DESEŐ CSABA

1939

A jazzben ritka instrumentumot, a hegedűt, illetve a mélyhege­dűt választotta hangszeréül. A hazai jazzéletbe a hatvanas évek elején, a Dália-korszakban kap­csolódott be. Szinte kezdettől fogva saját zenekarait vezeti; az évek során több formáció élén játszott, s mint szólista sok magyar és külföldi együttesben szerepelt. Ízes hegedűjátékával jelentős helyet vívott ki magá­nak a magyar jazzéletben.

(Fotó: magánarchívum)

• Az Ön működése több területre kiterjed. Tagja a Magyar Állami Hang­versenyzenekar­nak, a jazzben egy sajátos hang­szeren játszik, s emellett klubok ve­zetésével, előadások tartásá­val aktívan kiveszi részét a műfaj népszerűsítéséből is. Beszél­getésünk kiindulópontját óha­tatlanul az alapvető kettősség ad­ja: az, hogy szimfonikus zenekar tagja (is), mennyiben befo­lyásolta jazzjátékának alakulását; egyáltalán, hogyan lehet két, ennyire különböző zenei világ­ban egyszerre forogni? Me­lyik az igazi?

-   Sokan kérdezték már, hogyan fér meg a kettő egymás mellett. Énbennem na­gyon béké­sen, és hála istennek azt mondhatom, hogy ebből soha nem volt kon­fliktusom. Szerintem mind a kettőt lehet jól és rosszul csinálni. Az Országos Fil­harmónia, amely a kenyéradóm, kezdettől fogva végtelen megértéssel vi­seltetik az én jazzműködésem iránt, sőt az utóbbi időkben az a megtiszteltetés ért, hogy közreműködhettem ifjúsági koncertjein jazz­együttesem­mel. Ezt én nagyon komoly és szép feladatnak tartom, mert végül is az utánpótlást neveljük vele.

• Belső konfliktusokat sem okozott a kettősség?

-   Erről nem akarok sokat beszélni, mert ha nagyon mélyre ásnánk, akkor azt kellene mondanom, hogy tulajdonképpen választanom kellett volna. A gyakorlati tényező az, hogy még ma sem merném vállalni a rizikót, hogy csak a jazzből éljek, mert bár ma már elég fejlettnek nevezhető a magyar jazzélet, de nem elég szilárd ahhoz, hogy biztosan számít­hasson rá az ember. És sajnos nem elég komoly. Hiá­nyozna az a biztonságérzet, amit egy szimfonikus zenekari élet nyújt; amellett, hogy szeretem is. Világhírű kollégáim, Jean-Luc Ponty vagy Didier Lockwood na­gyon hamar választottak. Csakhogy ott, ahol ők élnek, a jazz nagy múlttal, stabil bázissal rendelkezik.

• Azt hiszem, egzisztenciális szempontból aligha kárhoztatható a „kétlakiság" miatt, hiszen Magyarországon nem nagyon lehet pusztán a jazzből megélni. Vi­szont ami a hangszerkezelés szakmai, technikai oldalát illeti, mégiscsak jelentős különb­ség van a két játékmód között.

-   Egy hangszeren is lehet két nyelven beszélni. Mechanizmu­sában ugyanúgy kezelem a hangszert, akárhová ülök be; vi­szont a kifejezésmód, a megszólalás va­lóban egészen más. Klasszikuszenész kollégáim a jazz ritmusképleteit, még ha le­írva látják is, teljesen másképp szólaltatják meg, mint én; sok időbe és fáradságba kerül, ha meg akarom nekik tanítani. Néha akad ilyenre példa, amikor szóra­koz­tató-zenei felvételek ké­szítésére kérnek, s én vagyok a koncertmester. Mutatom a vo­násokat, a frazírozást, de annak, aki ezt nem játssza rendszere­sen, ez nagyon más.

