Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

BERKI TAMÁS

 

1946

Az egyetlen, rendszeresen szereplő férfiénekes. Pályafutását a hatvanas évek kö­zepén pol-beat énekesként kezdte az akkor is­mert Gerilla együttesben. 1969-72 kö­zött elvégezte a jazz­tan­szakot, aminek később néhány évig tanársegédje lett. Jazz­énekesként többek között az Inter­brass együttesben, a Team-ben, Gonda János, Kő­szegi Imre együtteseiben, a Csík-Fo­garasi-Jávori együttesben, a Benkó Dixie­land­del, a Kruza, a Saturnus, a Deák big band, a Deseő és a Kaszakő együttesekkel lé­pett a közönség elé. Jelentős szerepet kapott Gonda János Sá­mánének című lemezén. 1970-ben első he­lyen végzett a Tv Ifjú­ság '70 vetélkedőjének jazz kate­gó­riájában, hét évvel később a lublini nemzetközi jazzénekes verseny győztese lett. Változat­lanul énekel közéleti dalokat. Civilben a Népművelési Inté­zet előadója.

(Fotó: magánarchívum)

  • Ön nemcsak énekel, hanem tanított is énekelni, így hi­va­talból kellett ismernie a jazz­éneklés magyarországi ha­gyo­má­nyait. Megkérhetném arra, hogy ezt össze­foglalja?

-    Tudomásom szerint kezdetben nálunk nem is a jazz jelent meg, hanem a varietékben, bárokban fellépő művé­szek kísérői voltak olyan muzsikusok, akik Nyugaton már hal­lottak jazzt, s ennek szellemében játszottak. 1920-30 tá­ján Ma­gyarországon még nem létezett jazz, inkább úgy­nevezett jazz-like, jazz-szerű zene, amiben oroszlánrészt vállalt az ének. Ez a muzsika akko­riban fedésben volt a tánc­zenével, különösen, amikor a swing stílus megjelent. Nagyanyáink mind a mai na­pig azt hiszik, hogy a jazz és a tánczene vál­tozatlanul fedésben van. Ha meg­kér­dezzük, szeretik-e a jazzt, azt válaszolják, hogy persze, lány­ko­ruk­ban még arra tán­coltak. Csak azt nem veszik figye­lembe, hogy a negy­venes évektől a jazz egészen forradalmi irányt vett, létrejött a modern jazz. Nálunk a háború előtt és még utána is voltak tánc­dal­énekesek, akik jazzesen énekeltek, de egészen addig nem ismerek kimondottan jazzénekest, amíg az én gyer­mekkoromban Hardy Tamás meg nem jelent. Na­gyon sze­rettem Joe Williams-hez hasonló kemény bop stí­lusát, és kü­lönösen azt, ahogy spirituálét énekelt. Később Szirmai Márta készített néhány jazzfelvételt, de ez inkább kirándulás volt számára. Hardy Tomi disszidált, az utána kö­vetkező nem­ze­dék már a jazztanszak első végzett triója volt 1968-ban: Kó­sa Zsuzsa, Miklósi Péter és Papp Márta. Ők hárman egy ideig vokált is próbáltak alkotni, hiszen ennek nagy ha­gyo­mányai vannak a jazzéneklésben. Nem sokáig tudták csi­nál­ni, aztán egyé­nileg akartak érvényesülni. Mik­lósi Péter vala­mi kön­nyűzenei kalandba keveredett. Egy ideig kísérle­te­zett, majd disszidált. Papp Márta lassan abba­hagyta, most ta­lán zene­tanítással fog­lalkozik. Kósa Zsuzsa azóta is éne­kel, első­sor­ban Benkóékkal tudott jó viszonyt kialakítani, de Ga­ray Attilával is szerepel időnként. Az OSZK-ban tanított, de fő megélhetése a lehetősé­gek szerint az lett, hogy az éjsza­ká­ban énekel. Ez egyrészt jó, mert álló­képességet és gya­kor­latot lehet szerezni, másrészt vi­szont egy idő után kommersz hatások érik az embert. Úgy tu­dom, legutóbb az NDK-ban dolgozott, hogy Nyugatra tudjon menni énekelni. Nagyon sokan tesznek így próbát, első­sorban a vendéglátóban, és el­sősorban anyagiak miatt.

