DÉS LÁSZLÓ

1954

A legfiatalabb jazznemzedék egyik markáns egyénisége. Zenei életrajza rövid: 1976-ban vé­gezte el a jazztanszakot, közben és utána játszott többek között Kőszegi Imre, Vukán György, Tomsits Rudolf, Pege Aladár együttesében, valamint az Inter­brass együ­t­tesben. 1976-ban San Sebastianban a ,,modern szólista" kate­gó­riában első díjat nyert. Ezzel pár­huzamosan kap­cso­latba került az LGT popzenekarral, köz­reműködött an­nak koncertjein, lemez­fel­vé­telein, sőt más pop­zenészek hang­anya­gának felvételein is szívesen látott ven­dég. 1979-ben meg­alakította a Dimenzió e­gyüttest, amely a jazz-rock irányzat egyik hazai követője lett, 1981-ben hang­le­me­ze is megjelent. Az együttes 1980-ban a Novi Sad-i és a wroclawi, 1981-ben a pori és a varsói jazzfesztiválon szere­pelt.

Dés Lászlót elsősorban mint zenekarvezetőt akartam meg­szó­lal­tatni ebben a kö­tetben. Az interjú készítése és a kézirat nyomdába küldése között azonban fel­bom­lott a Dimenzió együttes, így az ak­kor elmondottak mára már elvesztették konkrét tartalmukat. A ze­nekar megszűnésének ténye még­sem változtatja meg az interjúban megfogalmazottak álta­lános ér­vényűségét: ezért látom indokoltnak változatlan köz­readásukat.

(Fotó: magánarchívum)

• Az is bolond, aki poétának megy Magyarországon - je­len­tette ki jó kétszáz évvel ezelőtt Csokonai Vitéz Mihály. Vajon, ha a poéta szó helyébe a jazz­mu­zsi­kust illesztenénk, állná-e ma helyét a szólássá lett mondás? Hogyan kezdődik most egy jazz-zenész pályája, s hogyan vezet ez a zenekar-alapításig?

-    A konzervatórium (jazztanszak) befejezése után én is azt az utat jártam, amit a legtöbb fiatal zenész: különféle együt­te­sekben játszottam, sokszor többen is egy időben. Ez nekem rendkívül hasznos volt, mert sokat tanultam belőle. Aztán be­hívtak két évre katonának, s ezalatt érlelődött meg ben­nem, hogy elég volt az ide-oda vetődésből, a sok átfedésből; mert el­mélyült, koncepciózus munkára sehol nem nyílt lehe­tőség at­tól függetlenül, hogy nagy iskola volt, és Ma­gyar­országon nincs túl sok lehetősége a zenésznek arra, hogy tanuljon. Ezt végig kellett csinálni. A Di­menziótól függet­lenül azt tartom, hogy ha lehet, játsszon az ember más zené­szek­kel is, mert ez ilyen pálya, ilyen műfaj. Szükséges mindig frissíteni, más mu­zsi­ku­sokkal dol­gozni éppen azért, mert egy idő után megreked­nek a kapcsolatok, ha nin­csenek újabb lökések innen-onnan, amelyek új ötleteket, képleteket, inspirációkat adnak. Szóval a katonaságnál elha­tároztam, hogy szervezek egy ze­nekart, és iga­zá­ból arra koncentrálok, két-három évig csinálom és ha nagyon nem jön be, akkor ab­bahagyom. De legalább el­mondhatom magamról, hogy meg­próbáltam. Mert na­gyon sok jazz-zenész panaszkodik – sokszor jogosan –, de legtöbbjüknél megfi­gyel­tem, és el is mondtam nekik, hogy igazán meg sem próbálják. Pedig amíg ezt meg nem teszi valaki, addig nem zár­hatja le magában a kérdést úgy, hogy nem megy, semmit nem lehet tenni.

• Olyan nehéz egy csapatot összehozni?

