BABOS GYULA

 

1949

Gitáros. Magániskolában tanult zenélni, majd az OSZK stú­di­óban folytatta ta­nulmányait. 1967-ben Pege Aladárral, 1968-ban Kovács Andorral, 1972-ben Ba­logh Jenővel, 1972-73-ban a Rákfogó együttesben, majd Kőszegi Imre együt­te­sé­ben ját­szott. Ő alapította meg a Saturnus együttest. A jazz­tanszak tanára.

(Fotó: magánarchívum)

• Egy korábbi nyilatkozata felbátorít arra, hogy ne éle­tének alakulásáról kér­dez­zem - ehhez túl fiatal is -, hanem egy olyan problémakörről, amely az egész ma­gyar jazzélet egyik lényeges kísérője, tünete, s az Ön korosztályát külö­nösen érinti. Néhány évvel ezelőtt a televízió portréfilmet készített az Éjszaka a stú­dióban című lemez közre­mű­kö­dőivel, s ebben Ön részletesen beszélt a kint és bent, az itt­hon maradás avagy az eltávozás di­lemmájának mozgató­ru­góiról. Vágjunk a közepébe és vegyük tényként azt, hogy az évek során sok szépreményű magyar jazz mu­zsikus hagyta el az országot, számos fiatal tehetség kelt út­ra, hogy másutt próbálja megtalálni a szerencséjét. Ön miben látja ennek a nagyarányú elvándorlásnak az okát?

-    Magyarországon nagyon magas a mérce a zenészek előtt. Csak akkor jó va­la­ki, ha úgy játszik, mint egy ameri­kai. Ha jól szaxofonozik, nem a legjobb cseh­szlo­vákhoz ha­sonlítják, ha­nem a legjobb amerikaihoz, akikből a világon is kevés van. Az ember jár fesztiválokra, közelről lát neves ze­nészeket, együtte­seket és - nagyon bután hangzik, de - ész­reveszi, hogy nemigen tudnak többet, mint mi. Kivéve azt a bizonyos, nagybetűvel írt amerikai KRÉMET. S ez a tapasz­talat mindenkiben meg­hozza a vágyat, hogy megpróbálja megcsinálni. A zenéért. Az én ze­nészbarátaim közül senki nem a pénzért maradt kinn. Nem is lettek milliomosok.

• De miért kell ehhez kinn maradni?

-    Azért, mert a jazz állandóan fortyogó, alakuló valami. Nagyon benne kell len­ni a körben valakinek ahhoz, hogy olyan zenét játsszon, ami időszerű. Az itthoni utaztatási és szerződtetési formák olyan időigényesek, hogy ezt nem teszik le­he­tővé.

• Akik kint maradtak, meg tudták-e csinálni?

-    Nem.

• Senki? Szabó Gábor sem?

-    Ő máskor ment ki.

• És miért nem jártak sikerrel?

-    Többek között azért, mert nem volt egyebük zeneiségüknél, nem voltak galeri­tagok, nem kerültek bele a szükséges szó­rásokba.

• Pedig sokan elmentek.

-    Nagyon sokan. Ennek a szakmának majdnem az egész mé­regfoga ki van húz­va. A fiatalabbak nem, de az én gene­rációm­ból sokan kinn maradtak. Ki van itt­hon? Kőszegi, Pege, Szakcsi a nagy „öregek" közül. Csík már majdnem külföldön él, Fogarasi tánczenész lett. Elment Ráduly, Or­száczky, Magyar Jancsi, Szajkó, Ablakos, Suló csak így gondolkodás nélkül mondom a neveket.

• Most mit csinálnak?

-    Vegetálnak.

• Megélnek?

-    Aki dolgozik, az ott megél. Ha másból nem, pincérek vagy tánczenészek.

• Tehát nem abból, amiért kimentek.

-    Sajnos nem.

• S akik itthonról próbálkoztak?

-    Egyedül Pege Alinak sikerült.

• Neki miért?