• A feljegyzésekből tudjuk, hogy a hegedű furcsa pályát fu­tott be a jazzben. Már egészen korai időszakában előfordult, az utcazenekarok is használták. A harmincas években természe­tesen nem érvényesülhetett a big bandek nagy rezes kórusai mellett. Sokáig nem is tartották igazi jazzhangszernek, éppen kisebb hang­ereje miatt. Úgy vélekedtek róla, hogy mindig kicsit kávéház-jellege volt, s erő­sebben kötődött az európai hagyományokhoz; nem véletlen, hogy itt éltek és élnek a leghíre­sebb hegedűsök: Joe Venuti, Stephane Grappelli, Sven Asmussen. Aztán a hetvenes években egy csapásra megváltozott a helyzet: a jazz-rock elektronikus eszközeivel a hegedű az előtérbe került, elsősorban Jean-Luc Ponty káprázatos játéka révén.

-   Pontosan így van, azóta valóban népszerű lett a hegedű. Ponty zseniális mu­zsikus, szerintem a jazztörténet legnagyobb hegedűse. Aki ő utána színre lépett, mind elektromos hegedűt használ. Kifejlődött egy igényes, komoly ipar, amely az elektromos hangzást szolgálja. A hegedű ma kifejezetten szépen, esztétikusan szólal meg. Újabban már a modulált hegedűhan­got is felfedezték.

• Mi adja a hangszer sajátosságát a jazzben?

-   Speciális ízt visz bele. Az emberek évtizedeken keresztül megszokták, hogy a jazzre jellemző hangszerek a ritmusszek­ciótól eltekintve a szaxofon, a trombita, a pozan. A hegedű ezektől lényegesen eltérő hangzásvilágot produkál. Különleges­ségét az is fokozza, hogy még ma is viszonylag kevés hegedűs van a többi hang­szereshez képest.

• Talán azért, mert aki hegedűn kezd tanulni, annak útja a klasszikus zene vo­nala mentén van kijelölve. Rendkívüli hatás kell ahhoz, hogy valaki ettől el­térjen. Játékstílusát és felvé­teleit ismerve az ön alapvető bázisa és indíttatása a swing és a bebop; nyilván azért, mert ezekkel találkozott először fiatalsága évei­ben. Ám a hagyományos értelemben vett swing és bebop a het­venes években háttérbe szorult a rock térhódítása miatt. Ez a váltás az ön zené­jében is nyomon követhető: mi volt ennek az oka?

-   Elsődlegesen a ritmus. Új ritmusalapra, új lüktetésre lehe­tett játszani, s ez óri­ási perspektívákat nyitott. A rock-ritmus nagy újítás, nagyon sok a felhasználható lehetőség. A hangzásban pedig az elektronika hozott sok újat. A Fender zongora, a szintetizátor ekkor jött igazán használatba, majd hamarosan megjelentek a phase-shifterek is. Egy időben én magam is ilyet és wah-wah pedált használtam. Ma már újabb készülékekkel dolgozom, pl. egy Electric Mistress nevű modulátorral. Ez is teszi, hogy másképpen szólal meg a hegedűm. S ami az indítta­tásomat érinti: nem szabad elfelejteni, hogy a legnépszerűbb amerikai jazz-rock felvé­teleken az a jó szólista, aki bebopot improvizál. A rock alapra a bebopnál jobb improvi­zációt én nem ismerek, de sok kollégám sem. Tehát mindennek alapja a swinges lüktetés, amit átmen­tünk a rock-ritmusalap fölé; és a bebop frazírozás, ami szintén a rock-ritmus és hangzásvilág fölött szól. És ez óriási lehetőségeket rejt magában.

• Viszont a rock-ritmika, bár kétségtelenül hozott újításokat, esetenkénti me­chanikusabb megoldásaival meg is köti a zenészek kezét. Emiatt a szigorúbb jazz-emberek amolyan vad­hajtásnak tekintik.

-   Ezen nagyon sokat vitatkoztam jazzkedvelőkkel. Egy ré­szük azért hajtja a magáét, mert Magyarországon és Európában is általában nagyon kevés a jó dobos. Nem lehet összeha­sonlítani, hogy ritmikailag mennyivel többet tud egy amerikai dobos, mint egy európai; hogy milyen másként hozza a lüktetést, legyen az swing vagy rock.