-    Iszonyatosan. Hatalmas felelősség, hihetetlen egyensú­lyozási játék, hogy a zenekar együtt maradjon, mert állandó kon­fliktusoknak van kitéve, a külsőkről nem is beszélve. Ezek gyakran kafkaiak, amíg az ember megtalálja a kü­lön­böző uta­kat, csatornákat a zenekar érvé­nyesüléséhez. Nekem akkor már volt bizonyos nevem a szakmában és kontak­tu­som olyan em­berekkel, akiket volt bátorságom felhívni, mert tudtam egy­általán, hogy kiket kell keresni. így hívtam fel a televíziónál Mó­dos Péter könnyűzenei szerkesztőt, hogy sze­retném, ha be­mutatna bennünket. Az ilyenek számítanak. Vagy ha beme­gyek az ORI-ba, és tudják, hogy ki vagyok. Ez a másik nagy probléma: az állandó küzdés, bajvívás a külső erőkkel. S ez olyan játék, amibe könnyen bele lehet bukni. A lemezzel sze­rencsénk volt, mert éppen emiatt kaptuk az aján­latot a lemez­gyártól.

• Kapta vagy kérte?

-   Bementem Erdős Péter márkamenedzserhez, akit akkor ugyan még nem is­mertem személyesen, de kölcsönösen tud­tunk egymásról, mert előtte sokat dol­goz­tam felvételeken. ő látott minket a tévé Pulzus című adásában, tehát nem volt ha­szonta­lan a telefon Módosnak. Ezek sajnos összefüggnek. Erdős így tudta, milyen zenét játszunk, és azt mondta, semmi aka­dálya a lemeznek, erre most már van ke­ret. A döntés gyorsasága kissé váratlanul ért bennünket, de mertük vállal­ni, és meg is csináltuk az anyagot. Olyan lett amilyen, ne­künk tetszik.

• A Dimenzió a jazz-rock irányzathoz kötődött, ami miatt „ortodox" jazz­kö­rök­ben elma­rasztalás érte. Ezzel nyilván el­zárták magukat a közönség bizonyos réte­geitől, más jóval szélesebb rétegei felé viszont nyitottak. Hogyan alakult ki ze­nei felfogásuk?

-    Az volt a vágyálmom, hogy ne olyan zenét csináljunk, amit egy személy­név fémjelez, hanem olyat, amelyben ösz­sze­foglaló néven fut négy vagy öt ember. Magyarországon a Sa­turnus és a Dimenzió együttesen kívül nem nagyon van erre példa. Nem véletlen, hogy a miénknek nem Dés kvartett lett a neve, mert sze­ret­ném, ha ez is tükrözné azt, hogy ez valóban együttes, és nem X formáció, amely­ben hetenként változnak az emberek. Ahhoz, hogy egy koncepció beérjen, idő kell, nem csak összepróbálni és eljátszani három haknin. Idő és lehe­tőség pedig akkor van, ha együttes csinálja, hos­szú távon. Nem szól­va az adminisztratív könnyebb­ségekről: így utazóképes egy banda, így lehet sok helyre kiközvetíteni. Mert nem olyan könnyű utazni, nem olyan könnyű meg­te­remteni a lehetősége­ket. Ehhez millió infor­mációs anyag szórólap, plakát stb. szükséges, ami abban a pillanatban el­avul, ha megváltozik az együttes. Ezek az eszközök nagyon fontosak ahhoz, hogy el tudjunk jutni bizonyos helyekre és egy valóságos jazz-zenekar életét éljük, nem pedig az ál­landóan körbejáró, ebbe a kis or­szágba besülő és betokosodó tár­su­lá­so­két. Ez tudatos választás volt az együttestől, hogy csak így vagyunk erre képesek.

• Mások miért nem ezt az utat választják?

