Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

GARAY ATTILA

 

1931

Ha nem volna sértő egy ötvenéves emberre, azt kellene róla mondani, hogy a magyar jazz fenegyereke. Az ötvenes években robbant be a magyar könnyűzenei életbe, sokáig a leginkább négeres ízzel zongorázó magyar jazzmuzsikusnak tar­tották. Az ígéret azonban nem vált teljesen valóra: a vendéglátóipar, a kon­certjazz és a tanítás által behatárolt vonalak mentén ka­nyargó pályája nem hozta el azt az elismerést, ami tehetsége alapján megilletné.

(Fotó: magánarchívum)

  • Ön a magyar jazz felcseperedésével párhuzamosan kapcso­lódott be a hazai könnyű­zenébe, életének alakulása, eseményei hogy így mondjam szimptomatikus értékűek; sorsa a kor kínálta lehetőségek között saját útját kereső magyar jazz­muzsikus pályafutásának egyik lehetséges példája. Felidézése ezért túlmutathat az egyedi eseten.

-   Békéscsabán érettségiztem, és a gimnáziumi tanulmányokkal párhuzamosan tanultam zongorázni a helybéli zeneiskolá­ban. Klasszikus zenét tanultam, de so­ha­sem éreztem magam­ban különösebb talentumot hozzá, mert úgy véltem, idegi alka­tom nem megfelelő hozzá: drukkos vagyok, és nem valami jó a memóriám. Elő­fordult, hogy házi hangversenyen bele­sültem a darabba, de nem vette észre senki sem, mert átimprovizáltam az elfelejtett részeket. Aztán a zongora mellett könnyűzenét kezdtem tanulni tangóharmonikán, ami igen divatos hangszer volt a Rákosi-időkben. Tabányi Mihály volt az eszményképem, s tulajdonképpen harmo­nikán kezdtem játszani tánczenét, iga­zán akkor nyergeltem át a zongorára, amikor Pestre kerültem a jogi egyetemre, s rögtön bekapcsolódtam a tánczenei életbe, sőt összekerültem né­hány, akkor futó jazz-zenésszel. A jazz persze akkoriban elég kez­detleges állapotban leled­zett nálunk, hiszen teljesen ki volt rekesztve. A Music of USA-t hallgatták azok az emberek, akiknek érzékük volt ehhez a zenéhez. Mi vállalati, egyetemi rendezvényeken játszottunk a hétvégeken általában olyan mu­zsikusokkal, akik vonzódtak a jazzhez és érezték azt. Ezek összetartottak; sokkal inkább, mint a maiak. Ennek elterjedt a híre, így kerültem össze egy jó kis tár­sasággal, amelyben Szabó Gábor, Nagy Marcell, Radics Gábor, Tóth Menyhért is benne volt. Figyelgettem a játékukat, s magam is próbálgattam. 1953-ban abba­hagytam a klasszikus tanul­mányokat, mert nagyon le voltam terhelve: egyetemre jártam és a könnyűzenéből tartottam el magamat. Jazzt nem lehetett abban az idő­ben játszani, ez veszélyes dolog volt, úgyhogy csak alkalomszerűen jazzelgettünk néha. Amikor 1955-ben befejez­tem az egyetemet, már elég ismert ember voltam a zenei ber­kekben. Nem is mentem jogászkodni, hanem a zenei életet vá­lasztottam.

  • A társadalmi presztízsben nem volt visszalépés, hogy az ügyvédi pályát felcserélte a szórakoztató zenéléssel?

-   Akkoriban nem. Művész urak voltak a kocsmazenészek. A Rákosi-időkben történt meg, hogy előadóművészi működési engedélyt adtak ki a kontrás Pepi bácsinak is, aki lehet, hogy írni, olvasni sem tudott. Valószínűleg a cigányság múlt­beli lenézettsége és alacsonyabb társadalmi helyzete miatt támogatták így a ven­déglátóipari zenészeket. Nekik köszönhetjük, hogy hivatalos presztízst kapott a vendéglátós zene. De a ven­déglátóban dolgoztak olyan em­berek is, akik a korai magyar jazzben művészeknek voltak tekinthetők. Szabó József pél­dául, az egyik legjobb, Teddy Wilsonos zongorista a Duna bár­ban játszott, ami jazzcentrum lett. Vagy a Martiny zenekar a Gellértben. Akkor még koncert meg ilyesmi nem lé­te­zett. Én a mai napig hiszek abban, hogy a jazz helye valahol ott kell hogy legyen, ahol született. A jazz-zenészek a klubokban érzik ma­gukat igazán jól, feszél­y­e­zetlenül. Ebben a műfajban a színpad sorompót emel a közönség és a zene közé, amit nagyon nehéz áthágni. Mindenesetre akkor, ha jazz volt, csak a vendég­látóiparban és néhány rendezvényen lehetett hallani.

