Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

KOVÁCS GYULA

 

1929

A jazz alaphangszerének, a dobnak magyar nagymestere, rend­kívüli ritmus­kész­ségű és techni­kájú ütőhangszeres művész. Pá­lyafutása összefonódott a műfaj tér­hódításával, egy időben az ötvenes, hatvanas években szinte az egyetlen hazai jazz-dobosként számtalan együttesben ját­szott. Alapító tagja a jazz­tanszaknak, tanára csaknem valamennyi fiatalabb rock- és jazz­dobosnak. Túl az ötvenen is nagyon aktív: tanít, saját együttesét vezeti, big bandben és egyéb formációkban muzsi­kál. A híres hangszergyártó cég, a Paiste Magyaror­szágról őt választotta képviselői so­rá­ba.

(Fotó: magánarchívum)

  • Mester! Valószínűleg nem lepi meg a kérdés, de szeretném megtudni, hogyan lett önből jazzmuzsikus.

-   Az igazi jazzmuzsikus internacionál, tehát nemzetközi­leg olyan, mint Kis­fa­ludy Stróbl Zsigmond: születik. Van egy másik típus is, amely muzikális, ügyes és megtanítható; de ezek születnek. Én is születtem. Ezt onnan tudom, hogy családom már 3-4 éves koromban felfedezte, semmi más nem érdekel. Já­tékos, bohém kis fiúcska voltam, és érdekes, engem komollyá tett, amikor a dobbal foglalkoztam. 13 éves koromban kezd­tem el rendszeresen tanulni.

  • Hol?

-   Különböző iskolákat végeztem. De becsapva éreztem magam tanáraimnál. Nekem van egy jó szokásom: ha valami meg­oldásra váró problémám van, leülök magammal és kiagyalom, kigondolom, hogyan is legyen. Nem szoktam tanácsokat kérni. Akkor is így csináltam. Láttam, mire megy az oktatás, ugyan­akkor már, mint kis kölyök, hallottam lemezeket és rájöttem, hogy amit tanulok, annak semmi köze ehhez a zenéhez. Akkor elhatároztam, hogy beiratkozom a Nemzeti Zenede klasszikus osztályába, a Semmelweis utcában. Az volt a szent elképzelésem, hogy ott a kottát száz százalékig megtanulom, s majd én írom magamnak.

  • Milyen volt ez a zene, amit lemezekről ismert meg?

-    Jazz. Benny Goodman, Artie Shaw, Gene Krupa, Lionel Hampton akkor vol­tak a csúcson. Ehhez képest a tanult iskolák engem mindig elvittek az erdőbe, de azért arra jók voltak, hogy kottái alapként szolgáljanak.

  • Miért olyan fontos a kottaolvasás, kottaismeret egy dobos számára?

-   A kotta olyan, mint az orvosoknál a latin nyelv. A beteg ágya fölött az orvosok latinul beszélnek. Képzelje el, ha valaki nem tud latinul. Nincs tárgyalás. A kottában mindent le lehet írni, egyedül Elvin Jonest nem, mert ő egészen e­gye­dülálló. A kottán keresztül jut be valaki ebbe az őserdőbe. A másik do­log, szerény személyemet említve. 1956-ban mint huszonéves kis srác bekerültem az úgy­ne­vezett filmzenekarokba. Ott nem jazz-zenét játszottak. Kiosztották a kottát és már kopogott a karmester. Nem volt protekció, oda csak azok mehettek, akik száz százalékos kottisták. Olyan persze volt, van és lesz, hogy valaki kevésbé járatos a kottában. Erroll Garner vagy Buddy Rich, a dob világbajnoka, alig ismeri a kottát. De megnéz egy nagy muzsikust nem ma­gamra értem természetesen -, és elolvassa a lapját, biztos, hogy főiskolát, művészképzőt vagy konzervatóriumot végzett. Nem megy más­képp.

  • Ez persze csak az egyik előfeltétel.

-   Hogyne, az első a született tehetség, a szorgalom és a sze­rénység.

