Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

BINDER KÁROLY

 

1956

Zongorista, zenekarvezető, az újabb magyar jazznemzedék leg­egyénibb hangú együtte­sének alapítója. 1978-ban fejezte be ta­nulmányait a jazztanszakon, 1981-ben első díjat nyert a kaliszi nemzetközi jazz zongoraversenyen. Együttesével, a­melynek játékát a hagyományos és formabontó eszközök olykor bizarr használata, erőteljes kifejezőkészség és kortárs zenei irá­nyult­ság jellemez, 1979-ben a Novi Sad-i, 1980-81-ben két görögor­szági fesztiválon vett részt. 1981-ben bene­veztek a fiatal zene­karok wroclawi ver­senyére, amelyen Dresch Mihály szólista különdíjat kapott. 1982-ben Svéd­o­r­szágban szerepeltek, a deb­receni fesztiválon a híres sza­xo­fonossal, John Tchicai-jal ját­szottak. Ebben az évben vet­ték fel első nagylemezük anyagát.

(Fotó: magánarchívum)

  • Szeretném, ha beszélgetésünk elején bővebben es­ne szó a jazztanszakon el­töl­tött éveiről, amelyek a ze­nekar létrejötte szempontjából is döntő fontosságúak voltak. Mire készíti fel a tanszak a leendő jazz-zené­szeket, milyen irányban befo­lyásolja őket?

-    Ez nehéz kérdés. Rengeteg jó dolgot tanultunk, de azt nem mondhatom, hogy a szakmát is megismertük. Erre csak akkor nyílik lehetőség, amikor az ember on­nan kikerül, és a profi élet­ben is megpróbál fennma­radni. A tanszakon mindent meg le­het tanulni, amit a zenéről, az improvizációról, az egész műfaj­ról tudni kell, de művelni csak akkor lehet a jazzt, amikor né­hányszor megmártóztunk a profi vi­lágban.

  • Milyen diplomát ad a tanszak?

-    Gyakorlatilag már főiskolának számít, mert érett­ségi után lehet jelentkezni, s a végzettek taníthatnak, illetve a jobbak elő­adóművészi diplomát szerezhetnek.

  • S aki nem kap diplomát, azzal mi történik?

-    Tanult három évet.

  • Nem is megy zenésznek?

-    Mehet, más műfajban szerezhet működési enge­délyt.

  • Néhány év távlatából visszanézve milyennek látja a tan­szak színvonalát, a zenei képzés eredményes­sé­gét?

-    Mivel évek óta magam is tanítok a Postás Zene­is­kolában, úgy látom, a tanár csak akkor tudja „meg­tanítani" a diákot, ha abban a tehetségén kívül kitartás, am­bíció és egyfajta meg­szállottság van. Mindenesetre ez fantasztikus dolog, mert majdnem mindenki tudja, hogy csak ebből nem nagyon lehet megélni. A tanárok csak irányíthatják a gyerekeket és megtaníthatják a kü­lönböző fortélyokra, de elsősorban minden az alanytól függ. A színvonal nem a tanárokon múlik. Lehetne Magyar­or­szágon sokkal jobb, magasabb színvonalú jazzélet, mint ami­lyen van, de amilyen most van, az is jóval maga­sabb szintű, mint amilyen volt. Ez nagyon po­zitív vál­tozás. A tan­szak léte nagyon sok mindenben befolyásolja a jazz­életet. Egy­re kevesebb az olyan zenész, akinek ne lett volna hozzá köze.

  • Fordítsuk meg a kérdést: vajon a jelentkezők tehetsége, tö­rekvése milyen színvonalú? Ki és miért iratkozik be ebbe az is­kolába?