Ennyit a trióról, amely a tanszak hőskorában végzett. Én 1969-ben kezdtem, az osztály­társaim közül senki nem lett jazzénekes. A végzés után visszahívtak tanár­se­gédnek, s Vu­kán Gyuri mellett öt éven át dolgoztam. Akik ma jazzel foglal­koz­nak, azok közül sokan abban az időben kerültek a tanszak­ra, és bármilyen mu­lat­ságos, én is tanítottam őket. Bonto­vics Kati is járt hozzám egy évig; persze nem e­miatt ilyen jó. Aki rajta kívül még megmaradt jazzvonalon, az Mixtay Melinda, aki inkább a saját útját igyekszik járni, kü­lönböző próbálkozá­sai vannak; illetve legújabban Geri Edit, aki a Postás zeneisko­la alsó fokú jazztanszakán tanít is.

  • Ebben az áttekintésben több volt a nem, mint az igen, ami­ből arra lehet kö­vet­keztetni, hogy a magyar jazz­ének­lésnek bár múltja valamennyire létezett, de jelene alig. Pedig most már szakszerű képzésben részesülhetnek a jelentkezők, és mégis szinte csak hírmondók maradnak a pályán.

-    Azt hiszem, ez természetes folyamat. Én azzal az előn­nyel indultam, hogy volt bizonyos szakmai rutinom. Kati is évekig énekelt beatzenekarokban, Melinda Ki mit tud?-ot nyert, tehát volt már elképzelésünk az éneklésről és a pó­diumról. Az első évfolyam óta több mint negyven növendék végzett a tansza­kon, s ebből csak 3-4 maradt meg a jazz közelében. Úgy lát­szik, nem elég az, hogy valaki bejön a gimnáziumból, jó hang­ja van, és elvégzi a tanszakot. Pedig velem is ugyanazt a pe­da­gógiai koncepciót csinálták végig, amiért hálás vagyok, mert sokat tanultam. De sokat meg nem. Attól tartok, hogy nagyon sokan, akik ösztönös affi­ni­tásuk révén bekerülnek a tanszakra, nem képesek diffe­renciálni. Azt tanulják, ami a jazz­vi­lágból a legjobb, s beérik ezzel, nem veszik ki belőle azt, ami nekik kell, ami nekik jól áll, amin tovább tudnak menni pedig ez volna a lényeg. Sablonok kerültek ki, pedig ez nem tör­vény­szerű. Sok­szor elmentem a szoba előtt, ó, mondom, az egyik lány már vég­zett, mégis énekel és más volt. Legközelebb már tudtam, hogy ki gya­korol olyankor, be­néztem és megint más volt. El­ájultam, hogy külön­böző emberek ennyire egy hangon énekel­nek. S amikor aztán ki­kerülnek, attól kezdve se jobb­ra, se bal­ra. Épp ezért, mert bennem talán erősebb volt az új­donságok keresése, Vukán Gyuri sokszor úgy osztályozott, hogy Tamás­kám, ez nem az, amit én ta­ní­tok, de ötös. Nekem is az volt a véleményem, hogy nem teljesen az, amit ő sze­retne, de talán nem baj.

