Álomfesztivál

 

(Varsó, és amit jelent)

Számos, zenén kívüli oka van annak, hogy a varsói jazz jamboree különleges szerepet tölt be a kelet-európai jazzrendezvények sorában. Nem csak a nyugati fesztiválok távolsága és költséges volta teszi, hogy a régió jazzkedvelői évről évre csapatostól áramlanak a lengyel fővárosba október utolsó hetében. A varsói seregszemle az évek során a műfaj létjogo­sult­ságának, életképességének jelképévé vált, olyan találkozóhellyé, amely a különböző gondol­kodású és nemzetiségű, de a jazzben közös nevezőt találó fiatalokat mágnesként vonzza a Sala Kongresowa 4500 férőhelyes termébe. A nimbusz kialakulásában része volt annak a rendkívüli erőfeszítésnek, amivel az országot behálózó lengyel jazz szövetség vezetői a nehéz társadalmi és gazdasági körülmények között is igyekeztek biztosítani a fesztivál folya­ma­tosságát.

Az előkészítés demokratikus, új vonásaként az idén közvélemény-kutatás előzte meg a műsorterv összeállítását. Afféle álomfesztivált ígértek jutalmul a szervezők amerikai sztá­rokkal. A nagyteremben ezúttal kevesebb hazai együttes szerepelt, kelet-európai zenekarok­nak pedig nem szólt a meghívás. A legfigyelemreméltóbb változásnak az tűnik, hogy az ős­haza-inspirátor Amerika mellé egyre határozottabban zárkóznak fel az európai zenei csoporto­sulások. Közöttük az egyik legeredetibb az 1978-ban alakult Vienna Art Orchestra. Abból a városból, amely több évszázados klasszikus-zenei örökségével nem kimondottan kedvez az avantgárd törekvéseknek, a kontinens jazzszínpadára lépett egy olyan művész társulás, amely a maga “intermuzikális” irányultságával áthágni igyekszik a komolyzene és a jazz közötti korlátokat. Varsói programjukban helyet kaptak Bartók-, Stravinsky- és Thelonious Monk-feldolgozások, valamint saját műhelyükben született, a hangszínek, ritmusváltások és hang­szercsoportok bizarrul egyéni kezelésével kitűnő szerzemények. Az együttes lelke a kom­ponista-hangszerelő-zenekarvezető Matthias Rüegg, akinek első szimfóniáját éppen két nappal azelőtt mutatta be a Bécsi Szimfonikus Zenekar.

Hasonló kollektív szellemiséget tükrözött a New Jungle Orchestra játéka is. Ez a Koppen­hágában élő fiatal dán és idősebb színes bőrű muzsikusokból verbuválódott gárda sodró rit­musú, hatásosan hangszerelt, a humornak kitüntetett szerepet juttató, stilizált “afrikai” ze­nével lepte meg a hallgatóságot. Fesztelen előadásukból öröm és jókedv áradt, a jazz egyik szép lehetőségét testesítve meg.

Sokan vannak, akik borúlátón ítélik meg a jazz jelenét és kilátásait. Akárhogy is, a fiatal muzsikusok nemzedéke soha nem fordult ilyen tömegesen a jazz felé, mint napjainkban. Ilyen áttörés zajlik Angliában. Nem véletlen, hogy a Nemzetközi Jazz Szövetség 1983-as tehetség­kutató versenyét angol kvartett, a First House nyerte meg. A fiatal együttes meglepően érett, átgondolt és elmélyült zenét mutatott be Varsóban is. Zongoristájuk, Django Bates máris kiemelkedő egyéniség. A jazz hagyományainak újszerű értelmezésével hívta fel magára a figyelmet a lengyel String Connection és az olasz Rocellanea együttes is.

