Dzsesszfesztivál Debrecenben XIII.

 

KÉTFÉLE NÉZŐPONT kínálkozik a Magyarországon rendezett dzsesszfesztiválok megíté­lésére. Tágabb perspektívából nézve lehetőségeik viszonylagossága tűnik szembe; szűkebb optikán át szemlélve viszont a viszonylagosság lehetőségei válnak inkább láthatóvá. A meg­felelő látószög alighanem a kettő között található, hiszen illúzió volna a nagy külföldi se­reg­szemlékhez mér­ni a kötött költségvetésből gazdálkodó hazai találkozók adottságait; másfelől viszont folyamatos kontrollnak kell kísérnie az eredményt, hogy vajon ezzel a szűk kerettel miképpen sáfárkodtak a ren­dezők.

Joe Lovano, Paul Motian, Bill Frisell

Jó évtizede más, arra hivatottabb intézmények érdek­telensége arra késztette a Magyar Rádiót, hogy kezde­ményező szerepet vállaljon fel a hazai dzsesszfesztiválok szervezésében. Partnereket néhány nagyváros (Debrecen, Nagykanizsa, Szeged, Békés­csaba, Miskolc) művelődési központjaiban találva, kiala­kította a vidéki dzsesszhétvégék rendszerét, amely évente három-négy alkalom­mal kínál figyelemre méltó hangversenyeket a műfaj kedvelőinek. A fesztiválok közül a leghosszabb életű­nek és legtartalmasabbnak a debreceni bizonyult, ma már nemcsak a magyar, hanem a környező országokban élő dzsesszkedvelők számára is uta­zásra csábító programot kínálva. Tizenhárom év alatt a legnagyobb és elérhetetlen amerikai sztárok kivételével sok tengeren túli és csaknem valamennyi jelentősebb euró­pai muzsikus megfordult az alföldi városban, a hazai muzsikusok számára pedig egyértelműen ez a legrango­sabb bemutatkozási lehető­ség.

AZ IDEI TERMÉS szeré­nyebb aratást ígért a tava­lyinál, legalábbis ami a meg­hívottak elismertségét, népszerűségét illeti. Ám a dzsesszben, csakúgy, mint más művészeti ágakban, az esztétikai érték nem mindig fedi a piaci értéket, s így valóban előfordulhat. hogy kevésbé „jegyzett” muzsiku­sok vagy együttesek megle­petésszerűen színvonalas pro­dukciókkal ruk­kolnak elő. Akadt erre is meg az ellen­kezőjére is példa Debrecenben, mégis a muzsikusok és a közönség egymásra találásá­nak azt a felfokozott, szinte mámoros hangulatát, mint amit a múlt évben a Ga­teway, az Oregon vagy Jan Garbarek együttesének játé­ka ihletett, alig-alig élhette át a jelenlévők élményekre áhítozó gyülekezete.

Oka lehetett ennek az, hogy különösebb műsorszer­kesztési koncepció nem volt fel­fe­dezhető a programban; hogy néhány előadó már sokadszor jár Magyarországon, tehát elve­szett újdonságvarázsa: hogy nem mindig a helyszíneknek megfelelő formációkat válasz­tották ki a szervezők; és hogy bizony a rendezés ezen a fesztiválon, pontosabban a legnagyobb tömegeket vonzó sportcsarnokban alaposan le­vizsgázott, és beárnyékolta a túlnyomó többségében békes­ségre és a spontán jelenlét laza atmoszférájára vágyó közönség debreceni napjait. Ok tehát volt elég ahhoz, hogy elgondolkozzanak rajta a szervezők, és levonják a szükséges tanulságokat a jö­vőre.