Azt hiszem, egy jazzénekes nem maradhat meg abban a mű­vészi ele­fánt­csont­toronyban, hogy csak azt lehet éne­kel­ni, amit Sarah Vaughan vagy Ella Fitzgerald énekel. Akkor tényleg iga­za lesz a Rádiónak, hogy nem a magyar énekest hívja meg, ha­nem fölteszi Ella lemezét, aki biztos, hogy sokkal jobban elénekli azt a számot. Ez engem is sokszor zavart, bár éppen a jazz az, ahol nem lehet ugyanazt kétszer egyformán csinálni, sem valakitől ugyanazt ugyanúgy meg­tanulni. Itt van a standardek világa, a századfordulótól nap­jainkig a rengeteg szám, amit millió felfogásban játszanak. Szóval ez a vád nem igaz, de engem is foglalkoz­tatott, hogy innen tovább kellene lépni és közelíteni a magyar közön­séghez. Mert egy sza­xo­fonostól nem feltétlenül kérik szá­mon, hogy nem elég magyar, de egy énekes­től igen. Nehéz megteremteni ugyanazt a kontaktust egy éne­kesnek, ha nem értik, mit csinál. Más az elvárás. Mint turista voltam kint egy hónapra az USA-ban s ami pénzem volt, ter­mészetesen le­mezek­re és jazzklubokra költöttem. Sok énekes mű­sorát meghallgattam, s azt tapasztaltam, ők úgy énekelnek, hogy szinte pár­beszédet folytatnak a közönséggel. Azok fel­szól­nak, ők az énekkel visszaszólnak: ez egy kollektív színház. A jazzéneklés nem egyértelműen zenészség, közel áll az előadó-­művészethez is. Nálunk sokszor mondják azt, hogy a jazz-ze­nész ritka madár; a jazzénekes pedig olyan ritka, mint... Egy­részt nem nagy a felvevőpiac. Van 50 jazzklub, amiből egy sem igazán az, mert eredetileg azt hívják jazz­klubnak, ahová min­den nap le lehet menni, ahol minden nap jazz szól, és iszogat­nak, beszélgetnek az emberek. Nálunk kulturális intézmények adnak helyet ilyen kluboknak, ame­lyekben egy-kéthetente foglalkozásokat tartanak. Ez a felve­vőpiaca a jazz mu­zsi­kának, s ez az egyik oka annak, hogy mindenki fűvel-fával mu­zsi­kál, mert meg akar élni. Ez így néz ki, sajnos vagy nem sajnos. Az lenne a jó, ha kicsit zöldebb utat kapna a jazz, de ismerjük, hogy a köztudatban hogyan él ez a műfaj.

  • Ezek tehát a külső körülmények, amelyek - mint láttuk - nem túlságosan ked­veznek az énekeseknek, a jazzének­lés­nek. És a belső feltételek? Mi szükséges ah­hoz, hogy valaki­ből jazz­énekes váljon: hang­anyag, technikai adottságok, képzett orgá­num, érzék vagy érzés? Me­lyiknek milyen sze­repe le­het?

-   Nem feltétlenül kell, hogy kiemelkedő hangja legyen az énekesnek. Miklósi Petinek nem volt nagy hangtávolsága, de borzasztó ízesen frazírozott, nagyon jól énekelt jazzt. Eddie Jeffersonnak sincs négyoktávos hangja, sajátos másfél-két oktávjában olyan világot teremtett mégis, ami szinte utá­nozhatat­lan. Persze köny­nyebb a dolga annak, akinek nagy­szerű hangja van. Az énekesnőknél nem tudom, mi az oka gyakran más igényt támasztanak a hangi adott­ságokkal szemben. Ella Fitzgerald operai szinten is a világ élvonalába kerülhetett volna ha­talmas hang­terjedelmű, csodálatosan hajlékony hangjával. De ennél fontosabbnak tartom az énekes ritmikai adottságait. Hogy ehhez a stílushoz milyen érzéke van, mennyire van füle hozzá, az elsősorban rit­mi­kában és frazírozásban nyilvánul meg és kü­lönbözik a zene egyéb énekelt ágaitól. Máshogy kell ritmizálni és frazírozni, más­hol veszem a levegőt, máshol adok hangsúlyt. Ettől függ, hogyan tud swingelni az ének. A kez­dőknél a legtöbb kívánnivalót az hagyja maga után, hogy nem swingel, amit csinálnak. Esetleg ritmikus, de akkor görcsösen. Nekem ez volt a vessző­pa­ripám, de észre kellett vennem, hogy ezt az egyszerűnek tűnő dolgot milyen ne­hezen tudják megol­dani. A hangsúlyt általában úgy próbálják megadni, hogy erő­szakosan hangsúlyoznak, egy szinten énekelnek, s amikor ér­zik, hogy kellene a hangsúly, akkor még ráadnak. Arra jöttem rá, hogy inkább középszinten kell éne­kelni, s attól kapja a hangsúlyt, hogy visszaveszek belőle. Felvételiken azt szokták forszírozni, hogy tud-e a jelentkező blues-t impro­vizálni. Ilyen­kor többnyire tra­gikus fejlemények követ­kez­nek, mert a ma­gyar fülben nincs benne az impro­vi­záció, a zeneoktatásban a sok évtized alatt elgör­csö­södtek az em­berek. A tudatlan gyer­mek még tud improvizálni, a képzett zenész már nem.

  • Akkor valójában ennek ellenében kell vállalni a jazz-éneklést?