  • Ön igen fiatalon felhívta magára a figyelmet, mihamar a jelentős zongoristák között emlegették a nevét.

-   A berobbanás 1956-ban, a Martiny zenekarral jött, ami az egyetlen menő, jazzes ízű kisegyüttes volt, és jazzes körökben is rettenetesen népszerű. Martiny Lajos megbetegedett, és én kerültem a helyére. Innen kerültem a Fővárosi Tánc­zenekarba, ami egy államilag támogatott big band volt; majd 1957-ben másfél évre Törökországba utaztam zenélni. Ott annyira belecsöppentem a jazzéletbe, hogy jobban megismertek, mint itthon. Minden héten szerepeltem az ankarai rádió jazzadásában, amit az a török zenész szervezett, akivel játszottam. Igazán Tö­rökországban ismerkedtem meg a jazz-zel, ott ugyan­is Dave Brubeck-től kezdve nagyon sok híres muzsikus meg­fordult, s rendszerint abba a klubba jöttek va­csorázni, ahol én dolgoztam. Olyankor jazz szólt, s így kerültem kap­csolat­ba a külföldi jazz-zenészekkel, akiknek játékát figyelve renge­teget tanultam. Szerintem auditíve nem is lehet jazzt tanulni, hiába hallgat az ember akárhány lemezt; ott kell lenni köztük, ez olyan, mint egy betegség, el kell kapni, a kö­zelükben lenni, ját­szani velük. Amikor hazajöttem, már jazz-zenésznek éreztem magam, s meg is mosolyogtam azokat a felvételeket, amelyek 1955-56-ban készültek.

  • A történelem török-magyar vonatkozásaira gondolva kis­sé bizarrul hangzik, de mégis mennyire jellemző, hogy egy magyar muzsikus a félhold fakó fénye alatt ismerkedett a jazz tit­kaival... Az ottani tapasztalatok milyen irányban befolyásol­ták játékát?

-   Már azelőtt is tudtam zongorázni, s amikor kikerültem, azt hittem, jazz-zenész vagyok. Ott azonban meglepetésemre egy kritikus azt írta rólam, hogy nagyon szépen játszom, csak éppen semmi köze nincs a jazzhez. Elbeszélgettem vele, s meg­mondta, hogy a lényeg a blues-íz, ami az én zongorázásomból hiányzik. Nagy szerencsém volt, mert az ottani amerikai hadse­regből összehaverkodtam egy amatőr néger zongoristával. Nem játszott nagyon jól, de amit csinált, az ízig-vérig jazz-zene volt és blues. Én állandóan ott ültem mellette, tőle tanultam igazán jazzt zongorázni. Na és a személyes találkozásokból az amerikai sztárokkal és a török muzsikusokkal, akik sokkal tisztább jazzt játszottak, mert nem voltak annyira elzárva. Amikor hazajöttem, formai szempontból már én is tisztán ját­szottam, s ezért a tisztaságért a mai napig harcolok.

  • Milyen stílust követett ekkor?

-   Hozzánk akkor érkezett el a cool, s én megcsináltam a Gel­lértben azt a bizo­nyos kvartettet, amelynek az összeállítása ha­sonlított Dave Brubeck együtteséhez: Pege Ali bőgőzött, Söptei Géza volt a szaxofonos, Tarkői Viktornak hívták a dobosunkat. Két évet nyomtunk le a Gellértben. Akkor az volt az Ifjúsági Park, még nem ismertük a rock zenét, a tánczenéből hiányzott a jó ritmus. Sikerünk volt a fiatalság körében, s közönségem nagy százaléka még ma is azokból tevődik össze, akik akkor voltak egyetemisták, most pedig orvosok, mérnökök.

Aztán a Club kávéházban játszottam bizonyos fokig jazz-ízű zenét Chappy-vel és Hardy Tamással egy évig ekkor is­mer­ked­tem meg Körössy Jancsival -, majd rövid időre ismét kikerül­tem Törökországba. Pályám felfelé ívelése akkor kez­dődött, amikor 1962-ben meghívást kaptunk a Karlovy Vary-i feszti­válra, és onnan elhoztuk az első díjat. Szudi János és Scholz Péter voltak a kísérőim; ők később klasszikus zenei pályára men­tek. Nem voltak igazi jazz-zenészek, s már ekkor éreztem azt a problémát, hogy nem találok partnereket, egy olyan rit­musszekciót, amellyel azt a lebegést érezném, mint amit Török­országban Joe Morellóval érez­tem. Ez persze kényes ügy, nem lehet megmondani az embereknek. Kínlódtam, próbálkoztam ezzel is, azzal is.

  • Hogy történt tovább?