-    Mert szenzációs muzsikus. Bármikor játszik úgy, mint a világ bármelyik bő­gőse abból a bizonyos krémből, s egy feszti­válon úgy tudta bemutatni ezt, hogy fel­figyeltek rá. De neki is ott kellett hagyni a Mingus Dinasty-t, mert hatszáz év, mire a magyar útlevélre vízumokat kap. Az egyik ember amerikai, a másik magyar. Az egyik oda megy, ahová akar, a másik nem.

• És a többiek?

-    Senki. Kőszegi turnézik egy évben kétszer Nyugat-Né­metországban, de min­dig más zenekarral. Ez csak relatíve karrier, de nem igazi áttörés. Mint szenzációs magyar do­bost, őt is jegyzik az európai piacon, de ez nem olyan, mint­ha azt mon­danánk, Passport zenekar, amire mindig lehet számítani.

• Abban a bizonyos tévé-interjúban említette, hogy a gon­dolat önt is megkí­sér­tette...

-    1975-ben Amerikában jártam. Nem volt pénzem fel­vé­teliz­ni a Berklee Schoolba, hanem küldtem egy szalagot ma­gamról. Meghallgatták és azt vála­szol­ták, hogy azonnal föl­vesznek. Kérvényt írtam haza, hogy engedjenek hivatalosan maradni 18 hónapot, de nem engedé­lyez­ték. Nem indo­kol­ták, csak azt vá­laszolták, nem. Akkor jött a dilemma, hogy mit csináljak. Át­gondoltam a lehetőségeket, saját képessé­geimet. 25 éves voltam, s úgy döntöttem, nem maradok kint. Mert nagyon sok­szor volt olyan érzésem a látottakhoz ké­pest, hogy meg­áll­nám a helyem, de nagyon sokszor volt olyan is, hogy nem tudnék labdába se rúgni.

• Mint ahogy mint végigvettük azok sem tudtak, akik kint maradtak.

-   A magyar és a nemzetközi nívó nem ugyanaz. Elvá­rás­ban sem, minőségben sem. Aki Magyarországon nagyon népszerű, az óhatatlanul nem az odakint. Egé­szen más az ízlésvilág.

• Ezt meg tudná pontosan határozni?

-   Nem, mert erről nem lehet beszélni. Azért mondom konk­rétan azt, hogy olyan mérhe­tetlen ízléskülönbség van, hogy azok, akik itthon nem szerepelnek olyan nagy sikerrel - most nem éppen a jazz-zenéről beszélek, hanem általában -, kint sokkal hamarabb érvényesülnek, mint az itthoni, nagy rétege­ket megmozgató si­keres emberek. Ha jók.

• Magasabb, kifinomultabb a közönség ízlése?

-   Más. Az emberek lemeztára például annyira rétegezett, hogy abba Beetho­ven­től Keith Jarrettig mindenki belefér. S ez azt is jelenti, hogy a rétegek mar­kán­sab­ban elkülönülnek és nagyon széles a skála.

• Több mindennek jut hely, mint nálunk?

-   Nálunk is van hely, csak anyagi, ízlésbeli és felfogásbeli különbségek érvé­nyesülnek. Ha valaki a rockot szereti, ak­kor más szóba sem jöhet. És ugyanúgy a jazznél, akkor nem hall­gatja meg az LGT-t. Miért ne hallgassam meg? A leg­va­dabb jazzrajongó is lehet olyan hangulatban, hogy felrakja az LGT lemezét. Csak­hogy tudja-e finanszírozni, hogy ezért tartson tíz lemezt?

• Ön 1975-ben tétovázott, hogy hazajöjjön-e. Azóta hét év eltelt. Nem bánta meg a döntést?

-   Nem.

• Miért nem?

-   Nincs összehasonlítás, nem tudom, milyen lett volna oda­kint.

• Úgy érzi, ami itthon történt, az felér azzal?

-   Az én szerény kereteim között ez a hét év végül is na­gyon változatosan telt el, sikereket és bukásokat egyaránt hozott.

• Mit tart sikernek és mit bukásnak?

-   Nem sikerült elérnem azt, amit igazából akartam, de végül mindent elértem, amit igazából akartam.

• Ez elég rejtélyesen hangzik. És mit akart?