-    Egyrészt, mert félnek attól, hogy nem keresnek annyit: ha nem az együttes ve­zetőjének kezében van minden, akkor nem ő fölözi le a hasznot. Másrészt emberi hibák is szerepet játsza­nak: nem tudnak összetartani a zenészek, állandó ma­rakodá­sok, torzsalkodások zajlanak, amik felőrlik az ide­ge­ket. A tu­datosság igazi hiányán is múlik ez. Nagyon sok ze­nész és zene­kar van, aki képtelen arra, hogy egy helyen megmaradjon, vagy állandó együttest hozzon létre. Ehhez persze az is hozzátarto­zik, hogy kezdetben, körülbelül egy évig, mi sem voltunk olyan fényes helyzetben, bár a mostani helyzetünk sem annyira fé­nyes. Ha a zenekar tagjai nem vál­lalnának egyéb munkákat, akkor nem élnénk meg belőle. Nem tudunk annyit játszani, hogy betegre keressük magun­kat; még annyit sem, hogy a mi­nimumon túl megéljünk be­lőle. Sok minden kell még, hogy az ember normális szín­vo­nalon tudja fenntartani magát. Nekem feleségem, gyere­kem van, ami biztosan számít a gondolkodá­som­ban, produk­ci­óm­ban, abban, hogy mit vállalok és mit nem. Ezeket a vál­la­lásokat nem érzem kényszernek, ezek a szakmához tartoz­nak. Szaxo­fonos vagyok, zenész vagyok. Vannak, akik meg­engedhetik maguknak azt – ami szerintem más oldalról eset­leg a produkciójuk rovására megy –, hogy dolgoznak, más­ból élnek, éppen ezért csak a saját zenéjüket játsszák. Va­gyunk egy páran muzsikusok, jazz-zené­szek, akik­nek ez a hivatásuk, akik ebből élünk, s emiatt sok olyat is elvál­lalunk, amit mások esetleg nem, mert nem tartozik szorosan az aka­rásukhoz és elhiva­tott­ságukhoz. De ha ez nem torlódik ab­nor­málisan össze, akkor nem számíthat teher­nek.

• A Dimenzió vállalását miért fogadta különbözőképp a szakma és a közönség?

-    Valóban lehet beszélni a szakma és a közönség fogad­tatá­sáról. A közönség, úgy tűnik, jól fogadja zenénket; ha jól ját­szunk, sikerünk van. A szakma kétség­te­lenül sokkal ros­szab­bul viszonyult. Amióta például jegyzik a nevünket és a leme­zünk megjelent, egyes muzsikusok nem köszönnek vissza, tel­jesen elvesztettem velük a kapcsolatot. Sokat gon­dolkoztam ezen, de nem tudok rá más magyarázatot találni, mint hogy bántja őket az, hogy nélkülük is boldogulok. Mindenesetre bor­zasztó, hogy a magyarországi jazz-tábor­ban ilyesmik mér­gezik meg a kapcsola­to­kat és az együtt­működést. Nincs össze­tartás, teljesen heterogén és széteső a tár­sa­ság, ami nagyon nagy baj. Még ha volnának valóságos konfliktusok; de olya­nok ritkán akadnak, csak az ilyen kép­zelt ellentétek váltják ki a nézeteltéréseket. Mi is áldozatai vagyunk ennek. De megmon­dom őszintén, nem érdekel, mert saját ze­ne­karom belső dolgai és a külső tennivalók annyira leterhelnek, hogy nem marad időm ezzel fog­lal­kozni.

• Szerepe van-e az eltérő fogadtatásban annak, hogy az együttes a jazz-rock irányt vállalta fel?

-    Nem tudom, mennyire fedi ez a kategória a zenénket. Mostanában már sok swinget játszunk, a modern swinges lük­tetésű részek jóval többet tesznek ki, mint a rockos be­tétek. Régebbi számaink is egészen más értelmet nyertek.

• Akkor milyen törekvések határozzák meg a zenekar zenei arculatát? Meg­fogalmazták-e ezeket tudatosan?