  • Végül is hogyan került be a zenei életbe?

-   Miután az iskolákat elvégeztem, az Erzsébet körúton ját­szottam a Lyra tánc­iskolában. Egészen jó muzsikusokkal, s még jól is fizettek. Oda aztán jöttek lesel­kedni a nagyobb ze­nészek. Először is Martiny Lajos. Akkor megcsináltam életem első baklövését; azóta sem követtem el hasonlót, de hát annyi­ra szerelmese voltam a dobolásnak. Ez már közvetlenül a fel­szabadulás után volt, Martiny akkor jött haza amerikai hadi­fogságból. Egy este azt mondja nekem a főnök: Gyuluska, itt van egy híres ember, leskelődik a függöny mögött, arra kért, hogy ne szóljak. Hát jól játsszon! Martiny volt, aki kvartettjébe engem kalkulált be dobosnak. Hát ez csúcs! A bemutatkozás a Bristol szálló bárjában volt. Azt mondja nekem Mar­tiny: nagyon kérem, ne értsen félre, de ez diszkrét hely, itt csak seprűvel lehet dobolni. Mondom neki: kedves mester, nagyon kö­szönöm a bizalmát, én egy név­telen, taknyos kölyök vagyok, ne tessék haragudni, most hazamegyek. Nem vál­laltam el, mert seprűvel dobolni, flegmán, szemtelenül bűvészkedni csak a rutinos, jó dobosok tudnak. De hát hol voltam én ettől?

  • Csakugyan, hol?

-   Vizsgát közvetlenül a háború után, korkedvezménnyel tet­tem; 16 éves voltam, amikor rendkívüli működési engedélyt kaptam. Csodálatosan sikerült a vizsga, és kapaszkodjon meg, azt mondja utána az egyik vezető: ne lepődjék meg, vár vala­ki odakint. Mondom, engem? Kimegyek, hát Tabányi Mihály áll ott. Aki mindig jazz-ember volt, csak a hangszere nem volt erre a legalkalmasabb. A harmonika. Jött, átölelt és azt mond­ta, már régen figyel, s most szeretne bevenni a Royal-szálló Pál­makertjébe szervezett zenekarába. így nézett ki az együttes: Tabányi Mihály harmonika, Vécsey Ernő akkoriban főtigris volt zongora, Vig György a híres Vig Tomi apukája klari­nét és szaxofon, Boros József nagybőgő és én mint kis fiúcska. Olyan zenét játszottunk, hogy szinte hadosztályokban jöttek a muzsikusok hallgatózni.

Épp, hogy elindult a szezon, egyszer jön a főpincér: Gyula kedves, Holéczy úr ül ott a sarokban Ákos Stefivel, szeretné­nek veled beszélni. Odamegyek, azt mond­ja Ákos Stefi, hogy csinál egy zenekart a Denevérbe - ez volt korábban a nagy múl­tú Arizona -, s nagyon szeretné, ha én benne lennék. Miután a Pálmakert nyári szerződés volt, ősszel átugrottam Holéczyhez. Ez az együttes sorsdöntő volt az életemben. Nagyon nagy mu­zsikusok is játszottak benne. Ez engem emberileg, ze­neileg úgy felnevelt, hogy azt nem lehet elmondani. Ott tanultam meg pél­dául, hogy öt óra az öt óra előtt tíz perc. Ebben a zenekarban töltöttem el pár évet.