-    Igen. Azért is nehéz ez, mert amikor tanítani kezdtem, 18 énekes növendéke volt a tanszaknak, néhány év múlva pedig 5-6. Megérezték, hogy nincs értelme, mert nincs jö­vője az éne­kesnek?

  • Ezt még csak súlyosbítja, hogy a hazai közönség kö­rében nincs megfelelő presztízse az éneklésnek. Pedig a jazz részben vokális forrásokból fejlődött ki, a jazzre jellemző hangzások azzal magyarázhatók, hogy a zenészek az emberi hangot utá­nozták hangszereiken. Másfelől viszont a jazz az évtizedek so­rán annyira in­strumentális zenévé vált, hogy még az éneklés is­mérveit is gyakran a hang­szer­sze­rűség határozza meg. Mintha a hallgatóság egy része érezné ezt az ellentmondást, amikor az énekes megjelenésekor kivonul a teremből...

-    Pláne ha rossz az énekes, és hát az énekesek legnagyobb része zsenge, még nemzetközi méretekben is. Nem egyszer ta­pasztaltam külföldi fesztiválokon, hogy elég jó nevű elő­adókról kiderült: közepes táncdalénekesek. S ekkor az „elve­temült jazz-isták" felállnak, és kiürül a terem. Nem nagyon van ez kitalál­va. És nincs bevezetve. A zenészek is sokszor nyűgnek érzik az énekest, aki nem tud belépni, sem kilépni, sem improvizálni. Mert nincs gyakorlata ahhoz, hogy odáig fejlődjék, hogy jól be tudjon lépni. A zenészek kevésbé tűr­nek meg maguk között egy kezdő énekest, mint egy kezdő zenészt, aki szintén nem tud be-és kilépni. De egymás közt kialakult egyfajta instrumentális gőg. A hangszer egy fokkal biztonságosabb, mert a játékos megnyom egy billentyűt, és az szólal meg, amit elképzelt. Az énekesnek nincs mire tá­masz­kodnia, mert az ének nem hang­szer. S egyre erősebb a véle­mé­nyem, hogy nem is kell hangszer­ként kezelni. Az énekes egy kicsit előadóművész, színpadi em­ber, legyen egy kicsit show-man, legyen kontaktusa a közönség­gel, legyen muzikális, de meg kell keresni valami sajátságát, ami csak rá jellemző. Nem kell azért harcolni, hogy én legyek a sza­xofon, a széleffektus stb., nem kell valamit utánozni, más szerepbe helyezni az éneket. Azt a szerepet kell neki meg­adni, amit ott kap, ahol megszületett. Ott ugyanis ki van találva. Itt, ahol tipegünk a dolgok után és megpróbálunk utánozni ma­gunk között szólva a hangszeres zenészek nagy százaléka is ti­peg a nemzetközi élvonal után, szag­lászva, mi van Ameriká­ban -, még inkább ki kell találni azt, ha valaki jazzt akar éne­kelni, vagy jazzesen akar énekelni.

  • Az elutasításhoz nyilván az is hozzájárul, hogy a magyar közönség nem érti az angol nyelvű dalok szövegét, az éne­kes csak az előadás zeneiségével és szug­gesztivitásával tud hatni a hallgatóságra.

-    Talán az is. Ezért kísérleteztem én is annyi mindennel a triótól a big bandig, a dixie­landtől a rockig. Meg azért is, mert nincs olyan stílus, amitől elzárkóznék, mert nem tetszik, vagy nem fér bele az életembe. Biztosan van, amiben erő­sebb va­gyok; ez természetes, annál is inkább, mert az énekes lehetősé­gei eléggé meg­ha­tározottak, tehát egy bizonyos mo­dernségen túl nehezen elképzelhető szere­pel­te­tése. Én nyitva vagyok minden irányban, minden stílusból szeretem, ami jó. De egy idő után engem is kezdett izgatni, hogy egyfélét csi­náljak, s ahogy az évek múltak, úgy éreztem, hogy ennek nagy részben sajátnak és magyarnak kell lennie. Jávori Vili barátommal szerveztem egy zenekart, amit úgy neveztünk el, hogy Team. Ez egy évig ment, s részben ma­gyar nyelvű, sa­ját szerzeményei­met éne­keltem. Aztán ez ki­futott, egy ideig megint különféle együttesekkel énekeltem, majd Román Pé­terrel alakítottunk egy duót, amiben én gi­tározom és éne­kelek, ő basszusgitáron ját­szik. A műsor egy részében a Jaco Pastorius/Joni Mitchell együtt­működésre em­lé­keztet, sőt ez bátorított fel, hogy szóló­műsoro­mat ilyen irányban elvigyem. Ma­gától jött a következő lépés, hogy duónk zenekarrá bő­víthető, (Berki Team) s olyan jazz-san­zon irány jöhet létre, amit még senki nem próbált.