ZENEI TARTALMAIBAN mindazonáltal a fesztivál, ha új jelenségeket nem hozott is felszínre, látni engedte, miképpen élnek tovább és teljesednek ki a dzsessz utóbbi két évti­ze­dében meg­határozóvá váló tendenciák. A rock immár visszavonta a dzsesszben elfoglalt had­állá­sait, és szabaddá telte az utat a két domináns alkotói ma­gatartás és stílus érvényesülése számára. Az egyik a sokak által még mindig a „legtisztább” dzsessznek te­kintett szvinges és bopos alapokon nyugvó main stream irányt követi, illetve egyfaj­ta klasszicizálás vagy új kon- zervativizmus jegyében an­nak elemeiből igyekszik mo­dernebb ötvözetet formálni. Ez a megközelítésmód itt leg­inkább az amerikai Randy Brecker együttesét jelle­mezte, tökéletesen professzio­nális, de nem túl eredeti ze­néjével.

A másik irány az avant­gárd, vagy mai kedveltebb nevén kreatív muzsika, amely esz­közeiben részben a kortárs komponált zene, részben a hatvanas évek free mozgalmaiból merít, és elvontságában már semmi­képpen nem hozható egy platformra a dzsessz szóra­koztató vonulataival. E stí­luson belül is megfigyelhe­tők változások: egyrészt ironikusabb, parodiszti­kusabb gesztusokban, másrészt a ko­rábban minden kötöttséget elvető free melodikusabbá és strukturáltabbá váló jellegé­ben megtestesülően. Az európai free egykori enfant terrible-je. a nyugatnémet Peter Brötzmann például már kifejezetten logikusan építkező, kerek formát al­kotó, a szándékoltan egysze­rű témákat hatalmas erejű kollektív improvizációkban csúcsosító együttes játékkal képviselte ezt az irányt; s rokonítható vele a japán Moriyama Takeo ellenpon­tozásos előadásmódja is. Vi­szont inkább a kortárs kom­ponált zene felé hajlott Sza­bados György és az amerikai szaxofonos, Anthony Braxton mélyen átélt és egymásra talált kommu­nikációja.

NEM SZORÍTHATÓ BE természetesen minden hallott együttes ezekbe a kategóriák­ba, hiszen a mai dzsesszt éppen törekvéseinek, irányai­nak, eszközeinek változatos­sága jellemzi a legjobban; s ennek megfelelően akadt példa e sokféleségre Debre­cenben is. A brazil Gismonti-Vasconcelos duó az etnikai tudatosságra, a nyugatnémet Brüninghaus trió a rock i­m­presz­szionista tovább­fejlesztésére, az amerikai Paul Motian triója a meg­komponált, szép hangzások alkalmazására, a japán New Herd a kimunkált big band játék hatásosságára mutatott fel meggyőző módszereket. Megközelítésmódjuk a zene abszolút komoly felfogására, az önálló közlendő és kifeje­zőkészség igényére utal, s éppen ezzel tudták maguk mellé állítani az őszin­teséget magasan értékelő közönsé­get is.

És ez az a pont, amely ezen a fesztiválon különö­sen hangsúlyozta a magyar és a külföldi muzsikusok ma­gatartása és teljesítménye közötti különbségeket. Míg az utóbbiak játékának min­den percében érződik a tét, az alkotás mögött felsejlő azonosulás vágy és odaadás, addig sajnos a hazai együt­tesek többsége rutinfeladatot megoldó, a dzsessz bevált fogásait ötlet­te­lenül és meg­győződés nélkül ismételgető, a zenei gondolatokat vég nélküli improvizációkkal he­lyettesítő alakulatnak tűnt. Kivételként csak Binder Ká­roly, Dresch Mihály, Gonda János együttese és a Debre­ceni Ütőhangszeres Együttes említhető, mint amelyek, ha eredményeikben nem is min­dig, de szándékaikban leg­alább meghaladták ezt a szintet. S ez egy olyan sza­kasz­ban, amikor a dzsessz egyre nehezebb feltételek között küzd fennmaradá­sáért, mindenképpen elgon­dolkodtató.

(Magyar Nemzet, 1984)