Az egyik este kapok egy cédulát: Filu. Legyek másnap éjjel az Emke előtt az óránál. Nahát, ez aztán külön eset, ő egy szü­letett jazz-ember volt, szaxofonon és klarinéton játszott, és cso­dálatosan hegedült. Ez volt életem első bomba zenekara, min­den hangszerből volt egy. 1949-51 között játszottam benne. Olyan muzsi­ku­sokkal, mint a Desztegh Endre nevű trombitás, aki a fürdőszobában trenírozott naponta órákat, s az első ma­gyar trombitás volt, aki rájött az amerikai fütyülős anzaccra. Rájött, hát emberek vagyunk. Aztán Filu kivándorolt, s me­gint kapok egy értesítést: Martiny Lajos. Dobost keresett zene­karába a Gellért teraszra - mi is jár­tunk oda sokat -, s engem szemelt ki ismét. Tíz évig dolgoztunk együtt, ez volt minden idők legjobb kisegyüttese. Ezt megint nem én mondom, ez volt a szakma véleménye. Az amerikai kaszi­nóktól kezdve Nyugat-Németországig bejártuk a fél világot, még a Szovjetunióban is voltunk. Martiny Lajos zongora, Kovács Andor gitár – jelen­leg is az egyik legjobb a világon – Kra­tochwill Jenő bőgő, Váradi György szaxofon és én.

  • Milyen zenét játszottak?

-   A legszigorúbb jazzt. De milyen érdekes: táncoltak rá. Ez volt a Martiny ze­nekar mű­vészete: jazz köntösben játszottunk tánczenét. Hangszerelések, átiratok. Rengeteget játszottunk követségeken, partykon. Ez is egy zeneakadémia volt az éle­temben.

  • Pedig ez már az ötvenes évek közepén volt, amikor hivata­losan nem lehetett jazzt ját­szani.

-   Mi már mozgolódtunk abban az időben.  1954-55-ben rendszeresen össze­jöt­tünk – sze­gény megboldogult Szabó Gá­bor mindig köztünk volt, -, a klubokban kaptunk helyet pró­bálni, aminek fejében havonta egy műsort adtunk. Úgyhogy mindig tréningben voltunk.

  • A tilalomról hogyan szereztek tudomást a zenészek?

-   Körlevél jött, hogy ezeket és ezeket az orosz számokat kell játszani. Nekem ebben is szerencsém volt, mert ez a Margitszi­geti Nagyszállóra ahol Filuval ját­szottunk nem vonatkoz­hatott, hiszen ott külföldiek laktak. Vendégünk volt például a Mojszejev együttes, amelynek tagjai állandóan amerikai szá­mokat kértek; nem lehetett azt mondani, hogy kérem, most jött a leirat.

  • Származott abból egyes muzsikusoknak hátránya, hogy a tilalmat meg­szeg­ték?

-   Bizony, sokan szenvedtek emiatt a Rákosi-korszakban. Az akkori idők legna­gyobb szaxofonosától, Piroska Zoltántól meg Chappytől is elvették a mű­ködési en­gedélyt. De aztán fel kellett oldani a zárlatot, mert hiába, a szállodák tele voltak külföldiekkel, akik nemcsak keletről jöttek. Szép lassan körbe­ járt, hogy most eny­nyit lehet játszani, most meg már ennyit...

  • Sokan elhagyták a pályát ebben az időben?

-   Nem. Elment a kedvük, de meg kellett élniük, hiszen kész muzsikusok voltak. S a teher alatt olyan pálmák nőttek, mint Szabó Gábor, aki világsztár lett, vagy Zágon Iván, aki szenzációsan zongorázott, vagy Radics Gábor, aki a vibrafon kul­túrattaséja volt. Rengeteget tudnék mondani. A jazz a Dália klub megnyitásával lett hivatalosan elfogadott. De nekem ekkor már saját együttesem volt.

  • Kikből állt ez a zenekar?

-   Mindig más és más partnerekkel játszottam: Vukán, Berkes, Szakcsi, Duka, Németh, Réti, Fogarasi és mások.

  • Ez már kifejezetten jazz volt?

-   Igen. Öt-hat-hét együttessel jártam rendszeresen a rádió­ba, Kovács Andortól Deseő Csabáig mindenkivel én játszot­tam. Nem volt Kőszegi Imike, nem volt Já­vori Vilike. Imádok dobolni, de nem vagyok szereplőmániás. Sokszor kellemetlen volt, hogy egy koncerten négy együttesből háromban benne voltam. Boldog lettem, amikor végre többen is beszálltak az NB I-be. Aztán megalakítottam a Mr. Dob és kvartettje együttest. Ezt az elnevezést szegény Stu Martin adta nekem az 197l-es Alba Regia fesztiválon. Az együttes majdnem tíz évig üzemelt: Vajda Sándor játszott bőgőn, Borissza Géza fuvolán, s mindig volt egy isteni szaxofonosom; az egyik bevonult, a másik disszidált, a harmadik elment, de mindig volt.