-   Nagyon szeretnék ezzel a bandával bejutni az európai kör­forgásba. Ez a nagy célom és vágyam az egész zene­karosdiban.

• Ez az, ami eddig nem sikerült. Mi az, ami sikerült?

-   Lemezeket készíteni.

• Ez olyan lényeges?

-   Hogyne lenne lényeges. Nagyon sok munka és nagyon sok periférikus munka árán született meg ez a két lemez.

• Úgy tudom, hogy ezek előzménye, az Éjszaka a stú­di­ó­ban című album Presser Gábor kezdeményezésére és támo­gatásával készülhetett el. Elég lehangoló lehet a tudat, hogy egy pop­zenész közbenjárása kellett ehhez; hogy a jazz zené­szek hát­rányos megkülönböztetést szenvednek a popzené­szekkel szem­ben.

-   Csak ez a hátrányos a magyar jazzéletben?

• No nem, csak hát a lemezgyár...

-   A lemezgyár üzleti cég. Nekem megmondták, hogy mű­vészkedni van épp elég emberük, bukni van elég államilag szubvencionált ügyfelük.

• Tehát meghatározták, hogy milyen jellegű zenét csinál­janak?

-   Igazából nem, de kijelölték, hogy milyen utat kell kö­vet­nünk, ha lemezt aka­runk készíteni.

• Nagy különbség volt saját szándékaik és az „elvárások" között?

-   Lassan már összemosódnak a dolgok, a követelmények beszívódnak a tu­da­tunkba.

• Erre mondják azt, hogy manipulálódás, nem?

-   Igen. De hát Olaszországban olaszul kell beszélni.

• Egyszer azt mondta, azért vállalták ezt a kompromisszu­mot, hogy fokozatosan eljuthassanak ahhoz a lehetőséghez, amikor saját zenéjüket veszik lemezre.

-   Ezt én most is vallom.

• Azóta elkészült két lemez. Ezek saját útjuk mérhető állo­másai?

-   Véleményem szerint igen.

• Tehát afelé haladnak, hogy előbb-utóbb megcsinálják azt a lemezt?

-   Nem tudom, lesz-e még rá lehetőségünk; pontosan ezért.

• Távolodnak a kezdeti célkitűzésektől?

-   Távolodunk és nem arra megyünk, amerre én szeretném. Nem a populáris, mindent megváltó, mindenki által könnye­dén megemészthető jazz felé fordultunk, hanem másfelé.

• Ezt a véleményt vállalja a Hanglemezgyárral szemben? Nem lesz abból baja, ha azt olvassák, hogy Babos Gyulának más céljai vannak, mint amit ők elvárnak tőle?

-    Tulajdonképpen én vagyok az ütközőpont, mert előbb-utóbb mást akar a Hanglemezgyár és mást a zenészek, akik­kel játszom. Olyan vagyok, mint egy tize­des, akit felülről is, alulról is nyomnak. Még el kell döntenem azt, hogy melyik utat vá­lasszam. Jelen pillanatban olyan válságban vagyok zeneileg, ami a jazz teljes feladása felé szorít.

• Ez meglepő. Megkérdezhetem, hogy mi ez a válság?

-    Föltettem a „miért?" kérdéseket, és gyakorlatilag nem tu­dok semmit meg­vá­laszolni. Hogy miért csinálom, és mit miért csinálok. Nem a pénzért, mert ezzel csak akkor lehet igazából keresni, ha azt csinálom, amit a lemezgyár kíván. Nem a sike­rért, mert akkor is azt kellene követnem, amit a lemezgyár mond. Egy nagyon-nagyon szűk tábor ízlésének kielégítésére ami primer élményeken és sznobizmuson alapul feldobni egy életet... Ez nagyon meggondolandó. És van 25 zenész, akik pontosan tudják, hogy éppen miről van szó.

• Van talán más szempont is: az önkifejezés, önmaga meg­valósítása.