-   Még ugyanabban az évben meghívtak a varsói jazz jamboree-ra is, ahol egy cseh bőgőssel és lengyel dobossal léptem fel. Nemsokára kikerültem Len­gyel­országba vendéglátó vonalon, de állandóan jártam a jazzklubokba. Ekkor Magyar­ország meghívást kapott egy svéd feszti­válra, s engem küldtek ki. Dobos nélkül mentünk, hogy majd ott kölcsönkérünk vala­kit. Quincy Jones big bandjének néger dobosa játszott végül velünk, s mondanom sem kell, egészen más levegője volt a do­lognak, nagy sikert arattunk. Count Basie zenekara utánunk következett, s amikor lejöttünk a színpadról, Basie gratulált, kiitta fél üveg rumomat, és adott magáról egy nagy képet. Kint dolgozó régi török szaxofonos barátom összehozott egy impresszárióval, aki szóló zongoristaként leszerződtetett a ven­déglátóiparba. Ezt főleg azért tettem, mert éreztem, hogy a ze­nekarom sajnos szétmegy. Láttam, hogy Skandináviában elég jó élet van, jól keresnek a zenészek, gondoltam, ha kimegyek, kapcsolatba kerülhetek a jazzkörökkel, s ki tudja, hogy nem sikerül-e valami. Lett is egy óriási élményem. Stockholmban egy jazzétteremben játszott Kenny Dorham, a bop-korszak egyik legnagyobb trombitása. Oda beestem egy este, és föl­is­mert a direktor, aki a jazzfesztivál egyik szervezője volt, s nagyon tetszett neki a produkcióm. Pumpolt, hogy üljek be játszani, mert Dorham nincs megelégedve a svéd zongoristával. Be is ültem, s néhány napig együtt muzsi­káltunk. Maradhattam volna tovább is, de aláírt szerződés kötelezett Dániába. S mindig ilyen becsületes marha voltam: fel kellett volna bontani a dán szerződést, és elmenni Dorhammel, aki szívesen vitt volna magával. Ő állandóan turnézott a világban, de magyar útlevelemmel nem tudtam volna vele lépést tartani, mert mire megkapja a vízumot az ember... Úgyhogy elmentem Dániába, megint a ven­déglátóba, kommersz zenét játszani. Nem szerettem soha a vendéglátóban dol­gozni, egy idő után annyira csömört kaptam, hogy muszáj volt megszakítani. Elmentem egy fesztiválra ezúttal a prágaira -, egy hónapot kihagytam és pi­hentem. A vendéglátót mindig munkának tekintettem, s ha el­nézem, amatőr alapon jazzel­tem. S ez jobb is. Profiként kint is nagyon nehéz megélni a jazzből; ha kaptam egy meghívást, ar­ra mindig szakítottam időt még azon az áron is, hogy felbon­tottam egy szerződést. De mindig azt akartam, hogy legyen mögöttem anyagi bázis, épp azért, hogy ezeken részt tudjak venni, utazni tudjak stb. Ez így ment a 60-as évek végéig: hol itthon voltam, hol külföldön. Még van egy nagy élményem: a Zene­akadémián megrendezett első hazai jazzfesztiválon két grazi zenésszel léptem fel, s akkora sikerünk volt, hogy nem engedtek le a színpadról. Akkor ismét megindult valami, velük játszottam a bledi és a nürnbergi fesztiválokon, sőt akartak ad­ni egy tanszéket a grazi jazzakadémián, de a státust csak akkor kaphattam volna meg, ha kint maradok Ausztriában, úgyhogy ebből sem lett semmi.

  • Pedig ilyet eddig kevés magyar muzsikusnak ajánlottak fel.

-   Igen. Szóval ilyen periódusok voltak, felfutások, majd megint nem sikerült valami, s újra elmentem vendéglátózni kül­földre. Ott ugyan bekapcsolódtam a jazzéletbe, de itthon so­sem találtam meg a megfelelő partnereket. S az ördögi kör: eb­ben a műfajban az összeszokásnak iszonyatos nagy jelentősége van, de össze­szokni csak akkor lehet, ha egy társaság állan­dóan együtt játszik. Csak akkor van öröm a zenében, ha meg­találjuk a közös hullámhosszot, akkor tényleg van swing, az egész lebeg, és az ember tud improvizálni, nem rutinszerűen játszik. Ezzel küszködtem állandóan: a partnerek keresése és az összeszokás. Nálunk nem beszé­lik annyira a jazz közös nyel­vét, ezért az összeszokáshoz hetek vagy hónapok kel­lenek. Kint 15-20 perc elég erre; beül az ember egy zenekarba, és minden azonnal kiderül. Ott viszont annyi a jó zenész, hogy el sem lehet képzelni; ezért nem lehet a labdába rúgni. Dániában sokat játszottam együtt kiváló zenészekkel, Dexter Gordontól kezdve a legjobb dán muzsikusokig, s szinte perceken belül úgy éreztem magam velük, mintha mindig együtt játszottunk volna.