  • Beszéljünk most magáról a hangszerről, illetve a dobolás sajátosságairól. A mai értelemben vett dobfelszerelésnek nincs hagyománya az európai klasszikus zenében; alkal­mazása kife­jezetten a jazzhez kötődik. A hangszer használatának feltétele a négy végtag egy­idejű, sokszor egymástól független mozgatá­sa, ami speciális adottságokat és ritmusérzéket kö­vetel. Ön ho­gyan fejlesztette ki tech­nikáját?

-   Ma sem hiszem el, hogy világéletemben 6-8 órát gyakoroltam naponta. Ma is, mert így tanítom a fiúkat. Nincs az, hogy köpeny, maestro. Együtt, az a biztos. Magyarul: én még sza­badnapot nem tartottam. Az egész fiatalságom, sráckorom rá­ment erre. Semminemű iskola, semmilyen útmutatás nem volt, csak a lemezek. Nekem mindig gyanús volt, hogy azokon mi hallható, és hogy az iskolákban soha semmi nem volt ebből leír­va. Tüntetőleg fel voltam há­borodva, hogy mindenki hazudik, mindenki üzletel. De, a fene egye meg a szerencsémet, megjelent a Gene Krupa-iskola. Ez már elég szent iskola volt, nagyon rafinált, és nagyon oda kellett figyelni, mert mindenből csak egy fecnit mutatott meg. Ezeket a fecniket kivettem, párosítottam, variáltam, s végül kialakult egy dobiskola belőlük, amit ma büszkén mondom a világ minden részéről kérnek tőlem. Sőt, nagyon sok tanítványom oktatja külföldön. így alakult ki a technika, s ez az évek, stílusok változásával mindig előre lép. Ha valaki megszerezte a jó alaptechnikát, akkor már csak hozzá kell tenni az újabb elemeket.

  • A dob esetében valójában mi a technika?

-   Kidolgozott kezek minden ágazatban, és hozzá a lábak. Húsz éve semmi nincs láb nélkül. Amit most nyilatkozom, azt a világ sok részén elmondtam, de meg­ismétlem, hogy Magyar­or­szágon is legyen nyoma. Azt szoktam nyilatkozni szak­embe­reknek, hogy elég hősies volt az életem, mert több ízben kellett dobolni meg­tanulni. Nem manuálisan, de állandóan jött valami újdonság. Ma már jöhet bár­kinek, aki a csúcson van, csak hozzáteszi a meglévőkhöz és kész. De akkor! A bebopnál a jobb kéz masírozott a tányéron, a bal az ő tudta nélkül ütött közbe, majd a láb és a kéz együtt... Ezt meg kellett tanulni, ki kellett gyakorolni, mint a gye­rekek. Itt nem számít az, ha vala­ki zseni. Amikor egyszer Martinyval hazajöttünk külföldről, és elmentem Tabányiékkal, beírtam a tanrendembe: minden nap füg­get­lenítés! A csúcson voltam, és minden nap tanultam. Ezt nem lehet pénzen meg­venni. Nem dobolni gyakoroltam, ha­nem függet­leníteni. Mert aki tud 30-at, az hoz még 30-at, és egy­szer csak jön a fölény.

  • A dobolás manualitás vagy értelem kérdése?

-    Mind a kettőé. Ha az egyik hiányzik, az ún. válogatott csa­pat közelébe sem kerülhet senki. A technikai fölény borzasztóan nagy dolog, amikor játszi könnyed­séggel old meg az ember mindent. De ugyanakkor kevés is.

  • Gyakran hallani azt a vélekedést, hogy egy jazz-zenekar annyira jó, a­meny­nyire a dobosa az. Igaz ez?

-   Nem.