  • Miről énekel, miről szólnak ezek a magyar nyelvű da­lok?

-    Sok mindenről, de főleg szatirikus, kissé cinikus (?) hang­vételben. A szatíra és a humor áll hozzám közel. Néha persze kiszakad olyan is, amiben nincs meg a szatíra mély­sége, és ke­vésbé fontos dolgokat közöl. Ez nehéz kérdés. Félek is tőle, mert egyik kollégámnak hallottam egy magyar szövegű kísérle­tét s ugyanolyan volt, mintha egy divatos slágerszerző írta volna: semmit nem közölt. Akkor már in­kább angolul éne­keljünk.

  • Hogyan születnek ezek a szerzemények?

-    Sokszor nem is tudatosan indul. Gitárt fogok, vagy a zon­gorához ülök, s van egy szöveg, vagy csak egy mondat. Furcsa módon nincs semmiféle módszer. Néha jön egy ötlet, s csak föl kell kapni a hangszert és már születik a dallam is. A ze­ne­kari feldolgozások ebből úgy készülnek többnyire, hogy lemegyek a próbára, le­te­szek egy skiccet, s hogy a többiek is szeressék, ők is beleadják az ötleteiket. Ben­kó­ék­kal még akkor állítottunk össze egy műsort, amikor közösen turnéztunk a Szovjetunió­ban. Ma már, ha véletlenül együtt szerepelünk, azt a 3-4 szá­mot ját­sz­szuk, ami ebből megma­radt, vagy pedig blues-okra improvizálunk. Ha más zenekar hív szólistának, akkor előtte egyszer vagy kétszer össze­jö­vünk próbálni. Ha olyan zene­kar van, mint a Saturnus vagy különösen a Jávori együttes, akikkel gyakran szerepelek, akkor előfordul, hogy két hétig is próbá­lunk, s akkor az én műsoromat is összeállítjuk.

  • Ahhoz, hogy egy énekes saját stílust tudjon kialakítani, az is kell, hogy ő le­gyen a meghatározó személyiség, hogy a köréje szerveződött zenekar az ő kísé­ré­sének rendelje alá magát.

-    Az énekesek nagy része úgy teremtett iskolát, hogy bár a hagyományokon lépdelt tovább, de attól, hogy annyira jó volt, hirtelen minőségi változás jött létre. Szinte ugyanazt csinálta, mint többiek, de olyan szintézisben, hogy az már más lett. A harmincas években így került elő az a kislány, akit Ellának hív­tak, s lassan kia­lakult az a stílus, ami csak rá volt jellemző. Ott ennek az éneklési módnak akkora hagyo­mányai voltak, hogy Billie Holiday, Sarah Vaughan, Dinah Washington mind egy iskola követőinek foghatók fel. Ugyanonnan jöttek, csak kicsit más ha­tások érték őket, más zenészekkel találkoztak, mások karolták fel őket. Mivel nálunk ennek nem nagyon vannak ha­gyományai, az ember főleg saját magára szá­míthat. Kb. 15 éve dolgozom már együtt egészen különböző emberekkel, s amikor először be­szélek velük, mindig elmondom célomat, hogy csak ránk jellemző, s ezen belül, mint énekesre, rám jellemző reperto­árt alakítsunk ki. Igen, igen, s a végén mindig úgy alakult, hogy valahogy nem született meg a csak rám jellemző reperto­ár. Ezt a gyakorlat teremthette volna meg, hogy valaki elkezd nekem kom­ponálni, én írok neki verseket, s ez kicsit ön­ma­gát is alakítva létrejön. Vagy abba­marad, mert rossz, vagy tovább­fejlődik egy új irányba. Mindenesetre észre kellett vennem, hogy előbb-utóbb mindenütt zenekari re­per­toár alakult ki, amit az énekes vagy díszít, vagy kvázi hang­szer­ként vesz részt benne.

  • Mondana erre példákat?