-    Igen. Szerkezeti és formai problémák foglalkoztatnak ben­nünket. Ki akarunk törni a téma-improvizáció-téma va­rázs­körből azzal, hogy szerkezeti felépítményt adunk a szá­mok­nak. Nem biztos, hogy oda jutunk vissza, ahonnan el­indul­tunk, de egy íven belül eljutunk valahová. így az ember jobban tudja kifejezni saját zenei világát az improvizációkon kívül, nemcsak arról szól a zene, hogy neki állunk, és jól-rosszul el­játsszuk a témát és azon belül magunkat, hanem a zene is a magunké. Ami megszólal, annak stílus-irány­adó­nak kell lenni a négyesünk szem­pontjából, tehát valamit ezzel mi négyen tu­dunk megmutatni a magunkéból. Nálunk nem egy ember hatá­rozza meg, hogy mit játsszunk, a többi meg kedvetlenül követi. Ennek feltétele a formai jegyek megváltoztatása és a hangsze­relés jelenléte.

• Ez a felfogás nem mondható általánosnak a témára épü­lő improvizációk kényelmes módszerét követő hazai for­mációk körében...

-   Ami egyébként lehet jó is, de nem lehet irányadó, mert nem együttes munka. Ahhoz együttes kell, hogy kide­rül­jenek azok a pontok, ahol dinamikailag és for­mailag váltani kell. Sajnos, technikai eszközeink még nem elegendőek el­kép­ze­lé­se­ink teljes megvalósításához. Vágyunk, hogy legyen egy keyboardunk. Egyes orto­dox jazzistáknak ettől égnek áll a hajuk, pedig nincs igazuk. Egykor a komoly­zenészek is berzenkedtek a szaxofon láttán, és az óta mégiscsak beépült a hangszer a klasszikus zene történetébe. Arról nem is beszél­ve, hogy a kor­társ zenében meny­nyiféle tárgyat alkalmaznak.

• Ezek szerint jobban kívánnak építeni az elektronikára?

-   Nem tagadom, nagyon izgatnak azok a hatások, amiket el lehet érni vele. Egé­szen másként tudok például szaxo­fo­nozni, egészen más inspirációkat kapok, ha alatta egy moog­hangzat úszik. Más értelmet kap ugyanaz a harmónia, mint ha csak zongora szólaltatná meg. Ebben nem találok semmi kivetniva­lót. Az ember keresi az újat; van, aki akusztikus hang­szerekkel próbálja ezt elérni, mi így szeretnénk.

• A hetvenes évek végén azonban megfordult vagy leg­aláb­bis lelassult az elektronizáció folyamata, sokan vissza­tértek az akusztikus hangzáshoz. Ez a fo­lya­mat össze­füg­gés­ben van a jazz-rock kifulladásával.

-    Véleményem szerint az elektronika nem jár együtt a jazz-rockkal. Egyszerűen olyan hatások érhetők el vele - lásd Weather Report -, amelyek teljesen természe­te­sen hang­zanak. A szintetizátor nem akusztikus jellegű, de igenis lehet hangszer­ként, jazz-hangszerként is kezelni. Variációinak lehetősége végtelen.

• A modern jazzt általában két fő ágra szokták bontani: egy szórakoztató, illetve egy elvontabb, koncertáló irányra. Mi er­ről az ön véleménye és hova számítja ma­gát, a zene­karát?

-    Én nem szeretném, hogy a kettő kizárja egymást. Szeretnénk szórakoztatni – a­mennyire képesek vagyunk erre –, de mindenképpen a magunk útját járva. Nem feltétlenül azért írunk egy számot, hogy táncra perdüljenek rá vagy népszerű le­gyen. A magunk szintjén és a magunk igényének, zenei felké­szültségének meg­fe­lelően olyan kompozíciókat akarunk létre­hozni, amelyek koncerten játszhatók, de szórakoztatnak. Az a fő célunk, hogy minket szórakoz­tas­sanak, hogy abban a zené­ben, amit játszunk, jól érezzük magunkat.