-    Úgy látom, a felvételizők többsége teljesen bizonytalan, szereti a jazzt, van tehetsége, de a konzis évektől teszi füg­gővé, hogyan tovább. Nagyon kevésben tudatosult az, hogy ő jazz-zenész lesz, ebből fog élni, ez az élete törekvése. Gya­korlatilag a tanszakos évek alatt dől el, ki hogyan állja meg a helyét. A je­lentkezők mindenképpen számot vetnek azzal, hogy elvég­zik a három évet, és lehetséges, hogy nem tudnak tovább lépni. Nem zeneileg, hanem például nincs szerencséjük, nem tudnak egy zenekarba bekerülni, vagy egyszerűen alkalmatlanok erre a pá­lyára. Az ilyenek más te­rületen keresik a megélhetésüket.

  • Milyen a megoszlás?

-    Ők vannak kevesebben. Diplomát a tehetséges, jó nö­ven­dékek kaphatnak és ez olyan egészséges szelekció, hogy csak azok tudnak fennmaradni, akik erre al­kalmasak. Persze sok olyan végzett van, aki nem kapott előadóművészi dip­lomát, de anyagilag sokkal jobban bol­dogul, mert pop-, beat-, folk-, rockzenekarokban játszik. Ezeket a zenéket job­ban fizetik, mint a jazzt.

  • Akkor miért választják mégis többen a nehezebb ki­futási lehetőségeket és megélhetést kínáló jazz pályafutást?

-    Ez az, amit nem lehet pontosan megfogalmazni: a va­rázs­lat miatt, ami a jazz­ben rejlik. Akit ez megérint, az nem tud er­ről lemondani.

  • Tehát a három év hatásai, impulzusai mégiscsak befo­lyá­solják döntésüket.

-    Mindenesetre olyan jó iskola számukra, hogy kihozza be­lőlük azt, ami bennük van. Vagy nem tudja kihozni, de akkor az igazából nincs is bent. Mindenképpen számít a tan­szak, még azoknak is, akik úgy mennek oda, hogy ők jazz-zenészek lesz­nek. Mert lehet, hogy a végzésre kiderül, hogy nem lesznek azok.

  • Számunkra most azok az érdekesebbek, akiknek si­kerül, akik „megcsinálják". Mi történik azokkal, akik kikerülnek a tanszakról? Mihez kezdenek? Mi vár rá­juk? Hogyan lesz belő­lük aktív jazz-zenész?

-    Úgy lesz belőlük jazz-zenész, hogy megszerzik a mű­ködési engedélyt. Meg­felelő propagandával és tudással kon­certezhet­nek, akár szólóban is. Ez persze nem olyan egy­szerű. Szerencse is kell ahhoz, hogy a tanszakon alakult ze­nekarok vég­zés után is össze­tartsanak, fenn tudjanak ma­radni, tovább tudjanak lépni. Az egyik buktatót abban látom, hogy nem évfo­lyamon­ként alakulnak ki a zenekarok, sokuk­nak az lesz a végzete, hogy a tagok külön­böző időben hagy­ják el az iskolát, és nyíl­ván gondoskodniuk kell a megél­he­tésről. Ezt vagy a vendéglátó, vagy kom­mer­szebb mű­fajú ze­nék tudják biztosítani.

  • Szükségszerű választás az, hogy aki diplomát kap, a meg­élhetésért más zenét kénytelen játszani? Marad­junk az ön ese­ténél, bár ez nem tipikus.

-    Mi már az iskolában két évet dolgoztunk ezzel a csa­pattal, amelynek a gerince ma is változatlan. Sze­rencse lett volna, hogy így alakult? Én nagyon sokat tettem azért, hogy ez a zene­kar együtt maradjon. Eb­ben segítséget is kaptam. A munka, a közös zenei ma­téria és gondolkodás az embereket más szálak­kal is összeköti.

  • Ténylegesen miként dőlt el, hogy együtt maradnak és az ön vezetésével dol­goznak tovább?