-    Annak idején a Gonda együttesben az volt a koncepció, hogy az énekhang mint hangszer, a ,,vox humana" mint inst­rumentum szerepelt. Később a Kőszegi együttesben, ahol né­gyen voltunk, mintha szaxofonos lettem volna, úgy álltam elöl, és szinte minden dalt énekeltem. Ott visszhangra talált az igényem, hogy csak ránk jellemző, közös szerzeményeket ír­junk, de mivel külföldön szerepeltünk, angolul írtam, mert az hittük, érdektelen volna magyarul énekelni. Többször oda is jöttek a műsor után és megjegyezték, úgy érzik a stí­lusunkból, hogy nem a nyugati partról jöttünk. Azt hitték, amerikaiak va­gyunk. S amikor egyszer elénekeltem a Kis kece lányomat, nagy visszhangja támadt, hogy jé, ez magyar beszéd. Úgyhogy kezdtük azt gondolni, hogy magyarul kell kint is énekelni, de aztán kis közösségünk fel­bomlott, és mindenki más irányba lé­pett tovább.

A Team csoportosulás elsősorban az én magyar mű­so­romra épült. Nyolc-kilenc számot énekeltem, abból négy-öt magyar és saját volt. Ez a folyamat ma is tart. De az én szerze­mé­nyeim közül egy-kettő nem tipikusan jazz, hanem jazz-like, vagy szatí­ra, ami inkább tovább­mutat az én prog­ramom, a jazzes sanzon felé. Ami sa­játos világ, s amit meg lehetne csinálni, mert jól áll nekem. Egy énekesnek tisz­tá­ban kell lennie azzal, hogy önma­ga számára mit tart jónak, amire visszhang is van általában, csak ott nem, ahol olyan a szem­lélet, hogy ,,az még jazz volt, de ez már nem jazz". Lehet, hogy ez bizonyos mércével igaz. De az nem a én mércém. Mint jazzembernek esetleg igen, de mint Berki Tamás éne­kesnek nem, mivel Ma­gyar­országon sem ennek, sem annak nincs direkt hagyománya, valami újat kell kia­lakítani és en­nek olyannak kell lenni, amilyen én vagyok. Például elő­fordul, hogy amikor egyedül énekelek gitárral, egy óra múl­va odajön egy srác: Tamás nem éne­kelnél most valami jazzt? Ilyenkor dühbe gurulok, egyrészt mert a jazz kollektív játék, hogyan reagáljuk le egymást, ki hogyan válaszol az én szólamomra, hol jön a dobbeütés stb., ami, ha nincs, én nem tudok jazzt énekelni; másrészt mert én végig jazzesen énekel­tem, nem is tudok másként énekelni, ezt tanultam, ebben va­gyok 15 éve.

  • Műsoraiban a magyar nyelvű számokon kívül stan­dardo­kat énekel, és szereti a scat-technikát, a szöveg nélküli improvi­zációkat. Viszont arra nem törekedett, hogy az ének­hang kü­lönböző lehetőségeivel kísérletezzen.

-    Bizonyos értelemben voltak erre próbálkozások, de va­ló­jában, alapvetően úgy érzem, hogy ez nem az én irányom. Le­hetne erőltetni, de minek?

  • Ez igaz. S az, hogy a jazz-sanzon felé orientálódik, a kö­rülmények követ­kez­ménye vagy az egyéni hajlamé?

-    Azt hiszem, ez szétválaszthatatlan. De inkább ne is hasz­náljuk ezt a fogalmat. Félek tőle, mert ha egyszer Magyaror­szágon valakiről valamit leírnak, akkor ezer éven keresztül úgy fogják nevezni. Amikor jazzt kezdtem énekelni, sokan, akik a Guantanamera előadójaként ismertek, mereven elzár­kóztak, számukra nem lehet­tem más. Engem a közérzet fog­lalkoztat; az, amiről a költő verset ír, de én nem vagyok köl­tő; vagy a szobrász szobrot farag, de nem vagyok szobrász. Énekes va­gyok, aki megpróbálja megteremteni a maga vilá­gát, és kényte­len botcsinálta költő, szövegíró lenni közben. S fel kell vállal­nom, hogy esetleg néhány „elvetemült jazz­hívő" azt mondja, ez nem jazz. Hát... mi a jazz?

(1982)

(In: Azt mondom: jazz. Zeneműkiadó, Budapest, 1983)