• Ez kicsit öncélúan hangzik.

-    Szerintem minden művész elsődleges szempontja az, hogy ő maga meg le­gyen elégedve a munkájával, az alko­tá­sával. Mert ha ez nincs így, akkor vagy nem adja ki a keze közül, vagy hazudik. Én úgy gondoltam, hogy a mi magunk leg­maga­sabb szintjén a legjobb számainkat próbáljuk a leg­jobban el­játszani azzal a feltétlen akarással, hogy a közön­ségnek ez tetsszen. Amikor az ember komponál egy számot, akkor azt ír­ja magának, írja az együttesnek és írja a közön­ségnek, ez csak természetes. Ha játssza, akkor csak a közön­ségnek játssza, de hát egymás között játszunk, s nagyon fontos, hogy mi jól érez­zük magunkat, mert ha nem, azt azonnal észreveszi a közönség.

• Eddig nem használta a „kifejezés" szót.

-    Nem vagyok ennek híve, de nagyon szépen lehetne arról beszélni, hogy én végül is mit gondolok. Ha igazán jól érzem magam és a zenét, akkor teljesen át­adom magam a szaxofon­nak, és ezt a játékkal közlöm a közönséggel. Az indu­la­tai­mat, pillanatnyi állapotomat, a világhoz fűződő viszonyomat, bajai­mat vagy örö­meimet közlöm, az jön le a színpadról. Van, ami­kor minden számot, még a leg­könnyebbet is valami őrült düh­vel játszom, mert éppen olyan hangulatban vagyok. És van olyan is sajnos, eléggé hangulatember vagyok -, amikor hi­degen és pléh­pofával játszom, amikor nem tudok belejönni, és rutinszerűen csak az ujjaimat futtatom, tehát hiányzik belőle az a töltés. A két véglet között sokféle variáció ér­vénye­sülhet, attól füg­gően is, ahogy a számok hangulata diktálja. Nem tudnék erről úgy beszélni, mint John Coltrane, mert hiány­zik belőlem az a vallásos töltet, ami benne volt. Késői lemezei valamiféle szellemi vonulat, irányadás jegyében szü­lettek. Ilyesfajta végletes invenció nincsen bennem. Van vi­szont a zene iránti alázat és szeretet. Nem véletlenül játszom instrumentális zenét, igazából így tudom el­képzelni a zenei kifejezést. Az inst­rumentális zene iránt olyan akarás és eltökéltség kell, hogy csakis a zenével fejezzük ki azokat az érzelmeket és hangulatokat, ami­ket elmondani nem lehet, mert akkor verseket vagy dalszö­ve­ge­ket írnék. Ezt én a szaxofonon mondom el. Amennyiben ez átsüt rajta, akkor már nem volt hiába. De egy zenekaron be­lül rengeteg mindennek kell összejönni ahhoz, hogy az effajta instrumentális játék létrejöjjön és hasson.

• Lemezükön nincsenek nagy szélsőségek, ütközések: szép hangzások, han­gu­latok kifejezésével mintha kie­gyen­lítésre, s nem problémafelvetésre törekednének.

-    Ha ezt így érzi, akkor ezzel nem tudok vitába szállni. Két­ségtelenül több rajta az olyan szám, ami ha így fogal­mazunk valóban nem problémafelvető. Azzal vi­szont nem értek egyet, hogy a többi konfliktusmentes volna. Én leg­a­lábbis olyas­fajta indulattal és töltéssel fújtam bennük, ami nem egészen felhőt­len. Másrészt lehetne beszélni arról, hogy valóban, miért nem fejezi ki zenénk a világ zűrza­va­rosságát. Manapság ez divatos problémafelvetés a művésze­tekkel kapcsolatban. Úgy érzem, ön is azt kérdezte inkább, hogy a mi zenénk hogyan viszonyul ehhez.