-    Teljesen racionálisan felmértem a lehetőségeimet. Abba­hagytam az egye­temet, letettem a lapot amellett, hogy jazzt fo­gok játszani, s ez már életfilozófia is. Komoly anyagi áldozato­kat hoztam, berendezéseket, erősítőket vásároltam. Sok zene­kar azért megy tönkre, mert ezeket nem szerzik be. Én az első évben azért dolgoztam, hogy az erre felvett adós­ságaimat törlesszem. Azzal is számoltam, hogy kell egy próbahely, ahol ál­landóan össze tudunk jönni dolgozni. Az első időben szeren­csénk volt, mert bőgősünk, Benkő Ró­bert házában éjjel-nap­pal próbál­hat­tunk. Gyakorlatilag ott ala­poztuk meg a zene­kart, rengeteget dolgoztunk. Aztán vé­ge szakadt ennek a bol­dog békeidőnek, mert ők elköltöztek. Egy ideig nem volt pró­bahelyiségünk, majd az Eötvös klub­ban sikerült találnunk. Köz­ben dobosunkat, Weszely Jánost bevitték katonának, s ez pró­bákban is, előadásokban is rend­kívüli mértékben korlátozta le­hetőségeinket. Egy ideig az én egyszobás lakásomban pró­báltunk; nem kell ecsetelnem, hogy a lakók mennyire örültek ennek.

  • Hogyan jutott a zenekar az első fellépésekhez?

-    Megvoltak a hangszerek, az erősítők, most már csak föl kellett lépni. Össze­gyűjtöttem az összes hazai jazzklub cí­mét, fotós szórólapokat küldtem szét. Ez az időszak teljesen defici­tes volt, csak áldoztam rá anya­gilag, időben, er­köl­csileg de tudtam, hogy érdemes, mert nagyon sok munkánk feküdt a ze­nében. Sikerült olyan műhelyt kialakítanunk, amelyben majd­nem mind a négyen egyenrangú félként dol­goztunk. Abban az időben én nagyon sokat írtam a zenekarnak, később szaxofo­nosunk, Dresch Mihály is sokat letett az asz­talra, s ezeken az anyagokon közösen kezdtünk dol­gozni. Hittünk benne és hi­szünk is, csak így lehet csi­nálni valamit.

Szétküldtünk 60 papírt, s egyetlen helyre hívtak meg, a sze­gedi ifjúsági napo­kon adtuk első kon­cer­tünket 1979-ben. Utá­na lassan-lassan kezdett bein­dul­ni, e­lőbb havi egy-két, majd két-három koncertet ad­tunk, s miután Pesten sikerült min­den fontosabb klub­ban bemutatkozni, kezdtek meg­is­merni ben­nünket. Aztán kiju­tottunk a Novi Sad-i fesztiválra, ahol na­gyon nagy sikerünk volt. Ez sokat je­lentett a zenekar életében, nagyon inspirálóan hatott. Profik között ját­szot­tunk, és meg­álltuk a helyünket, talpon maradtunk az első menetben.

  • Ha csak két-három koncertet adtak havonta, miből éltek, mit csináltak köz­ben?

-    Én munkaközösségben illetve zeneiskolában taní­tottam. Ezekben az években nagyon keveset keres­tünk, más meg­hívá­sokat is el kellett vállalni. Például a Stark big bandben és a Deák big bandben is ját­szot­tam.

  • Amit a Binder együttes tagjai választottak, az az ér­vénye­sülés egyik útja. Van egy másik út is, amikor a fiatal, kezdő muzsikus ismert, tapasztalt zenész együtte­sében kezd játszani, s így egy csapásra kiemelkedik az ismeretlenségből. Önöket nem érték ilyen kihívások, amelyek az együttes létét veszélyez­tethették volna?