Ez az oka annak is, hogy elmentem pedagógusnak. A ven­déglátóból ki akartam szállni, mert a popzene elterjedése leszo­rította az igényeket, s anyagilag sincs kellőképpen honorálva de hát mit csináljak? A jazzből nem lehet megélni, öldöklő konkurenciaharc folyik, aminek következtében a muzsikusok egymásról húzzák le a vizes lepedőt a másik háta mögött, ahelyett, hogy összetartanának, segítenék egymást ebben a ne­héz helyzetben. Elhatároztam, hogy ha elkezdek tanítani, telje­sen amatőrré válok, s ha játszom, egyáltalán nem érdekel, hogy mit mondanak. Örömmel csinálom, s ez a szituáció vala­hogy kedvez is nekem, és nem kívánok ennél többet. Nincs nagyon sok fellépésem, de az utóbbi időben nem panaszkodha-tok. Jó kapcsolataim vannak az egyetemekkel, havonta átlag­ban kétszer szerepelek, s ez elég is.

  • Ez az „utóbbi idő" nyilván a comeback-re, a visszatérésre vonatkozik, s csakugyan, ismét lehet hallani a nevét; de voltak időszakok, amikor teljesen ki­vonta magát a hazai jazz-kör­forgásból.

-   Nézze, a hosszú, állandó külföldi utak bizonyos fokig visszavetettek, kiestem a körből. Pontosan akkor, amikor egy új generáció felnőtt, s a jazz kezdett népszerű lenni, engem nem ismertek, mert nem voltam itthon. Életem legszebb élménye volt, hogy 1974-ben, nem sokkal aztán, hogy végleg hazatértem, az Erkel Szín­házban ahol akkor még mentek a jazzesték Gonda János szervezésében saját triómmal szerepeltem, amelyben Pege volt a bőgős és Kallinger Miki a dobos. Ez két ellentétes pólus volt: Pege kicsit túlhajszolt, Kallinger túl visszafogott. Ebből nagyon jó dolog sült ki, talán először éreztem Magyarországon rettenetesen jó feszültséget. Frenetikus sikerünk volt. Nagy boldogság fogott el, amikor ilyen nagy tá­vollét után szétnéztem, és az Erkel Színház tele volt számomra teljesen idegen fiatalokkal. Azt hittem, valami beindul. Az ORI-ban kétszáz forinttal fölemelték a gázsimat s utána hosszú hónapokig sehonnan semmiféle meghívás nem érkezett.

  • Milyen zenét játszott ekkoriban?

-   Egy kicsit már latinosra vettük a stílust. Meggyőződésem, hogy a mai rock zenének és a jazz-rocknak nagyon sok köze van a latin zenéhez, hiszen a közös eredő a nyugat-afrikai néger zene. Nem véletlen, hogy a bop-korszakban bon­gósokat alkal­maztak az együttesekben, hogy növeljék a ritmikai feszültsé­get. Tehát ilyen afro-cuban szerű latinos, bossa novás jazz-ze­nével próbálkoztunk, amire mindig nagyon szeretek improvi­zálni. A lényeg az, hogy amikor azt hittem, beindul valami, nem indult be semmi. Úgy veszem észre, a mai jazzgeneráció önmagát adminisztrálja és impresszálja olyan formában, hogy állandóan zaklatják a különböző szerveket és erőltetik a fellépéseket. Én ezt sohasem csináltam. Hébe-hóba hívtak ide-oda, rádiós jazz-hétvégékre.

Ehhez köze van annak is, hogy a jazzbe betörtek az elektro­mos hangszerek, s az akusztikus zongora háttérbe szorult. Azt mondta nekem Kiss Imre annak idején: édesapám, ha te orgo­nálnál vagy Fenderen játszanál, minden héten készítenék veled felvételt. Azt válaszoltam: nézd, én a zongorában hiszek, amin jobban ki tudom magam fejezni. Bár divathangszer, nem tu­dom elképzelni, hogy a Fender alkalmas triójátékra, tartalmas, kreatív, improvizatív, modern jazzprodukcióra. Engem zavar­nak az elektromos effektek. Ezt mondtam Kiss Imrének, aki utána sokáig nem is hívott. Mivel ő a rádióban monopolhely­zetben van, és az összes komoly rendezvényt ő szervezi, tulaj­donképpen kimaradok sok, a rádió által jegy­zett buliból. Ő nem hívott, én meg nem nagyon jelentkeztem. De talán jobban is ér­zem magam így a meghittebb, klubjellegű esteken. Nem kí­vánkozom én olyan nagy nemzetközi kavalkádba. Volt egy pár kiábrándulásom, főleg amikor a free jazz betört.

  • Háttérbe szorulásában nem volt része annak, hogy a jazz­nek a mainstream, tehát hagyományosabb válfaját játszotta, szemben a divatos rock- illetve free-hullámmal?

