoztatják. Min­denekelőtt a helyszínek kérdését.

Nem kétséges, hogy a művelődési központ színházterme az egyetlen az összes közül, ahol akusztikailag elfogadható hangminőséget lehet előállítani. Ha nagyon szigorúan vennénk, a sportcsarnokban és a Bartók Teremben nem szabadna dzsesszhangversenyt rendezni. Csakhogy nincs más lehetőség, és a művelődési központba mindössze négyszázan férnek be. A debreceni dzsessznapokat ezzel együtt kell elfogadni vagy elutasítani. Az idén néhány ezerrel kétség­telenül többen elutasították, mint tavaly. De ennek nem az akusztika, hanem a fesztivál idő­tartama és a viszonylag magas helyárak volt az oka. A kínálat ugyanis meghaladta a kö­zön­ség idő-és pénzbeli felvevőképességét.

Ez azonban csak egyik – bár a koncertek hangulatához döntően hozzájáruló – része a hallgatottságnak. A rádió minden hangversenyről felvételt készített, amelyek révén az egész ország, sőt az OIRT közvetítésével Európa számos országának közönségéhez eljut a debreceni dzsessznapok hanganyaga. Magyar fesztivál soha nem kapott még ilyen nemzetközi fórumot, s ennek a ténynek igen kedvező következményei lehetnek. Még akkor is, ha a helyszínen lehan­goló volt a sportcsarnok korábban telt, most üres lelátóinak látványa.

Az OIRT (Nemzetközi Rádiós és Televíziós Szervezet) fesztiválja volt a tizedik dzsessz­napok, s ez bizonyos mértékig a programot is meghatározta. Több rádióállomás big bandet küldött, ám az érdeklődésből ismét nyilvánvaló lett, hogy ez a formáció nem túl népszerű a dzsesszkedvelők körében. Pedig érdekes összehasonlításra adott alkalmat a nagyzenekarok találkozója. Különösen a finn UMO big band tűnt ki Thad Jones remek hangszereléseivel.

Házi statisztikánk szerint az idén kvartettből érkezett a legtöbb: 11, míg trióból és kvin­tettből hetet-hetet, big bandból hatot, szextettből ötöt hallhatott a közönség, nem beszélve az egyéb összeállításokról. Fontosabbnak tűnik, hogy szinte teljesen hiányoztak a dzsessz-rock zenekarok. Ez a változás a dzsesszen belüli átértékelődést jelzi: az elektronikus hangzás uralma után a zenészek az akusztikus hangszerekhez térnek vissza. A váltás nemcsak hangzásbeli, ha­nem stiláris kérdés is; csökkent (bár a free zenekaroknál továbbra is érvényes) az effektek szerepe és nagyobb hangsúlyt kapott a hagyományos szerkezet és forma. Sokféle stílust hallhattunk: modern szvinget, hard bopot, main streamet és különösen nagy arányban free zenét. Általában megállapítható, hogv a fesztivál színvonala magas, kiegyenlített volt sok neves zenésszel, bár a közönség szívesen látott volna néhány igazán híres sztárt is.

Valójában két csoportra oszthatók a közreműködők. Az egyikbe azok tartoznak, akik va­lamely stílusba igyekeznek illeszkedni, a másikba azok, akik újítanak, akik önálló zenei világot akarnak kialakítani. Nem kétséges, hogy az utóbbi, a kreatív muzsikusok vitték mindig is előbbre a művészetet; ám az újdonság és a formabontás nem mindig jelent minőséget és for­dítva, az is lehet értékes, ha valaki hagyományos formákat tölt meg zenével. Az előbbire a Globe Unity, az utóbbira a Markovity-Gut szextett a példa. A free zenekarnál a feszültségek-oldódások, a kollektív és egyéni improvizációk szerkezete mechanikussá vált, míg az ötvenes évek stílusában játszó jugoszláv együttes igazi, vérbő dzsesszel állt elő. Ez két merőben kü­lönböző alkotói alapállásra és törekvésre példa, bár az eredmény lehetett volna éppen fordított.

Összességében sok korrekt, néhány nagyon jó produkciót hallhattunk, de szenzációs felfedezése, élménye nem volt a fesztiválnak. Bár az is lehet, hogy kezdünk hozzászokni a minőséghez. Röviden mégis néhány fontosabb eseményről. Rendkívül koncentrált, absztrakt zenét játszott a Graham Collier Band. A dzsessz-rockról a hard bopra nyergelt át a Füsti-Lakatos kvintett: ügyesen. Élőben hallhattunk egy néger blues-énekest: Jerry Ricket. Látványos műsorral érkezett a Family of Percussion nevű ütőegyüttes. Két különböző alkatú, bár egyként virtuóz muzsikus találkozását hozta Albert Mangelsdorff és Pege Aladár közös játéka. A free-nek is megvannak a maga sztereotípiái: ezt bizonyította az egyébként kitűnő szólistákat fel­vonultató péntek éjszakai koncert (Oxley, Oki, Petrowsky), amelyből az NDK-beli trió játékát éreztük a legkoncepciózusabbnak. Az utóbbi idők legnagyobb lélegzetű hazai kompozícióját hallhattuk Szabados György műhely együttesétől. A zongora kifejezési lehetőségeinek határát feszegette a Per Wallin és a Ganelin trió. Hatalmas tömeget mozgatott meg a Benkó dixieland térzenéje. Es végül: sok kitűnő trombitás (Ted Curson, Kenny Wheeler, Enrico Rava) fordult meg a fesztiválon.

Érezzük, hogy kevés, s talán nem is a legfontosabb, amit a 10. debreceni dzsessznapokról leírtunk. De mindennél többet mond a rendezőknek az a döntés, hogy jövőre három napra, koncentráltabb formában tervezik a fesztivált. Így remény van arra, hogy a mennyiség tényleg átcsap minőségbe.

(Hajdú-bihari Napló, 1981)