  • Mire való hát a dob a jazzben?

-   A ritmus diktálása, ennek keretén belül állandó díszítés, a számban levő állá­sok kieme­lése, s ha valakinek olyan adottsá­ga van, és erre kisportolta magát, akkor szólista szerep vál­lalása is.

  • De ma már a dob nemcsak ritmikai, hanem melódiai hangszer is. Mint tudjuk, a negy­venes évek végén Max Roach volt az első, aki teljes dallamsorokat játszott rajta Lee Konitz-cal duóban. Önnek melyik a fontosabb?

-   Mind a kettő. Nincs mindig porfelhő; van, amikor úri mozdulatokat teszünk.

  • És az egyéb ütőhangszerek használata?

-   Imádom hallgatni, nézni, de az én életembe valahogy nem került bele, meg­maradtam az alapfelszerelésnél. Megmondom őszintén, velem sráckoromban na­gyon sok baj volt. Én  már akkor olyan lábakat használtam, hogy sok együt­tesben rám is szóltak: Gyula, zseniális, de hát kicsit egyszerűbben, simábban. Egyszer-egyszer játszott kongás mellettem, de soha nem voltunk együtt, mert a lyukakba én különböző figurákat csináltam, s máris felbillentünk. Útban voltunk egymásnak. Egyet­len ember volt, aki mellett tudtam dobolni. Egy világzseni, a kis Dely, aki azóta már elköltözött Magyarországról.

  • Mi az akkor, amit saját stílusára jellemzőnek tart?

-   Swing nélkül nincs jazz-zene. Aki azt mondja, hogy van, tévúton jár. A swing a pince, amire építkezünk. A swing azon­ban nem egyenlő a swing-korszakkal. Például McCoy Tynert említem. Ő is a swingre építkezik, de már egészen más harmó­niákkal. Én mindent imádok, ami swinges, de imádom az avantgárd zenét is. Az együttesemben mindig vannak ilyen jelenetek. Nem kompozíciók, hanem jelenetek. Szeretnék egy ér­dekes dolgot elmondani. Társalgás köz­ben mindig összehason­lítok dolgokat, hogy abszolút világos legyen, mire gondolok. A világ sok részén beszélgettem szakemberekkel, s mindenütt problémáztak azon, hogy mi is valójában a jazz. Egyszer én azt találtam mondani: a jazz olyan, mint az Okto­gon, illetve a No­vember 7-e tér. Rengeteg mellékutcája van, s az mind jazz. S aztán mindenki másra esküszik; azért vannak az egyéniségek! Egyébként ez egy borzasztó nagy mondás, engem több helyütt megdicsértek érte.

Mióta aktív zenész, több stílus váltotta egymást a jazz történetében. Véle­mé­nye szerint melyik hozta a legnagyobb újítást?

-   A bebop. Azelőtt volt a hagyományos 4/4-es lüktetés, s ekkor teljesen át kel­lett állni. Rengeteg példa volt erre, mert csodák csodájára Budapest mindig világ­város volt, százával ömlöttek a lemezek. A Szemere utca 9-ben laktak például Vaj­da Sándorék; én annyi lemezt életemben nem láttam, mint ott. Az volt a leg­nagyobb szeminárium. Mindig kottapapírral, skic­cel mentem, lehetőleg keveset ittam, hogy észnél legyek, s amit tudtam, leírtam. Ezekre pél­dákat csináltam, s ott­hon gyakoroltam.

  • Személy szerint kik voltak önre a legnagyobb hatással?