-   Feltételezem. Nálunk valahogy úgy alakult, hogy egyfelől van a dixieland, másfelől a nagy modernkedés, s mintha köz­tük semmi nem is volna. Mintha azt mondanánk, pre­klasszikusok, klasszikusok és modernek igen, de Chopint, Lisztet és az összes romantikust dobjuk ki a szemétre, mert nincs szükség rájuk. Itt el­felejtkeznek arról, hogy a 60-as években a hard bop irányzat nagy elődje, a cool milyen óriási zenei értékeket ho­zott létre. Ha az ember most megalakítana egy cool jellegű kvartettet, lecikiznék. Pedig a ciki nem az, hogy valaki régebbi stílusú zenét játszik, hanem ha rosszul játszik. Sokkal cikisebbek azok, akik rosszul és stichesen játsszák a modern jazzt, és hangversenyeznek, és az a győztes, aki egy perc alatt több hangot tud kifújni. Szóval ez egy kicsit szélmalomharc, én mindig távol maradtam ettől. Mindig hittem a jazz őszinteségében.

  • Lehet, hogy értelmetlennek találja a kérdést, de mégis fel­teszem: ön számára mi a jazz?

-   Életem nagy részét, amikor fiatalabb voltam, a jazznek szenteltem, és valahol sokkal többet vártam, hogy visszakap­jak tőle. Nem a jazzből ábrándultam ki, de azt hittem, ha én ezt a zenét elég magas szinten játszom, sokkal nagyobb jövő áll előttem. Aztán észrevettem, hogy nem velem van a baj, hanem azzal, hogy a jazz nem populáris műfaj. De rájöttem, hogy az igazi művészet sem volt soha a tö­megeké. Más művészeti ága­kat államilag támogatnak, a jazz megtűrt valami. Kint pedig állandóan újat kell kitalálni. Ott a jó jazz hétköznapi jelenség, és olyan sok a jó zenész, hogy azzal, ha valaki „csak" jól ját­szik, nem tud a felszínen ma­radni. Ebben az nem tetszett, hogy nem őszinte, és a business-szellemmel ke­ve­redik, ami kétségtele­nül hajtóerő is. A magyar jazz tragédiáját abban látom, hogy mindig azt próbáljuk utánozni, amit ott kitalálnak. Anél­kül, hogy megszűrnénk. Hallatlan sznobizmus van ekörül. Ahe­lyett, hogy tisztában lennénk azzal, tulajdonképpen mi is a jazz, s próbálnánk őszintén csinálni tekintettel arra, hogy ná­lunk tényleg nem lehet belőle megélni, s a business-szellem alig­ha segíthet egy zenészt abban, hogy ebből meggazdagodjon. Őszintébben lehetne és kellene játszani a jó jazzt; itt nincs rá­szorulva az ember arra, hogy valami újat kitaláljon. Mert akár kitalál, akár nem, úgysem tud belőle megélni.

  • Tehát a „Miért legyek tisztességes/kiterítenek úgyis / mért ne legyek tisztes­sé­ges/ki­terítenek úgyis" József Attila-i válla­lásnak kellene érvényesülni? Ön minden­esetre ehhez igyekszik tartani magát: zenéjében nem sok engedményt tett diva­tok­nak, kívánalmaknak.

-   Általában igyekeztem azt játszani, amiben hiszek. Nem ér­dekes az, mit csinál, mit játszik az ember. Egy a lényeg: hogy kontaktust tudjon teremteni. Hiszek abban, hogy a művészet a kontaktust keresi az emberekkel: bizonyos fokig fizikai dolog, amikor az ember kisugárzó egyéniségével bioáramú mágneses erőteret teremt saját maga körül, amibe a közönség belekerül, és tudat alatt vonzódik hozzá. Ennek az elektromosságnak meg kell fogni a kö­zönséget: a jazzben bizonyos fokig cél a feszült­ségkeltés. Ennek eszköze a swing, ami azt jelenti, hogy partne­remmel képes vagyok megtalálni a közös hullámhosszt. Ha a zenészek ezt megtalálják, akkor az együttesnek is van swingje, s ez kiárad, hatása alá keríti a jelenlévőket, s az egész helyiségnek swingje lesz. Az egész élet tele van swinggel, illetve akkor jó minden az életben, ha van ritmus, s ennek a ritmusnak van belső pulzálása, akármit csinál az ember. És a függetlenítés: rettenetesen nehéz az egész jazzben az off-beat. Az, hogy bizonyos beatje, tempója van valaminek, s attól megpró­bál az ember előre-hátra eltávolodni, de mégsem szakad el tőle.

  • Most milyen zenekarral dolgozik?