• Igen, bár korántsem divatból. Azt gondolom, a muzsika csődje lenne, ha mindegyik csak a káoszt tükrözné, és szám­űzné a harmóniát.

-    Nézze. Egyrészt ma már másképp játszunk, változtak vi­szonyaink a zene­ka­ron belül, több lett a feszültség, a súr­lódás. Másrészt változott életünk és a világról alkotott vé­le­ményünk. Én tudom, hogy sokat változtam, sok mindent már nem veszek olyan könnyen az életben. Ha valaki valamit csinál, akkor konfliktusokat vállal magára. Ma már sokkal inkább állok ak­tív kapcsolatban, akár harcban is a világgal, mint eddig. Ez be­folyásolja játékomat és a zenéhez való vi­szonyomat is. Sok igaz van abban, amit a lemezünkről el­mondott, de azóta már sok idő eltelt. Másfajta zenét, jóval súlyosabbat fogunk játsza­ni. Szándékosan nem mondtam, hogy nehezebbet, mert szeret­nénk, ha stílusjegyeink közé tartozna, hogy olyan értelemben nem játszunk elvont zenét, mint Szabados vagy a kortárs zene. Mi más irány­vonalat kö­vetünk, másként akarjuk ezt kifejezni. Nagyon sok muzsikus nem játszik elvont zenét, és mégis esetleg többet fejez ki. Arról nem beszélve, hogy szé­lesebb közönség­hez szólnak, mint azok, akik hívebben és ezért elvontabban közvetítik ezeket a problémákat. Az elsődleges szerintem az, hogy jól és őszintén kell csinálnia az embernek a dolgát.

• Ebből következően tudatosan vállalnak egyfajta popu­láris vonalat?

-    Természetesen, de ez a popularitás relatív. Induljunk ki abból, hogy eladtunk 15 ezer lemezt, ami a jazzben még si­ker­nek is elkönyvelhető. De hát a tízmillióhoz képest ez iszonyato­san kevés. Gondoljon csak bele, hogy tulaj­don­kép­pen milyen elszigetelt és marginális tényezői vagyunk a ma­gyar könnyűze­nei életnek! A több­százezres pop- és rock­ra­jongó táborral szemben mi 15 ezer embernek tetsző zenét csinálunk. Hát így vagyunk mi populárisak. Ezt fontos hoz­zátenni, mert emiatt is érnek vádak, féltékenykedések.

• Ugyanakkor ön nem számolta fel kapcsolatait a pop­zené­vel, közreműködik lemezeken, koncerteken, tehát a po­pulari­tás egyéb lehetőségeivel is él. Nem volna kifizetődőbb egy pop­zenekarban játszania? Ezt nem feltétlenül az anyagi­akra, ha­nem a nyilvánosság lehetőségeire is értem, s nem vádként, ha­nem tényként kérdem.

-    Dehogynem. Azok, akik azt mondják, itt játszom meg ott játszom és eladom magam, nem gondolják hozzá, hogy amióta pénzért játszom jazzt, csak jazzt játszom, ez szá­mom­ra az irányadó. Százszor kisebb energiába kerülne session-zenészként dolgozni vagy elmenni tagnak egy popzenekarba, mint zenekart ala­pítani és azt végigvinni. Zeneileg, szerve­zésben, anyagilag, egzisztenciálisan, min­denképpen.

• Akkor miért csinálja mégis ezt?

-    Mert igazából ebben tudom és szeretném kifejezni ma­gam. Úgy érzem, a jazz az a műfaj, amiben el tudom mon­da­ni azt, amit a hangszeren szeretnék. Nincs me­se. Ezért nem megyek session-zenésznek sem, mert az csak részmunka; ez viszont komplex egész.

• Ismeretei szerint ez a típus mennyire általános a zenész­tár­sadalomban? Mi­lyen arányban vannak a magyar jazz­é­le­ten be­lül azok a muzsikusok, akik koncep­ci­ózusán, akár le­mondások árán is próbálnak képviselni, kifejezni valamit, önma­gukat?