-    No de kinek? Minek vetkőzzek meztelenre, amikor eset­leg nem is kíváncsiak rá az emberek, hanem egy másfajta mezte­lenséget, a saját magukét akarják látni? Egy zenekart nem le­het habókra összetartani harmincéves emberekből, akiknek családjuk is van. Nem mondhatom azt a gyere­kem­nek, hogy nem adok neki enni, mert jazzt játszom. A hang­lemezkészítés ennek az egésznek perspektívát adott, hogy érdemes valamiért összetartani.

• Ezek a miértek a műfaj helyzetére és szerepére is vo­nat­koztak? Véleménye szerint mire való ez a zene itt és most?

-    Nehéz kérdés. Ez egy nagyon szép műfaj, mert olyas­fajta megnyilvánulásokra ad lehetőséget, amikre más műfaj nem. Annyira ki tud pakolni benne az ember, hogy az már egyenesen erkölcstelen. Harminc forintért belenéznek a tüdejébe. De van ennek más oldala is. Én már kétszer voltam Amerikában, most megyek har­madszor, jól látom hát az ottani zenei világot is. És a kettő olyan meghasonláshoz vezet, aminek első jelei már ki­ütköztek. Akár­milyen fesz­tiválon vagy klubban voltam, azt láttam, hogy a forra­dal­márok, az ún. avantgárd zenészek na­gyon pici rétegnek ját­szanak, szegényes körülmények között és szegényen. Azok pedig, akik a nagyközönséghez szólnak és hajlandók fel­venni a kommunikációs kihívásokat, óriási siker­rel, nagy boldogságban és nagyon jó zenei megbe­csü­lésnek ör­vendve egzisztálnak. És ez nagyon fölkavar.

• Ők nem kötnek kompromisszumokat?

-    De, csak jól játsszák le azokat; nem lehet belekötni. Sok­kal jobb 30 ezer em­bernek játszani, mint huszonötnek egy pad­láson. És ugyanolyan jól kell játszani. Itthon mindig forradal­mat kell csinálni, csak az számít igazinak, ami for­radalom.

• Ez a téveszméket jelzi, de azért azt nem lehet tagadni, hogy akik új utakat ke­restek, mindig nagy nehézségek árán tudták keresztülvinni azt, amit csináltak. A közönség ízlése ellenében kellett meghaladniuk azt, ami korábban volt. Vol­tak, akik be­lepusztultak abba, míg nézeteiket elfogadtatták.

-    Egyet mutasson, aki ebben a műfajban Európából utat tört. Ne gondolkozzon, mert az úttörőket nyilvánvalóan fej­ben tartjuk.

Ez elég szkeptikus vélekedés a jazz európai jelenlétéről.

-    Attól függ, mi a jazz. Bármennyire próbálja az európai lo­kálpatrióta érzés fel­mondani, hogy igen, létrehoztunk egy klasszikus muzsikát, amelynek a forma­nyel­ve bizonyos szem­pontból cizelláltabb, szebb, meg az a borzalmas mű­veltség, ami mögötte van; itt igazából nem született se Coltrane, se Par­ker, se Gillespie. Ez nem szkepticizmus, ez igazság. Bár Ameri­kában a megújulás halálra van ítélve pontosan a popularitás miatt, ami az életben maradáshoz szükséges. Ha egy amerikai zenész művészi munkát akar folytatni, Európában jobb tápta­lajra talál, mint saját hazá­já­ban.

• Eleve kizártnak tartja, hogy ilyen megújulás Európából ki­induljon?

-    Nem zárom ki, de az nem lesz jazz. Ha a kiejtésmódot és a zenei nyelvezetet figyelembe vesszük, olyan lesz, és biztos, hogy jól is fogják játszani, de... Nagyon őszintén mondom, cigány­zenét sem fog senki tudni úgy játszani, mint a magyar cigá­nyok. Mi átvettük a jazz-nyelvezetet és már sok fehér ember van, aki jazzebb egy négernél. Jazzül élnek, olyan az ingeralap­juk meg a reflexeik. Ezeket szerintem nem lehet reprodukálni.

• Mit jelent az, hogy jazzül élni?