-   Éppen az összeszokás érdekében tartok egy triót, a Thermál Szállóban ját­szunk szóra­koztató zenét, néha egy kis swinget és jazzes dolgokat. A dobos ere­detileg sanzonénekes. Ez megint az én hülye helyzetem, hogy most már nem mon­da­nám azt, hogy mindegy, de a magyar zenészek közül tőle kaptam azt a swinget, amire tudtam valamit csinálni. Nagyon jól kísér, rettenetesen muzikális, csak nem érdekli különösebben az ügy, mert énekesként dolgozik, abból él. Ő a törzsembe­rem már négy éve. A basszusgitárosok változtak. Elég jó basszus­gi­tá­rosok voltak, legalábbis az összeszokottság létre­jött. Megismerték a harmó­nia­világomat, erre alkal­mas volt a Thermál Szálló. Időnként magam mellé veszek egy kubai kongást, és latinosra vesszük az egészet. A jó kíséret meg az afro ritmus elég feszült ritmikát ad ahhoz, hogy az ember jól tudjon játszani. Persze nemcsak hogy nagyon szeretem a latin ritmu­sokat, hanem rá is vagyok kényszerítve alkal­ma­zásukra, mert bőgős kevés van nálunk, s ezt a fajta ritmikát basszusgitárral is lehet hozni. Ez van, ezt kell szeretni. Ezzel az együttessel néha egészen jó swinget el lehet érni, s ilyenkor nagyon jól éreztem magam. Ez az egyik formáció. Ezen kívül előfordul az, hogy Berkes Balázzsal és Kovács Gyuszival is eljá­ro­gatunk fellépni, s akkor csak swingzenét játszunk. Bőgővel. Nagy örömömre Káldor Péter hazajött külföldről huzamosabb időre, úgyhogy őt is szoktuk vinni. A múltkor az állam­igazgatási főiskolán öt­venéves fejjel életem egyik legnagyobb sikerét értem meg. Egy kis, 30-40 fős közönség, 18-23 éves fiatalok előtt olyan freneti­kus sikerünk volt, hogy nem akartak elengedni.

  • Valami új találkozás született?

-   Nem tudom, de sírógörcs fogott el, mert az ember abban a tudatban van, hogy ezek a fiatalok csak a rockhoz és a moder­nebb irányzatokhoz vonzódnak. Nem is álmodtam volna, hogy a hatvanas évek modern swingzenéjével így meg lehet fogni egy ilyen fiatal társaságot.

  • Időnként énekesnőket is kísér, sőt maga is énekel, a jazztanszakon vezeti az ének szakot, az OSZK stúdióban és a vasutas szakszervezeti iskolában zon­goristákat és énekeseket tanít. Hogyan látja az ének helyét, szerepét a magyar jazzben?

-   Ekörül sok kificamodott vélemény és sznobizmus tapasztalható. Az énekes előadókat általában lenézik, táncdalnak tartják, amit csinálnak. Konfrontáció van az énekesek és a hangszeresek között a tanszakon belül is. Az énekesek azt mondják, hogy nem tudják őket lekísérni, a zenészek pedig, hogy az nem jazz. Ez téves felfogás, s arra utal, hogy nem is­merik a jazzéneklés lényegét. Mert jóllehet hangszeren sokkal többet lehet improvizálni, de az ének­lésben a szöveggel ki­egyenlíthető ez a plusz. Játékosan azt szoktam mondani növen­dékeimnek, hogy azért van­nak a kottafejek, hogy tudjuk, mi­től kell eltérni. De úgy kell eltérni, hogy a szerző mégis ráismer­jen a művére. Arra nincs szabály, hogy meddig lehet elmenni, a jazz-feeling kell annak megérzéséhez, hogy meddig improvizá­ció az, amit csinálok, s mikor változtatom meg a számot egy rossz harmóniabontással vagy dallamváltoz­tatással. Ezt nem lehet megmagyarázni, erre rá kell érezni. A jazz­éneklésben a prozódia törvényeinek és a swingnek az egyensúlyban tartása a leg­nehezebb. Angol nyelven kell úgy énekelni, hogy az vers­mondás és jazz egy­szerre le­gyen. A zenészek 98 százalékának erről fogalma sincs.

A másik: ha egy énekes bekerül egy zenekarba, ugyan­olyan alkotóeleme lesz a produk­ciónak, mint a zenész. Az ének és a kíséret egymástól függ, kölcsönösen al­kalmaz­kodniuk kell egy­máshoz. Ezért igyekszem elérni, hogy a tanszakon az éne­kesek minden együttessel dol­gozzanak, mert a jazzénekest és általá­ban a jazz zenészt az jellemzi, hogy bármilyen kollek­tívába kerül, képes alkal­mazkodni és önmaga maximumát nyújtani. Ami annyit jelent, hogy soha nem énekel kétszer ugyanúgy egy szá­mot. Az egyik együttesben így énekli, a másikban úgy: ez a ter­mészetes, mert másképpen rossz. Ha egy énekes kiáll, és elő­adja a betanult számot függetlenül a kísérettől -, ez már eleve nem jazz. Most kiharcoltam, hogy az éne­kesek zenekari gya­korlatokra is járjanak. De ezt a ze­nészek idő­pazarlásnak tekin­tik, az énekesek meg érzik, hogy nem szívesen dolgoznak ve­lük. Pedig helyre kel­lene állítani a jazzéneklés respekt­jét.