Európa zenei térképe nemcsak a fiatalok miatt látszik átrendeződni. Irigylésre méltó az az ugrásszerű fejlődés, ami például a jazz fő vonalától sokáig félre eső skandináv országokban az utóbbi évtizedben végbement. Tehetséges muzsikusok és áldozatkész támogatók közremű­ködésével élénk jazzélet bontakozott ki, ami hozzájárult a műfaj társadalmi elismertségéhez. Az északi muzsikusokat nem radikális eszköztáruk, hanem az előadásmódjukban megjelenő minőségeszmény különbözteti meg. Varsóban a norvég Arild Andersen bőgős és Jon Christen­sen dobos kvintettje képviselte az északi jazzt. Programjuk nem az egy időben szinte kötelezően divatos ECM-hangzás éteri régiókba emelkedő megnyilatkozása volt, hanem a jazz alapelemeihez, mindenekelőtt a bebophoz kapcsolódó, azokat korszerűen alkalmazó, gondosan megkomponált muzsika. Figyelmük és összehangolt játékuk főhajtásra késztette azokat, akik saját pátriájukban ritkán találkoznak ilyen átgondolt zenével.

És Amerika?

A stílusteremtő Weather Report csendes feloszlása a jazz-rock agóniájára is rávilágít. Két alapító tagja külön-külön jelent meg Varsóban. A válás szemmel láthatólag Wayne Shortert viselte meg kevésbé. A nagyszerű szaxofonos fiatal fehér muzsikusokból állította össze új együttesét, s jóllehet zenéje még erősen a Weather Report hatását idézte, nagyobb teret enge­dett a szólóknak, amiben Shorter jobban megmutathatta képességeit. Egykorvolt billentyűs­társa, Joe Zawinul folytatja egyszemélyes kalandozását a szintetizátorok és az elektronika birodalmában. Más programmal ugyan, de nem jutott többre, mint amit a nyáron Debrecenben hallhattunk tőle. Csak másodpercekre villantak fel olyan valóban újszerű, gépi hangzások, amelyek eddig nem ismert dimenziót nyithatnak meg a rögtönözve komponálás számára.

A jazz fő áramával két formáció – Hank Jones triója és a Red Rodney-Ira Sullivan kvintett – érkezett a fesztiválra. Mindkettő csúcs volt a maga stílusában, igazi autentikus játék, mérce a main stream zongoristák és a bebop mai követői számára.

Hogy máris tapasztalható, s a jövőben várhatóan erősödő figyelem övezi a jazzéneklést, abban komoly szerepe lehet egy fenoménnek, aki megújította az énekes előadásmódot. Bobby McFerrin a vokális kifejezés új lehetőségeit kutatja: nem szövegeket énekel, nem is a scat technikával improvizál, hanem hangszerszólamokat játszik, nagy virtuozitással, szinte az egy­idejűség érzetét keltve szólaltat meg dallamot, basszusalapot és testrészei ütögetésével rit­muskíséretet. Muzikalitása frenetikus tetszésnyilvánításokra ragadtatta a közönséget; még ha akadnak is, akik kissé populárisnak találják műsorát.

Az igazi csattanó, a világszerte népszerű, a fiatal zongoristák légióira ható Keith Jarrett bemutatkozása az utolsó napra maradt. Az okkal bálványozott sztár ezúttal a jazzhagyomány közvetlen folytatójaként lépett a közönség elé: standardeket játszott. Délután, szigorúan negy­venperces programjában, káprázatos dallamgazdagságú improvizációs technikája érvényesült, míg esti, két ráadással végződött blokkjában az együttes játékra esett a hangsúly. Triójának – Gary Peacock bőgő, Jack DeJohnette dob – összmunkája, lírai, impresszionisztikus zenéje az egykori Bill Evans trió kifinomult előadásmódja folytatásaként hatott, persze modernebb harmóniákkal. Ez a jazz egyik végpontja; a maga nemében tökély, ami azt jelzi, hogy a kife­jezőeszközöknek és formáknak mennyire gazdag tárháza ma már az a fogalom, amelynek Jarrett zenéje csupán egyik alkotóeleme.

(Magyar Nemzet, 1985)