-    Olyan életkörülmények között élni, ami lehetővé teszi úgy élni, mint amilyen ez a zene. S ez nagyon nehéz Európában, még Németországban és Svédországban is. Szabad, nyugodt, átgondolt, értelmes; szívvel, energiákkal, rendszerekkel teli -ez mind jazz.

• Pedig a műfaj zenei alkotóelemei közül a harmóniarend, a melódiák európai eredetűek s csak a ritmus származik Af­riká­ból. Igaz, hogy ezek elegyéből Ame­ri­kában lett jazz.

-    Így van, tehát onnan kell kezdeni. Pontosan ez az, ami Amerika: az egyik holland, a másik olasz, a harmadik néger, mindegyiknek más backgroundja van, s ezek létrehoznak egy közös zenei produkciót. Nálunk mindenki vagy magyar, vagy német, vagy finn.

• De azért nálunk is sajátos helyzet, hogy a magyar jazz-muzsikusok jelentős része cigány származású, sőt van­nak zsi­dók is meg németek is, hogy a többi nem­zetiséget ne említsem. Egy nyilatkozatában például ön is szükségesnek tartotta meg­említeni, hogy cigány-zsidó származású. Vajon miért? Hogy kerül ez szóba?

-    Úgy, hogy ebben az országban a fajtarendszerek bizo­nyos szinten segítik egymást. Amiről nincs sem újságcikk, sem szocio­gráfia.

• Ezt hogy érti?

-     Ahogy mondom. Egy zsidó ember segít egy zsidó em­bert a pozícióban. A ci­gány ember szívesebben dolgozik ci­gány em­berrel a közös múlt és nyelvezet miatt.

• Csak az a furcsa, hogy Magyarországon a cigányságról mint népcsoportról beszélnek, de a zsidóságot nem mint faj­tát határozzák meg, hanem legfeljebb mint vallást.

-    Úgy érzem, ennek Izrael állam léte az oka, tehát a poli­tika. Pedig a vallás is azért olyan erős, hogy egybetartsa a fajt.

• Önnél a származás hogyan érvényesül?

-    Mindkét faj felé megvan az affinitásom. Ez a baráti körö­mön is, az élet­mó­domon is és talán az észbeli képes­sé­geimen is érződik.

• Zenéjében ez megjelenik?

-    Azt hiszem, igen. A dallamvilágban.

• Cigány dallamkincs van mögötte?

-    Nem tudatosan. Egy-egy nótában eldugva, a jazz stílus­je­gyei mögé rejtőzve, de azért felismerhetően.

• Még a gyermekkori környezeti hatásoknak köszönhető­en?

-    Nemcsak a gyermekkorinak. Apám ma is aktív cigány­ze­nész.

• Ez a származási különbség a cigányok és a nem cigá­nyok között vajon a partnerválasztást is befolyásolja? Érez ilyen el­különülést a jazzvilágon belül?

-án nagy tűzű, nagy swingű jazz-zenét mindig olyan ban­da játszott, amelyben roma is volt. Amely ban­dában nincs roma, ott a ritmussal zűr van. És van egy csomó külsős, akik beleolvadtak ebbe a galeribe, akik csak ezekkel haj­landók játszani: Fogarasi, Orszáczky stb. Közös lett a nyelvezet, az életforma, együtt jártunk min­denfelé. De voltak például ré­gen a budai úri fiúk, akik soha nem játszottak romákkal.

• Ilyesfajta ki nem mondott, csak elejtett megjegy­zé­sekből kikövetkeztethető vélekedések ma is élnek. A ma­gyarok pél­dául azt tartják a cigányokról, hogy na­gyon tehetségesek, vé­rükben van a zene, de fegyelmezetlenek...

-    Finoman fogalmaz.

• ... kevésbé van érzékük a forma iránt, többre becsülik a technikai virtuozitást, a tudás fitogtatását. Ezzel szemben a ci­gányok azt mondják a magyarokról, hogy hűvösek, hi­ányzik belőlük az igazi feeling stb.

-    És mind a kettő igaz. Ekkor érdekes, hogy én cigány-zsidó vagyok. Ha úgy gondolja.