• Volt önnek több rockos, funkys felvétele, amelyek a televízió popzenei mű­so­raiba is b­e­ke­rültek.

-   Erről is sokan kérdeztek, olykor támadó éllel. Az ilyene­ken azonban nem szabad meg­sértődni, mert amit az ember megcsinál, azt vállalnia kell. Elég utalnom néhány névre anélkül, hogy egy kategóriába sorolnám magam velük -: Chick Corea, Herbie Hancock, George Duke foglalkozik komolyan ilyesféle zenékkel. Hát akkor én is vehetem magamnak a bátorságot egy-két kifejezetten populáris hangvételű lemez készítésé­hez úgy, hogy belelopom a jazz elemeit is. A rádió sze­reti eze­ket, kéri tőlem. Elég gyakran forognak is, többször, mint a jazzfelvételeim. Nos, azért vállalok ilyet, mert egyrészt szere­tem, másrészt meg sokkal nagyobb kö­zönséghez szólnak. Ha a hallgatók megismerik és meg­jegyzik, hogy Deseő Csaba együt­tese játssza, akkor el­jönnek egy igazi jazzkoncertre is.

• Mégiscsak védekező álláspont az, amikor a jazz arra kény­szerül, hogy ki­nyújtsa kezét az éretlen közönség felé olyan áron is, hogy közben engedményeket tesz.

-   Kétségtelenül. Vegyük úgy, hogy ezek rafinált kis har­cok a jazz érdekében. Ezt is sokan a szememre hányták, de nem bántam. Egyébként mindig megdöbbentő volt szá­momra, hogy ná­lunk sok zenész lekezeli a jazz-rockot, de még többen a funkyt.

• Külföldi példákra hivatkozott. Véleménye szerint mennyire lényeges az, hogy egy m­agyar jazz-zenész fi­gyelje a világ jelenségeit, a jazz újabb és újabb irány­za­ta­it?

-   Nagyon fontos, mert Magyarország a jazz világában tulajdonképpen pro­vin­cia. Kell figyelni, hogy az egész világon merre fejlődik a jazz; és nemcsak egy irányzatot megismerni, hanem sokat. Ezért kell gyakran utazni, kül­földi együt­te­seket, le­mezeket hallgatni.

• Ez a mohó figyelem nem vezet epigonizmushoz? Hol lehet a magyar zenész igazi énje, egyénisége? Melyek azok a határok, amelyeken belül önmagát megvaló­sít­hatja?

-   Ez nehéz kérdés. Az egyetlen, amit évtizedek óta vál­tozat­lan formában lehet játszani, az a dixieland vagy az egészen hagyományos swing. Kétségtelen, meg kell ta­lálni azt a világot, amiben az ember a legjobban tudja kifejezni magát. Ehhez azonban meg kell találni a meg­felelő partnereket is. S ez a leg­nehezebb nálunk, magyar földön.

• Miért?

-  Magyarországon két lehetőség van a partnerek kivá­lasz­tá­sára. Vagy veszek magamnak nagyon sok fáradságot és energiát és összetartok néhány embert hu­za­mosabb időn keresztül, vagy a könnyebbik megoldást választom, és kör­be­te­le­fonálom régi ba­rátaimat, a rutinos, befutott jazzem­bereket, hogy gyerekek turné, felvétel vagy fesztivál van, gyerünk játszani. Erre összeállunk, csinálunk egy pró­bát, és elmegyünk játszani. Ennél marad­nak a legtöbben. Emi­att van az a nagy­számú közepes vagy még gyengébb pro­dukció, amivel évek óta elárasztják a kö­zönséget.

• Ezt nevezi a köznyelv hakninak.

-   Igen. Sajnos a hakni a jazz-világra is jellemző lett az utób­bi években. Tisztelet természe­tesen annak az egy-két együttes­nek, amely ettől elhatárolja magát, és gya­korol, kialakítja a maga formáját és profilját.