-   Amerikaiak? Rettenetesen szégyellem magam ilyenkor, de a dobolás atyja, Gene Krupa nekem valahogy sima volt. Mélységes tisztelettel viseltettem hatalmas személye iránt,  de... Hogy kin nevelkedtünk fel? Max Roach, Philly Jo Jones ezek modern dobosok voltak. Később jött Shelly Manne, akit nem lehetett megunni. Az­tán Joe Morello, aki tüchtig fehér dobolást játszott, de nagyon kinyitotta a sze­münket új irányok felé. Buddy Rich kisfiú koromtól a mai napig egyedülálló, a legnagyobb előadó, aki ma a világon él. Akkor megjelent Elvin Jones, s velem együtt pánikba esett a világ, mert teljesen felfor­dított mindent. Tony Williams szintén. S aztán Steve Gadd. Ők mind fő szerelmeink. Te jó isten, Jack DeJohnette! Kis kölyök kora óta lesem, megmondtam, hogy itt a jövő világdobosa. Már akkor felvonultatta a mai illatot. Egy dobosnak ugyanis illata van, olyan, mint egy áruház élelmiszerosztályán a sajt. Ha nincs illata, megette a fene.

  • Ha pályafutását nézzük, akkor azt látjuk, hogy kezdetben más zenekaraiban játszott, majd megalakította saját együtte­sét. S most, 53 évesen is rendszeresen a közönség elé lép, külön­böző formációkban. Kovács Gyula három évtized után még mindig jelen van.

-   Mi az, hogy még? Minden évben több a koncert, a játszási lehetőség. De csak jazzt.

  • Tehát most már megengedheti magának, hogy csak jazzt játsszon?

-   Én mindig jazzt játszottam. Teljesen mindegy, hogy meg kellett élni, és az Emkében doboltam. Ott is jazz szólt. Nem is hívtak mások, csak a jazz-emberek. Mert tudták, hogy ilyen vagyok. Az anyagiak sohasem domináltak különösebben az életemben. Most nagyon boldog vagyok, mert a Deák big banddel – szent ember ez a Deák Tamás – sokat dolgozunk együtt. Rádió, televízió, hanglemez. Tagja vagyok a Garay trió­nak; Garay Attila minden idők egyik legjobb jazz zongoristája. Gonda Jánossal is szoktam játszani. Aztán van a dob-show: Vilike, Imike és jó­magam. Nem mondhatok ilyet, mert benne vagyok, de külföldi szakemberek sze­rint Newport-képes világ­színvonal.

  • Szóval úgy érzi, hogy itthon elérte azt, amire a tehet­sége jogosítja?

-   Most már igen. Az utóbbi tíz év hozta el, hogy azt ját­szom, amit szeretek, tudok, óhajtok. Ünnepelt muzsikus va­gyok 25 éve, mindenféleképpen megbe­csülnek. Ha a Zeneművész Szövetség ír nekem levelet, akkor előadóművész vagy zeneművész-tanár a legkisebb rangom. Talán azért tartok itt, mert borzasztó erélyes vagyok magammal. Soha nem tetszelegtem abban, hogy dobolok, mindig kri­tizáltam magam. Ez az egyik fő fegyverem, hogy soha öt percre nem álltam le. A tanításban is akkor vagyok boldog és ez pedagógiám egyik lényeges része -, ami­kor már látom, hogy a tető felé közeledünk a növendékkel. Akkor kezdem ada­golni: mindig vegyél rólam példát, én nem tudom, hogyan kell felvágni, hencegni, megjátszani magam, mert minek? Ez az én fő játékom, hogy ne szédüljenek meg az első televízió, az első cikk után, és ne álljanak le a gya­korlással, mert akkor vissza­rozsdásodnak. Akármilyen nemze­tiségűek.

  • A jazzel kapcsolatos hazai cikkekben talán éppen kis számuk miatt soha nem esik szó magukról a hangszerekről, típusukról, minőségükről, pedig ez a zenélés nagyon fontos fel­tétele. Ön milyen dobfelszerelést használ?