• Nem tudom, hogyan gondoljam. Inkább az érdekel, hogy a cigányzenészek jazz iránti érdeklődését mennyire befolyásol­ta a családi háttér, a környezet. Mert vannak mu­zsikus dinasz­tiák, ahol a zenei indíttatás természetes, de az ismert történelmi szerepből következően nem kimondottan a jazz irányába. Ez ellenében kell a jazzt választani?

-    Azt hiszem, hogy a zenei igények növekedésével és a lehe­tőségek meg­nyí­lásával alakult ez így.

• Szülői ellenállásba nem ütközött?

-    Nem.

• A cigányok körében van becsülete a jazz-zenének?

-    Nagyon nagy.

• Művelése tehát egyfajta kitörési, felemelkedési lehető­ség?

-    Ennek hagyományai vannak. Ha Cziffra Györgyről, Bá­csik Elekről vagy a Patkány-fivérekről beszélünk, akkor azt is el kell mondanunk, hogy ők már a 40-es években jazzt ját­szot­tak. Szenzációsan. Rájuk is úgy néztek a cigányze­nészek, mert ugyanúgy az ő fajuk repre­zentánsai voltak egy másik műfaj­ban. Csak akkor még éttermekben zenéltek, de a muzsikusok közt akkor is rengeteg roma volt. Nem üz­let­emberek voltak és nem nagy kompozitorok, hanem csak nagy virtuózok, na­gyon-nagyon jó zenészek. És ahogy a vi­lág akcelerálódott, úgy tágul­tak a lehet­ősé­gek, a művelődési feltételek is többet adtak már a cigány embereknek.

• Vajon a cigányokban megvan-e a hajlam, a készség az újí­tásra, az adott ke­retek szétfeszítésére, a kockázat­vál­la­lás­ra?

-    Ez már egy másodlagos kérdés, mert a kitörés vállalása vagy elodázása sokkal mélyebb problémakörből indul. A mu­zsikusság alapelvéből, hogy mi az elég. Ez már emberi fokmé­rő. Az újat-akarásnak nagymértékű önbizalommal kell páro­sul­nia, s olyan háttér kell mögé, ami a megélhetést nem zavar­ja. Ha valaki körzeti orvos, azt zongorázik, amit akar, ha el­hívják játszani. Egy kurva, egy profi, mint én, akinek a család­ját abból kell eltartania, hogy zenész, nagyon sokszor a meg­rendelői kívánsága szerint játszik. Nézze, én nem ér­zek ma­gamban annyi erőt, hogy újat tudnék játszani. Tudnék újat ját­szani, csak nem biztos, hogy jó lenne.

• Az ön élete mennyire van benne a zenéjében?

-    Azt hiszem, nagyon. Nagyon szeretném, ha benne lenne.

• Ez egyenlő a kitárulkozással, amiről beszéltünk?

-    Igen. Főleg az improvizációkban, mert azt nem kötik sem­miféle üzleti meg­gondolások. A dallamokat annál in­kább. Ne­kem nagyon nehéz dolgom van most, mert négy ember helyett gondolkozom állandóan. S ez nem hálás fela­dat.

• Mintha kicsit sajnálná is magát ezért.

-    Nem sajnálom, mert az olyan érzés, amit én nem aka­rok. Inkább szomorú va­gyok. Mert végül is arról a hatalmas, erő­met meghaladó valamiről, amit ezek a le­mezek pro­du­kálnak, nagyon könnyű azt mondani, hogy nem szeretem de külön­ben még a stúdióba sem jutna be az ember. Azért van nehéz helyzetem, mert bele­men­tem olyanba, amiért a zenészek meg­haragudtak. Viszont meg akarok valósítani va­lamit, de valószí­nűleg nem fogom tudni, mert beletörik a mellettem levők bics­kája, nincs erő, hogy kivitelezzük. Te­hát a vesztes csak én lehe­tek. S ők is csináltak 2-3 olyan le­mezt, amit tulajdonképpen nem is akartak.

• És ezzel a zenekarral mégis be akar kerülni a nem­zet­közi vérkeringésbe.