-    Nem tudom. Mindenképpen kisebbségben vannak. Talán 15-20-an lehetnek. Ma valamit akarni igazán csak úgy lehet, ha az ember tisztában van saját magával és a környezetével, a vi­lággal. Ehhez viszont az kell, hogy tájékozott legyen, hogy bel­ső töltete legyen.

• Kik választják manapság ezt a pályát? A társadalom mi­lyen rétegeiből és mi­lyen céllal verbuválódnak a jazz-ze­né­szek?

-   Ez kétirányú folyamat. Én intellektuális alapon kerültem kapcsolatba vele, va­lamiféle kulturális érzékenység és felké­szültség meg egy kis sznobizmus vezetett ehhez a ze­né­hez. A környezetem nem predesztinált volna erre, mert nem voltak körülöttem muzsikusok. Ezért kezdtem fordítva, a legnehe­zebb, legelvontabb mu­zsikával. Később, ahogy men­tem vissza, és kezdtem megismerni a jazzt, kiderült, hogy ez játék is, mu­zsika is, szakma is tehát rengeteg összetevője van. Ez a köze­ledés egyik fajtája; több olyan muzsikust is­merek, akiknek éle­tébe így lépett be a jazz. Másrészről sokan a vendéglátó zené­től, vagy a cigány muzsikusok köréből ke­rültek ki, akik egyfaj­ta örökségként veszik át a manualitást és a hangszer iránti von­zódást. Többen muzsikus-dinasztiák leszármazottai, számukra törvényszerű volt, hogy zenészek lesznek. Vannak köztük fan­tasztikus tehetségek, például Szak­csi az egész magyar jazzélet egyik legnagyobb alakja, zseniális zongorista. Alap­vetően ez a két út vezet el ma Magyarországon a jazz-zenéléshez, de ez nem lé­nyeges, személyekre lebontva kellene megvizsgálni, hogy ki milyen utat járt be, mit miért tett, mit produkált. Elsődleges mégis­csak a jazz iránti tehetség: hogy is­merje a hangszerét, tudjon rajta játszani, improvizálni, ki tudja fejezni magát. Ezt még tovább lehetne differenciálni. A vezető amerikai muzsiku­sok között is lehetne sorolni példákat: Archie Shepp a filozó­fiai tudományok doktora, Coltrane is el­mé­lyült, tudatos, gon­dolkodó művész, nem „csak" szaxofonos. Ezek az emberek nem­csak figurái, hanem meghatározó személyiségei a jazz­történetnek. De sok olyan muzsikus van, aki „csak" szaxo­fonos, és nem fáklyavivő.

• Bár ön még fiatal, de már lehetnek tapasztalatai arról, hogy pályája során mire számíthat egy jazz-zenész Magyar­or­szágon, milyen a műfaj megbecsülése a ma­gyar kultúra egészén és a muzsikus társadalmon belül.

-   Azt hiszem, a muzsikus világon belül van presztízse a jazz­nek. A jó jazz­mu­zsikust a könnyűzenészek feltétlenül elismerik és számon tartják. Megkockáz­ta­t­nám azt is, hogy a fel­világo­sult és nem bigott klasszikus zenészek között is vannak, akik el­ismerik a jazzt. Yehudi Menuhin könyvéből például kiderül, hogy neki mennyire nincsenek ilyen elő­ítéletei, korlátai. Az vi­szont teljesen egyértelmű, hogy a jazz a magyar kulturális élet perifériájára szorult, a zenei köz­életben semmiféle szerepet nem játszik. Ez főleg azzal függ össze, hogy a magyar zenei nyelvben sem játszott soha sze­repet. Az amerikaiban igen, s a nyugat-európai­ban is kezd. Nem véletlenül: azok sokkal nyi­tottabb országok, határaiktól kezdve a kulturális életig, a hoz­záállásig. A mi zártabb kul­túránkban a jazz abszolút marginá­lis szerepet tölt be.