• Vajon mi az oka a hakni elburjánzásának?

-   Egészen hétköznapi dolog: a pénz. Van ma már néhány ze­nész Ma­gyar­or­szá­gon, akik meg tudnak élni a jazzből, viszont kénytelenek ilyen kompro­misszu­mokra is, ha rendesen meg akarnak élni. Ez a dolgot valamelyest menti, de rontja a jazz színvonalát.

• És a zenészek hogyan érzik magukat ebben a helyzetben?

-   Áltatják magukat azzal, hogy mi olyan jók vagyunk, hogy nem is tudunk rosszul játszani. És ez nagy hiba.

• Most a többes szám harmadik, első, vagy az egyes szám első személy az ér­vényes?

-   Töredelmesen be kell vallanom, hogy néha én is beleugrottam ilyesmibe. En­nek olyan okai voltak, hogy akadtak idősza­kok, amikor nem tudtam összetartani állandó együttest, vi­szont nem akartam a vérkeringésből teljesen kiesni. Igen, ha most kritizálok, akkor önkritikát is kell gyakorolnom. Csak olyan zenészek enged­hetnek meg maguknak efféle ad hoc – nevezzük finoman így – produkciókat, akik valóban zseniálisak, és mindenfajta felkészülés nélkül vállal­hatják a kockáza­tot, hogy kiülnek, és azt játsszák, ami éppen eszükbe jut.

• Miért olyan fontos a vérkeringés, a jelenlét, hogy enged­ményekre is hajlandók érte a muzsikusok?

-   A közönség hamar elfelejti az embert. Pár évvel ezelőtt többször szerepeltem a tele­ví­zióban; akkoriban gyakran előfordult, hogy fölismertek az utcán. Amikor ritkábban szerepe­lek, nagyon hamar elfelejtenek. Más dolog ismerten a színpadra menni, mint ismeretlenül.

• Milyen lehetőségei vannak egy magyar muzsikusnak ah­hoz, hogy „jelen legyen"?

-   Elsősorban az országos klubhálózatra lehet támaszkodni. Ha az ember kap­csolatban áll a klubokkal, akkor időről időre meghívják, s játszhat. Aztán vannak rádiófelvételek, sokkal ritkábban lemezfelvételek.

• Ön azon kevés magyar zenészek közé tartozik, akikkel idehaza és külföldön egyaránt készült önálló lemez. Mit jelentettek ezek a lehetőségek? Vegyük először az itthonit.

-   Egyrészt örültem a lehetőségnek, a lemez megszületésének, s hogy elég szép példány­számot ért el. Azért nem vagyok egészen boldog mégsem, mert ez a pro­dukció nem úgy sikerült, ahogyan szerettem volna. A Hanglemezgyár technikai felszere­lése 1976-ban még kezdetleges volt, a stáb pedig olyan embe­rekből állt, akik bár szakmailag kifogástalanok, de életükben csak komolyzenei felvételeket rögzítettek. A rendelkezésünkre álló rövid idő alatt nem tudtunk közös nevezőre jutni a hang­zást illetően, s ez nagy keserűséggel tölt el. Ez a lemez nekem olyan fontos volt, mint a saját gyermekem. Borzasztóan vár­tam arra, hogy megszülessen, s amikor végre megjelent és itthon feltettem, majdnem sírva fakadtam az eredmény miatt.

• Ennyire fontos a hangzás?

-   Egy lemezt teljesen el lehet rontani vele. A legzseniálisabb zenész pro­duk­ci­ó­ját is elronthatja a rossz keverés. Ez a lemez annyira rosszul van keverve és préselve, hogy egészen illúzióromboló.

• És a külföldi lemez, amit Four Strings Tschaba címen nemzetközi együttessel az MPS lemeztársaságnál készített?