-   Mindenki esküszik egy hangzásra, tónusra, úgy hangolja a dobját. Nekem egy francia fém Asba készletem van, Kőszegi Imike hozta Grazból. Kis miniatűr fel­szerelés, isteni tónusa van. Európában Daniel Humair vezette be, de nem különö­seb­ben elterjedt hangszer. Sokan inkább az amerikai dobokra es­küsznek. Most vá­rok telefont Svájcból, ahonnan a legújabb Feber-Sky dobbőrt rendeltem meg. Le­het, hogy nem fogom használni, csak fölteszem a két tamtamra kísér­letképpen, hát­ha jobban izgat új fogásokra. Mit nyilatkozott egyszer Elvin Jones! Egy világhírű kritikus azt kérdezte tőle: mester, én húsz napja követem magát a turnéján, hall­gattam, néztem, de nem tudok betelni az ön dobjának hangzásával. Azt válaszolta erre Jones: kérem, én úgy hangolom a dobomat, hogy ahányszor le­ülök mellé, min­dig izgasson, hergeljen. Figyelem magam, ha leülök valahol do­bolni, nem tudom magam olyan fokon adni, amikor nem izgat a felszerelés.

  • Nehéz-e beszerezni a megfelelő készletet?

-   Az utóbbi 15 évben rendezett lett a kínálat, amit szemszám kíván, meg lehet rendelni a Triálon keresztül.

  • Persze ez önnek egyszerűbb, mert a Paiste gyár ellátja cintányérokkal. Ho­gyan került kapcsolatba az ismert svájci céggel?

-   Stu Martin és Pierre Favre kollégáim kérésére lettem 1971-től a Paiste hang­szergyár képviselője. Erről nincs papír, erről nem beszéltem újságíróknak, de ez rang. Itt van a Paiste-játékosok évkönyve, minden országból a legjobb dobosok kerültek bele, s nem protekcióval. Ettől a gyártól háromévenként kapok cin­tá­nyé­rokat, és megköszönik, hogy játszottam rajta.

  • -   Amikor találkozásunk helyét telefonon megbeszéltük, azt mondta, hogy leg­alább megnézem a lakását, ami valóságos kis jazz-múzeum. Nos, a falakon körben valóban rengeteg bekeretezett fénykép függ híres muzsikusokról, főleg dobosokról. Többön ön is szerepel neves zenészek társaságában. Játszott is ezekkel a vi­lág­sztárokkal?

-   Kérem szépen, én most elmondom. 1964-ben frenetikus sikerrel szerepeltünk Jugosz­láviában, a bledi fesztiválon. Buda­pest Jazz Trió: Balogh Jenő, Pege Aladár és én. Mire hazajöt­tem, öt évre eltűnt az útlevelem. Bevonták.

  • De hát hogyan történt pontosan?

-   Nézze, nekem mindig az volt a rangom, hogy Európa egyik legjobb dobosa. Bled­ben az életben először kipakoltam. John Lewistől kezdve mindenki ott volt. Maynard Ferguson és Oscar Peterson mondták: atya úristen, te így dobolsz? Olyan feltűnést keltettem, hogy az sem lehetetlen, ma Albert Mangelsdorff dobosa va­gyok. Én ott elindultam volna; amikor haza­jöttünk, egész Európa jazz centrumai kerestek, vittek vol­na bennünket koncertezni. A szaksajtó velünk volt tele; hogy ők azt hitték, Magyarországon csak gulyás van meg csárdás, s íme. Bledben a leg­nagyobb törvényt megszegte a direkció: ott, ha istennek hívnak, akkor sincs ráadás. Nekünk adni kellett, mert szétverték a házat. Itthon állandóan csörögtek a tele­fonok. Köztük volt egy a Filharmónia utazó osztályáról. Azt mondják: Gyu­luska, nagy baj van. Mit csinált maga Bledben? Mondom: asszonyom, mit csi­náltam volna? Doboltam. De hát a belügy bevonta az útlevelét! Ne vicceljen, válaszolom, ártat­lan ember vagyok. Kihallgatást kértem; mindenki ugyanazt mondta, mintha magnószalagra vették volna: Kovács úr, sem­mi baj nincs, dol­gozzon nyugodtan, de ön egyelőre nem utaz­hat. Mondom: de...Kérem, semmi baj nincs, egyelőre nem utazhat...Ebben a pillanatban véget ért az, ami igazából el sem kezdődött. Hát így történt.

(1982)

(In: Azt mondom: jazz. Zeneműkiadó, Budapest, 1983)