• Ez a színvonalára is vonatkozik?

-    Nem feltétlenül, mert szerintem Magyarországon egy cso­mó olyan muzsikus és együttes van, akik európai vi­szonylatban is megállják a helyüket. Itt másról van szó. Lengyelországban például nagyobb hagyományai vannak a műfajnak, szer­ve­zeti­leg is sokkal komolyabban tömö­rülnek a zenészek, van szak­szervezetük, van­nak menedzserirodáik. Ott, ha egy zenész be­fut, sok mindenre nincs gondja, nyi­tottabb az útja. A közön­ség is sokkal jobban fogadja, szereti a jazzt. Nálunk csak az utóbbi években érezhető felfutás. Igazából a magyar nóta és az operett számít; ez a zenei alap­nyelvezet, nem pedig Bartók, Ko­dály vagy Kurtág, jóllehet azért nem marasztalható el a magyar kulturális élet irá­nyí­tása, hogy ennek pro­pa­gálására nem fekte­tett hangsúlyt. Az amerikai zenei köznyelvbe beépültek az egy­kor népszerű, olykor szirupos slá­gerek, s ha ezt később valaki akinek semmi köze nincs a jazzhez egy jazzistától meghallja, fel­ismeri, hogy miről van szó, lesz valami viszonya, kontaktusa a számmal.

Magyarországon azzal kell vállalni a zenészeknek a jazzt, hogy soha tizedannyi népszerű­séget sem fognak elérni, mint egy botcsinálta popzenekar, amely ha csak két évig sztár, de azalatt learat mindent, amit anyagilag és népszerűségben lehet. Ezt mi soha nem közelítjük meg, de szerintem nem is akarjuk. Én úgy kezdtem, hogy szaxofonos, jazz-zenész aka­rok lenni, ez az életem, a pályám, ezt szeretem, ez von el minden mástól. Aki népszerű akar lenni, az előbb-utóbb el­megy erről a pályá­ról, mert ez a zene nem erről szól. De a jazz sehol a világon nem erről szól: jóval intimebb zene, nagyobb figyelmet, kon­centrációt igényel a közönségtől. Ez meghatározza azt is, hogy csak egy bizonyos közegben, bi­zonyos számú közön­ségnek szólhat. Csak egy olyan réteget érinthet, amely hajlandó rá odafigyelni, amelyet érzelmileg megérint. Mert, hogy hányan értik, az megint más ügy. Sze­rintem kevesen. Ez egy nyelvezet, mint az angol, amit meg kell tanulni, és meg kell érteni. De az is nagyon lényeges, hogy megérezzék. És többen vannak így. Egy zenekarnak akkor van igazán sikere, ha ráéreznek a zenéjére.

• Nem érzi úgy, hogy az a zene, amit felvállalt, valójában az amerikai kultúra része?

-    Kétségtelenül onnan jött. De az amerikai zenészeknek is tudniuk kell, hogy a jazz az európai kultúra része is: olyan öt­vözet, amely európai hangszerek, zenei stí­lusok és az ame­rikai néger ritmusok elegyéből jött létre. Másrészt pedig ma már lé­tezik európai jazz is. Mi a saját zenénket játsszuk, ami kétség­telenül európai a nyíl­vánvaló amerikai hatások elle­nére is. Viszont az amerikai muzsikusok sem tudják leta­gad­ni az euró­pai klasszikus vagy kortárs zeneszerzők hatását. A jazz mint zene ma már annyira internacionális – attól füg­get­lenül, hogy az ember elsősorban még mindig az amerikaiak lemezeit hall­gatja – hogy léte itt, Magyarországon is indo­kolt. A közönség érdeklődése mutatja, hogy szükség van ránk.

(1982)

(In: Azt mondom: jazz. Zeneműkiadó, Budapest, 1983)