A harmadik: a blues-feeling becsempészése akár egy bal­ladá­ba, akár egy örök­zöldbe. Nem blues-okat kell énekelni, mert tu­lajdonképpen mi a blues? A blues-formán belül el­mondom sa­ját sérelmeimet. Az, hogy megkomponált blues-okat be­tanít­sak, csak arra jó, hogy... A blues-feelingnek kell vérré válni, hogy ezt más produkcióba is át tudják vinni.

  • Tanárként évről évre új növendékekkel találkozik, s köz­vetlen tapasztalatokat szerez az utánpótlásról. Aki­ket most tanít, azokból lesznek a jövő magyar jazz ze­nészei és énekesei. Miképpen vélekedik esélyeikről?

-   Addig itt nem lesz igazi jazz-utánpótlás, amíg ki nem ala­kult az alsó fokú jazzoktatás. Ugyanúgy meg kellene ezt is ol­dani, mint ahogy van általános iskola, középiskola és egyetem. A legnagyobb baj az nálunk, hogy a tan­szak­ra bekerülnek kü­lönböző képességű és hang­szer­tu­dású emberek, akik rögtön a modern jazz-zel kezdik. Nem léte­zik összehozni egy dixieland ze­nekart, pedig a dixie­landen ke­resztül lehetne igazán megismer­ni a jazz hang­szereit. Ehelyett a modern zenét játsszák rosszul, mert először ki kellene járni az iskolát. Ezért sajnos az után­pót­lással is baj van, mert ha valaki nem ezt az utat járja, lecikizik. S addig ez nem változik meg, amíg nem lesz meg az okta­tásban a láncolat, hogy az alapfokon megtanítják az alap­ismereteket és a klasszikus jazzt, s a középfokú okta­tási intéz­ménybe úgy lehet bekerülni, ha már a New Orleans-i jazzt kitű­nően játsszák, el­sajátították azt a hang­szertudást és zenei ismeretanyagot, ami ahhoz a játékhoz szükséges. Innen már to­vábbléphetnek, és megismer­ked­hetnek a sokkal nagyobb zenei műveltséget, felké­szült­séget, hangszertudást igénylő moder­nebb irány­za­tokkal is. S amikor mindez megvan, a főiskolán már tényleg le­hetőséget kell adni a kibontakozásra és arra, hogy a már kitűnő zenészek a különböző formációkban is meg­tanul­ják feltalálni magukat.

Mert most az van, hogy remekül játszanak free-t, azt hi­szem, John Coltrane-t hallom, s csak akkor derül ki a disznó­ság, amikor egy négy harmóniából álló egy­szerű standardra kellene improvizálni. Nem hogy semmi nem jut eszébe, hanem keresgéli a hangokat, a harmóniába sem talál bele. A cél az, hogy a tanszak fő­is­kola legyen, ahová csak nagy hangszeres tu­dású és jazzműveltségű növendékek kerülhetnek be. Ez meg­szüntetné azt a nagy differenciálódást, hogy tehetséges a gye­rek, de alig ismeri a hangszert, illetve jó hangszeres, de kevésbé tehet­séges a jazzhez. Ma, ha valaki jó trombitás, könnyen ki­emelkedik és azonnal sztárt is csinál magából -, mert a másik négy teljesen kezdő, és alig ismeri a hangszerét. Akkor ez nem fordulhatna elő, mert kiegyenlítődne a színvonal, s akkor az után­pótlás is sokkal jobb lenne. Meg kellene dolgozni azért, hogy valaki egy komoly szintet elérjen. Szerintem addig, amíg nincs teljesen tisztázva a jazz lényege és nem szűnik meg a sznobizmus, nem lesz itt igazi utánpót­lás. Hiányzik az egységes nyelvezet, ami­nek főleg az az oka, hogy nincs intenzív klubélet, nem jár­nak hoz­zánk külföldi ze­nészek, akikkel együtt lehetne ját­szani.

  • Éppen járnak, csak nem Budapestre, és nem a klubokba, hanem a fesz­ti­vá­lokra.

-   Igen, Budapest teljesen elszigetelődött. Előfordult például olyan, hogy a magyar jazzélet valakit leszólt és tönkretett, s akkor megjelent egy elismert ame­rikai zenész, aki nagyon jól érezte magát vele és egy csapásra megváltoztak a vélemények. Valahol a hozzáértés is hiányzik. Nekem a Szabó Gáborral tör­tént újratalálkozás némi elégtételt hozott, mert magam is úgy éreztem, kicsit árnyékba vonultam. Az emberek meglepődtek, hogy engem választott. Van valami rossz hírem, s nem hiszem, hogy ezt a zeném váltotta ki, hanem a rosszindulatú kollégák megjegyzései. Aminek csak addig van helye, amíg olyan ember irányítja a jazzt, aki esetleg nem ért hozzá. Egy szakembernek hiába mondanák Z-ről, hogy nem tud semmit. Ha ért hozzá, el tudja bírálni.