-    De értek. Elsőként Weszely Jancsi kapott meg­hívást Tom­sits Rudolf zene­ka­rába. Dresch Misi előbb Regős István együt­tesében játszott, aztán Kőszegi Imré­ében. Ezek a já­tékok óriási iskolák, másrészt ki­ugrási lehetőségek, amint azt a jazztörténet is bi­zo­nyítja. Nálunk ez más­képpen alakult: mire az egyéni meghívá­sok elértek bennünket, már rengeteg munkát fek­tettünk a zenénkbe, magunkat igyekeztünk fej­leszteni. Mi a ter­mészetes utat jártuk. Fél évtizede va­gyunk együtt.

  • Az érvényesülés kétfajta útja a zenélés kétfajta módját is meghatározza: az együttesben megpróbálják közösen kiala­kí­tani a zenét, más zenekarában viszont alkalmazkodni kell az ott játszott muzsikához. A Bin­der együttes milyen zenei törek­véseket tűzött ki maga elé, amikor az előbbi út mellett döntött?

-    Nem a célt, hanem az utat tűztük ki magunk elé. A cél egye­lőre ismeretlen, viszont ismerjük az utat és azon ha­la­dunk. Ha valaki konkrét elképzelésekkel komponál, akkor embe­reket kell találnia, akik azt olyan hitelesen tudják előadni, amennyi­re csak lehet. Fordított eset­ben sokkal ne­hezebb a probléma, tehát amikor előbb vannak meg az em­berek. Mi más példa va­gyunk, mert régóta kis mozaik­lapokból rakosgattuk össze a ze­nénket. De ha például ma bíznának meg azzal, hogy szervezzek egy zenekart, előbb a zenét írnám meg, s ahhoz keresném az em­bereket. Lehet, hogy nem találnék, s lehet, hogy kompro­misszumos megol­dást kellene vállalnom, hogy mégis sikerüljön kihozni va­lamit belőle, tehát nem lenne az igazi. Min­denesetre, ha előbb vannak meg az emberek, s utá­na születik meg a zene va­la­kinek a fejében, az soha nem lesz igazi, ha nem megfele­lőek az emberek. Nálunk ez úgy történt, hogy kezdetben swingzenét, standard számokat játszottunk, még nem volt kialakult irány, út, amin haladhattunk volna. Megmártóztunk abban, hogy mindegy mit, csak játsszunk. Később, amikor éreztük, hogy meg kell állnunk a saját lá­bun­kon, rájöttünk, hogy kö­zös nevezőt kell keresnünk. Azt hiszem, ez sikerült is. Ál­lan­dóan érezzük a fele­lősséget, hogy mást kell csinálnunk, mint amit ál­ta­lában a többiek csinálnak, tisztelet a kivételnek.

  • Mit csinálnak a többiek?

-    Mi egyvalamit szeretnénk közösen kifejezni, nem pedig külön-külön elmondani. Ez utóbbi sajnos eléggé általános a magyar jazzéletben, bár vannak az ellen­kezőjére is példák. Ab­ban látom a legnagyobb hibát, hogy a zenészek nem gondol­kodnak ilyesmin. Csak játszani szeretnek, zenekart, lemezeket, felvételeket csinálni. Megélni belőle. A magyar zenészek két tí­pusra oszthatók: haknize­né­szek­re és ko­mo­lyabbakra. A komo­lyon azt értem, hogy egyfajta zenét ját­szanak ki­alakult csapat­tal. Az elkerülhetetlen, hogy aki emel­lett tette le a lapot, ne vál­laljon rádiófelvételt egy má­sik zenekarral, vagy ne vegyen részt filmzenében.

  • Csakhogy a haknizenészek sokszor technikailag virtu­ózabbak, mint egyes komoly előadók, s ezt olykor érvként használ­ják azokkal szemben.