-   Nagyon jó kritikák jelentek meg róla az NSZK-ban, for­galmazták fél Eu­ró­pában és Amerikában. Ennek következté­ben 1978-ban a Down Beat-ben a kriti­kusok listáján a több fi­gyelmet érdemlő zenészeknél a hegedű kategóriájában az ötö­dik helyre kerültem. Ennél többet azonban nem hozott: a ma­gyar jazz-zenészek nincsenek eléggé benne a nemzetközi vérke­ringésben. Messze nem annyira, mint a lengyelek vagy akár a csehek.

• Egy ilyen lemez sem teszi lehetővé, hogy jelentkezzenek a nyugati piacon? Egyáltalán, lehetséges-e magyar muzsikus szá­mára oda betörni?

-   Lehetséges, mint azt a pár példa mutatja. Magam is több ízben szerepeltem az NSZK-ban, Hollandiában, Ausztriában. A legtöbbet kétségtelenül Pege érte el, ő utazik a legtöbbet. Ez az utazási lehetőség kétféle: vagy szólistaként hívnak meg, vagy együttessel. Magyar együttes külföldön átütő sikert nem ért még el; inkább a szólisták. Ez az ország gazdag jó szólistákban, de a zenészek kicsit lusták ahhoz, hogy a közös munkában részt vegyenek.

• Úgy tudom, gyakran szerepel Jugoszláviában.

-   1975-ben egy nagykanizsai fesztiválon ismerkedtem meg Bosko Petrovics vibrafonossal, aki meghívott Zágrábba. Azóta ez az együttműködés rendszeressé vált. Borzasztóan szere­tek jugoszláv muzsikusokkal játszani. Jugoszláviában sok­kal na­gyobb a jazztradíció, mint nálunk, szép számmal működnek big bandek ren­geteg szólistával, akikkel különböző kisegyüt­te­sek­ben is szoktam játszani. Kitű­nően képzett, igazi profi ze­nészek. Rajtam kívül sokszor hívnak meg más külföldi szólis­tákat; nekem is volt alkalmam olyan nagyságokkal együtt ját­szani, mint Al­bert Mangelsdorff, John Lewis. Pár éve lemezt is ké­szítettünk Bosko Petrovics együttesével.

• Visszatérve a kiinduló témánkhoz: ha annak idején a jazz mellett dönt, nem érhetett volna el többet, mint ahol most tart?

-   Talán igen. Csak hát, mint mondtam, akkor nagy bátor­ság kellett volna a választáshoz.

• Most már késő lenne a váltás?

-   Nincs szándékomban.

• Nem fordult meg még az a fejében, hogy egyszer felhagy a jazzel?

-   Megmondom őszintén, néha igen. A magyar jazzéletben olykor vannak mély­pon­tok... Hogy mondjam? Úgy érzem, még mindig úttörő munkát végzünk. A komolyzene hivatalból támogatott és dotált. A popzene iránt hallatlan nagy az ér­deklődés, nagyon nagy üzlet. A jazz nem nagy üzlet, kevés támo­gatást kap, ugyan­akkor egyre nagyobb az érdeklődés iránta. Erre az illetékeseknek is fel kellene fi­gyelniük. Gondoljon csak arra, hogy a rádión kívül melyik hivatalos orgánum fog­lalkozik rendszeresen a jazz-zel.

• Ha eddigi működését és terveit, lehetőségét nézi, mit gondol, hol fog tartani tíz év múlva?

-   Nehéz a jövőbe látni. Nem tudom. Most létrehoztam egy új kvartettet. Nem várok semmi világmegváltó újdonságot, de előfordulhat, hogy sikerül olyan színt kikeverni, amilyen még nem volt. Abban a zenében, amit játszunk, van swing is, rock is, latin-amerikai és klasszikus beütés is. Szeretnénk intimebb zenét játszani; a magyar jazzben nagyon kevés a dinamika, a pianót sokszor elfelejtik. Meg­győ­ződésem az is, hogy a melódiára mindig szükség van. Szóval, ha ez sikerül, ezt szeretném folytatni, egy szín maradni továbbra is a jazzvilágban. Nincsenek sztár ambícióim.

(Jazz, 1982/2)

(In: Azt mondom: jazz. Zeneműkiadó, Budapest, 1983)