  • Mire utal?

-   Mindegy.

  • Persze, nem erőltethetem. De például nem tartaná fontosnak, hogy lemezt készítsen?

-   A lemezzel következő a helyzet. Ezelőtt öt évvel találkoz­tam a Lukács uszo­dában a Hanglemezgyár egyik főmunkatár­sával. Mondtam, hogy én úttörő munkát végeztem a magyar jazzben – akkoriban már megjelent egy pár nagylemez –, s úgy érzem, talán én is megér­de­melnék egyet, mert az utolsó kis Qualiton-felvétel 1962 körül készült velem. Jó, azt mondja, legyen szíves hozzon be egy mű­sor­tervet. En­nek öt éve. Beadtam a műsortervet, s félévenként érdeklődtem. Hol ka­pacitás, hol stúdió nem volt, hol ez-az. Három évig ment ez a szédítés. Akkor meg­hallottam, hogy a stúdió vezetője egy régi ismerő­söm. Bementem hozzá és meg­kérdeztem, nem tudna-e nekem időt biztosítani, mert állandóan arra hi­vat­koznak, hogy nincs stúdió. Hát nehéz a helyzet, válaszolta, de már nyitott kapukat dön­ge­tek, néhány hete eldőlt, hogy velem lemez készül, 1981 januárjában kezdődhetnek a felvételek. Ez 80 őszén volt. Keb­lére ölelt, kezet fogtunk, s én azóta is várom az értesítést. Köz­ben megtudtam, hogy az illető már nincs is ott. De most már bele is fáradtam, s időm sem nagyon van. Ezzel is úgy vagyok, mint a koncertekkel: ha hívnak, elmegyek. Tudják, hogy Magyarországon vagyok, ismerik a címemet. Ha akarnak velem lemezt csinálni, boldogan bemegyek, de én nem könyörgök. Nem csinálok belőle tragikus ügyet; lehet, hogy azért, mert már el­értem egy bizonyos kort.

  • Ami azt illeti, elég rezignáltan nézi saját helyzetét.

-   Én nagyon szeretem a jazzt, nagyon szeretek játszani, de ha jön egy fellépés, az mindig nagyon idegesít. Mert igényes va­gyok önmagammal szemben, és valami nagyon jót szeretnék csinálni. Kérdés, hogy meglesznek-e ennek a feltételei, jó lesz-e a hangszer, megtalálom-e magam a partnereimmel. Az igazi jazz-zenészben a tudatos és ösztönös dolgok egyensúlyba kerül­nek. Akikkel én játszom, azok ösztönösen érzik ezt a műfajt, de halvány fogalmuk sincs arról, hogy mi ez, szóval nem lehet rájuk számítani. Ha kijön a lépés, nagyon jól játszik; ha nem jön ki, észre sem veszi, hogy nem jó. Ez mindig haláli izgalom, ami kicsit fárasztó ebben a korban. Ezért megyek boldogan a klubokba, mert ott nincs akkora a tét, mint ha veszi a rádió és ott ül az összes újságíró, s ha valami nem sikerül vagy esetleg in­diszponált vagyok ez is előfordul ebben a műfajban -, azonnal jönnek a meg­jegyzések, hogy mit keres ez itt. Talán fiatalokkal kellene próbálkozni, de velük nehéz kapcsolatba kerülni részben a korkülönbség, részben a sok rosszindulatú beszéd miatt.  Pedig nagyon örülnék, ha egyszer sikerülne össze­jönni néhány fiatal­lal; talán életem legboldogabb napja lenne, ha véletlenül találnék egy olyan ritmus­szekciót. Akkor lehet, hogy megtáltosodnék, belevágnék, és elkezdenék szervez­ni. Va­lamit valamiért. Most nincs, ami kilódítson kis közönyömből. Na­gyon sokat dolgozom, s ez el is fáraszt. Anyagilag eléggé biztosított az életem, s az ember ilyentájt már nem annyira idealista. Meg aztán családi okok is szerepet játszanak ebben. Ha az ember a jazzből él, vagy azzal foglalkozik, állandóan utaz­nia kell. Ez már a negyedik házasságom, most van egy hétéves kislányom, nekem ő a mindenem, nem nagyon tu­dom elképzelni úgy az életem, hogy hosszú ideig távol legyek a családtól. Nem beszélve arról, hogy előző házasságaim azért mentek tönkre, mert állandóan utaztam. Ilyen szempontok is vannak. Ha egyáltalán nem játszhatnék, akkor jobban biriz­gálna a dolog, lehet, hogy többet tennék. De a havi két fellépéssel le tudom vezetni a jazz iránti éhségemet, ezért nem is teszek komolyabb lépéseket. Ez nekem tökéletesen ele­gendő.

(1982)

(In: Azt mondom: jazz. Zeneműkiadó, Budapest, 1983)