-    Lehet, hogy zenészekként jók, sok mindent meg tudnak valósítani a hang­szereiken, de nem teszik hozzá azt a több­letet, amitől az sajátjukká válna. Pedig ha rossz és nem odaillő is az, értékben szerintem magasabb rendű, mert a technikát kitartó munkával meg lehet szerezni, de a másikat nem lehet megtanul­ni. Sajnos a haknizókat széles körben ismerik, mert gyakran szerepelnek, míg vannak olyan em­berek, akik ha technikailag nem olyan jók is, de eredetiek, s mindenképpen megérdemel­nék, hogy jobban megismerjék őket. A közönség azonban nem annyira képzett zeneileg, s inkább felül a könnyebb, látványos megoldásoknak.

  • Ha nem ismernénk zenéjüket, szavaiból akkor is ki­de­rül­ne, hogy a Binder együttes nem az efféle megoldások hí­ve. Sze­retném, ha részletesebben kifejtené, hogy az önök mu­zsikája mennyiben tér el attól a gyakorlattól, amitől elha­tárolják ma­gukat.

-    Nem szeretnénk olyan zenéket játszani, amiket százszor játszottak előttünk, százszor jobban. Próbálunk maximális sza­badságot adni az improvizációban. Ez nem azt jelenti, hogy teljesen keret és kötött anyag nélkül dolgozunk, mert akkor free-t játszanánk, s mi mégsem játszunk free zenét, bár vannak benne olyan elemek is. Próbálunk ritmusban, dal­lam­ban újat hozni. Ez utóbbi a nehezebb, mert gya­kor­latilag már a negyed­hangoknál tartunk, és minden volt. Úgy érezzük, itt a hogyan­on van a hangsúly. Megpróbálunk kicsit a mi anya­nyelvünkön be­szélni.

  • Ez tudatos fordulás a magyar népzenéhez?

-    Inkább tudatalatti hit abban, hogy tiszta forrásból merít­sen az ember. A megtanult technikát, improvizációs for­du­la­to­kat, harmóniákat, zenei formákat sze­retnénk olyan anyag­gal kitölteni, vagy olyan új formákat teremteni új anyaggal, ami­ben benne van a mi életünk és hátterünk is. Erre lehet azt mon­dani, hogy a magyar népzene felé való orientáció, de én ezt nem szeretem. A magyaros vagy ma­gyar népzenei mo­tí­vumok sokszor elrontják azt, amit mi szeretnénk, mert ezek alapján felelőtlenül rásütik, hogy mi­lyen. Vannak olyan zenekarok, amiket nem lehet berakni egy skatulyába. Mi nemcsak arra tö­rekszünk, hogy az éle­tünk benne legyen a zenénkben, hanem arra is, hogy a mai kornak olyan élményt adjunk, vagy olyan irányt mutassunk, ami egyfajta kiút ebből a világból, ebből a megzavarodott világból.

  • A zavarodottságot és a káoszt a jazz történetének utóbbi év­tizedeiben többen, főleg free muzsikusok, megpróbálták érzé­keltetni, kifejezni. Az önök zenéje sokféle elemet fel­használ, de erősen törekszik a ka­tarzisra, mintha határozott vágy lenne benne az iránt, hogy megtisztítsa a hallgatókat.

-    Ezt nagyon jól érzékeli. Munka közben mind­annyian érez­zük, hogy mit kell csinálni, merre kell menni, de meg­fogalmaz­ni ezt utólag lehet, mint ahogy mi most tesszük. Kollégáim biz­tosan nagyon meg fog­nak lepődni azon, hogy ezt így megfogal­maztuk, mert egymás között gyakorlatilag nem beszéltünk a zenéről ilyen filozófiai tartalmat adva neki. Egyszerűen érez­tük, hogyan kell csinálni. Sok olyan idő­szakunk is volt persze, amikor vergődtünk, nem találtuk azt, amit csi­nálni kell. De ez törvényszerű; van, amikor az ember a feltöltődés állapotába kerül.

  • Az Arisztotelész által meghatározott katarzis el­érése év­ez­redek óta a művészetek egyik fő törekvése. De a XX. század terméke egy másfajta törekvés, a­mely szerint nincs lehetőség és szükség katarzisra, mert nincs megtisztulás.