-    Be, mert jazzt szeretnék játszani, jazzmuzsikusok kö­zött. Nem elégít ki, hogy valahol egy klubban játsszak 35 em­bernek.

• Tehát zenéje révén szeretne bejutni egy olyan körbe, ami lehetővé tenné szá­mára, hogy a zenéjét játssza?

-    Igen. Ez egy saját farkába harapó kígyó. Nyilvánvalóan ezt akarom, s biztos vagyok benne, hogy az élő kommu­nikáció segítségével fejlődnék muzsikusi lehe­tőségeimben, hiszen állan­dóan eleget kellene tennem annak a vonalnak.

• Itthon nincs meg ez a kihívás?

-    Itt abszolút semmi kihívás nincs.

• De azért hallgatják a lemezeket, értesülnek arról, mi törté­nik a világban.

-    És akkor mi van? Ez a borzalmas szkepticizmusom oka: és akkor mi van? Ha attraktív és értéktelen dolgokat játszom, tapsolnak és őrjöngnek; ha táncolok hozzá, annál inkább. Ha viszont gyönyörű hangokat, összeszedett, komplett, de másfaj­ta zenét játszom, esetleg észre sem vesznek. Hát ho­gyan? Nagyon szeretnék sokáig jó muzsikus maradni. Na­gyon sok olyan muzsika van bennem, ami szól. Nagyon sz­e­retném meg­valósítani, de nem tudom, kibírom-e addig, amíg megveszem magam­nak a lehetőséget. Teljes meg nem értés van az én utam­ra, teljes konfúzió saját magammal, teljes megállás saját ma­gamban. Lehet, hogy rosszul gon­dol­kozom, le­het, hogy nincs igazam, de nagyon értelmetlennek vélem az egészet. Ez olyan bo­szor­kánykonyha, hogyha az ember másról lerántja a leplet, magáról is lejön. A műfaj ugyanúgy válságban van, mint ahogy én válságban érzem magam. Nem mintha én olyan nagy ember lennék, mint a műfaj maga. De szerintem a világon mindenütt a kultúrán és a rétegjelenségeken érződik elsősorban a dekonjunktúra. Maga az anyaország is bajban van zeneileg, a populáris zene annyira elvitte a jazz-zenészeket, annyira csak az tud meg­élni, aki eladható muzsikát játszik. Ez viszont nagy­részt megöli az eredeti, avantgárd művészetet. A közeljö­vőben történnie kell valaminek, bár én a fúziós zenében látom a továbblépést a mai napig is.

• De hát a Saturnus ebbe az irányba indult el.

-    A második lemezen már nagyon erősen eltávolodtunk a csak populáris jel­legtől. Az én tervem megvalósult ugyan rajta, tehát a következő már lehetne jazz­lemez, ha ez nem bukik meg, ha legalább húszezret eladnak belőle. A sajtó­vissz­hang kedvező lesz, tudom, hogy mindenkinek fog tetszeni, mert tényleg érté­kes szólók vannak rajta. Másfél évig készült az anyag és valóban borotvaélen jár: dal­lamos, de egészen egyéni harmóniavilágú, nagyon ritmikus, nagyon könnyen e­mészthető, ugyanakkor nagy igénnyel megcsinált zene. Én vállaltam a popularitást, de senki nem mondta még a magyar zenészek közül, hogy a nép­szerűségért vállalta a terrort vagy a pénzt. Ez a pesszi­mizmus persze azoknak a pesszimiz­musa, akik csinálnak va­lamit. Úgy nagyon könnyű optimistának lenni, hogy az em­ber nem csi­nál semmit, csak tervei vannak. Nagyon nagy dolog az, amikor vissza kell nézni a megvalósított munkára, ami minden lehet - bekap­csolódás egy leszálló ágba került műfajba, rossz zenész­vá­lasztás, rossz stúdióperiódus -, de ott van, nem lehetett vol­na kikerülni. És vállalni kell érte a felelősséget. És most megint nekem kell törni a fejemet, hogy mi legyen.

(1982)

(In: Azt mondom: jazz. Zeneműkiadó, Budapest, 1983)