-    Én lehetségesnek látom, s talán ez tartja bennünk azt a hi­tet is, hogy így dol­gozunk.

  • Ezek szerint az önök számára a legfontosabb az a hatás, amit zenéjükkel a hallgatókra tesznek. Vagy fontosabb, hogy önmagukat valósítsák meg a szín­pa­don?

-    Ez kétélű dolog. Akkor tudjuk megvalósítani ön­ma­gunkat is, ha a közön­ség­ben partnert találunk. Az, hogy ki­állunk a kö­zönség elé, és kijelentjük: márpedig ez van, ezt fogadjátok el, most mi magunkról be­szélünk valami önmu­togatással volna összehasonlít­ható. Viszont ha megtalálunk egy közös kapcsot, ami őket is érinti, és megpróbáljuk úgy előadni, felépíteni, hogy ha nem is tudják, miről van szó, de egyfajta érzetet kelt bennük az már nagy dolog. A múltkor például odajött hoz­zánk egy srác, és azt mondta: nem tudom, hogy ez mi, de na­gyon jó, és nagyon boldog vagyok. Ez na­gyon jó érzést váltott ki bennünk, hogy igen, ezért érdemes dolgozni.

  • És mitől függ a játék minősége? Mert én hal­lottam a Binder együttest nagyon jól, de kevésbé ha­tásosan is ját­szani.

-    Ez rendkívül összetett. Talán az a gerince, hogy mi öten egyformán vegyük egymás rezgéseit a színpadon, egy­formán kerüljünk kontaktusba egymással. Ter­mé­sze­te­sen egy a tö­rek­vése mindegyikünknek: hogy jól játsszunk, és elérjük azt, amit minden zenész szeretne elérni, hogy ne érezze a saját súlyát, amikor lelépked a színpadról. Ez elsősorban tőlünk függ, és sok helyütt éreztük, hogy a közönség együtt lé­legzett velünk, hogy kihozta belőlünk azt, ami bennünk volt. De sok helyütt volt fal a hallgatóság és mi köztünk, ami nagyon gátolt ben­nünket. Nem bizonytalanított el, de úgy éreztük, hogy ma­gunknak játszunk, és nem szeret­nénk ma­gunk­nak játszani. Ez az egyik oldal. Függ még attól is, hogy milyen szellemi és fizi­kai állapotban vagyunk, együtt is, külön-külön is mennyire tudjuk egyforma szinten dina­mi­kával, szellemi sugárzással és zenei spontaneitással kitölteni a zenét. Hogy mennyire tud­juk magunkat függetleníteni a körülményektől. Az lenne a leg­jobb, ha soha nem kellene törődni ezzel, s min­dig azt éreznénk, hogy akikkel ját­szunk, azok részt vesznek a zenében, és köve­tik. Ezek a leg­fon­tosabb momen­tu­mok. Természetesen a zene minősége attól is függ, hogy ki mennyit gya­korolt, milyen tech­nikai szinten van, milyen a kedélyállapota, milyen hatások ér­ték az utóbbi napokban. Tehát nagyon sok mindentől függ, ezért nehéz ilyenfajta zenét játszani. Egy sema­tikus harmónia­vázra il­lesztett improvizáció legfeljebb nem sikerül, de a zene megy tovább, és a következő szólista már jobb lesz. Nálunk, ha valaki nincs olyan állapotban, nem rendelkezik olyan töl­téssel, mint a többiek, akkor kicsit megbotlik az egész. De vállaljuk ezt, mert amikor összejön és sikerül, akkor nagy örö­met szerez.

  • Az effajta zenében elég nagy lehet a bizony­ta­lan­sági té­nye­ző, a zene nem mindig éri el az optimumot, a tö­ké­le­tes­ség kí­vánt fokát.

-    Inkább úgy fogalmaznám, hogy nagyon ritkán éri el. De a célunk mindig az. Én a jövő zenéjében a ki­utat a pilla­natnyi­ságban és az improvizációban látom. Leírt zenék régóta szület­nek, de a mostani zsákutca, amelyben majdnem min­den művé­szeti ág toporog, olyan, hogy ki lehet belőle törni. Éppen az impro­vi­zációval, az egyén belső, szubjektív érzés­világának kive­tülésével, a pillanatnyisággal és az ad hoc játékkal. Ami ter­mészetesen nem a jazztör­té­neti korszakhoz ka­nyarodik vissza, hanem átültetődik a mai zenébe, akár a kortárs komoly­zenébe. A zene egyik kiútját ebből a kátyúból abban látom, amikor az előadó teljesen azonos lesz a zene­szer­zővel, tudniillik csak ak­kor képes azt megfelelő hitellel tálcára tenni.

  • Történtek erre kísérletek más műfajban is.

-    Most én sem kifejezetten a jazzről beszélek. Zenéről beszé­lek, teljesen min­degy, hogy jazznek, kortárs zenének vagy ko­molyzenének nevezzük. Olyan zené­nek, ami a jövő felé mutat és újat teremt. Sajnos az ilyen zenészek 99 százaléka a jazz mű­faján belül boldogul. Vagy nem bol­do­gul.

  • Nem hinném, hogy feltétlenül a szerzőnek kell elját­szani egy alkotást ahhoz, hogy művészi fokon szólaljon meg, bár kétségtelenül az a leghitelesebb.

-    Olyan előadókra van szükség, akik alkotó módon tud­nak a zenéhez viszo­nyulni, nem felbérelt, profi blattis­ták. Ilyen ze­nekar pedig gyakorlatilag nincs a világon.

  • Hadd mondjak erre egy ellenpéldát. Bach h-moll misé­jé­nek mintegy tucat jelentős hang­lemezfelvétele ismert az egész világon. Egyik így hangzik, a másik úgy, tehát egyik sem azo­nos, mégis mindegyik lehet elfogadható változata az eredeti­nek, példaként arra, hogy egy mű hányféleképpen tud megszó­lalni. Ki tudja már, hogy milyen volt az eredeti? Az a kor, szel­lemiség, közeg már elmúlt, amely­ben megszületett; a mai em­ber érzéseivel játsszák azt a zenét. De azért mű­vé­szi az alkotás, mert a mai kor számára is vannak értékelhető rétegei.

-    A nagy művek a saját korukban általában nem élvezték az elismerés babérjait. A művé­szet előremutat, a jövőt hozza elő­rébb. Ami az interpretálást illeti, két­ségtelenül nem mind­egy, hogy Edwin Fischer, Glenn Gould vagy Emil Gilelsz koncertjé­re megy el az ember. Nyilván azt választja, ame­lyiktől a legtöb­bet kapja olyan szempontból, hogy leginkább hozzá szól. Mert ezek mind nagy művészek, csak mindegyik másként értelmezi, és másként adja elő ugyanazt a zenei anyagot. Abban a zené­ben van ennek igazán létjogosultsága, ahol az előadó egyben hozzá is tud tenni, s nemcsak dina­mikailag és külső öltöztetés­ben, hanem belső tartalomban is. Én ebben látom azt az összekovácsoltságot, ami ahhoz szük­séges, hogy az ilyen zene meg­szülessen. A jazzben ilyen na­gyon sok van. Mi ugyan jazzt ját­szunk, és főleg jazz-ala­pokból táplálkozunk, de az az út, ame­lyen haladunk, nem je­lenti azt, hogy kizárólag jazzt érintünk rajta. Hanem olyan talajon kell járnunk, ami több rétegből áll, s ezek a rétegek mindig a megfelelő kor megfelelő lerakódásai.

(1981)

(In: Azt mondom: jazz. Zeneműkiadó, Budapest, 1983)