Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

PEGE ALADÁR

 

1939

Itthon és külföldön egyaránt a legismertebb magyar jazzmu­zsikus, sokoldalú, virtuóz játékos, a nagybőgő ,,modern Djan­go Reinhardtja", ahogy a neves nyu­gat­német kritikus, J. E. Berendt nevezte. 1963 óta saját együtteseivel játszik, illet­ve szó­listaként szerepel rangos kül­földi formációkban. A leg­többet utazó magyar jazz-zenész, több fesztiváldíj birtokosa. Fel­lé­pése az 1980-as bombay-i fesztiválon vi­lágszenzációként hatott, 1981-ben pedig elérte azt, ami eddig egyetlen hazai kol­lé­gá­jának sem sikerült: az amerikai Down Beat magazin listá­ján a bőgő ka­te­góriában a nagyobb figyelmet érdemlő tehetsé­gek között az első helyre került. Itt­hon Liszt-díjjal tüntették ki. A Zeneművészeti Főiskola tanára.

(Fotó: magánarchívum)

  • Híres nagybőgős családból származik: apja, nagyapja, dédapja is ugyanennek a hang­szernek voltak mesterei; a példa tehát adva volt. Mégis, ez mennyiben ha­tározta meg az indít­tatását?

-   Ez meghatározó, mert tradíció. Egy orvoscsaládban általában a gyerek is or­vos lesz. Ugyanígy van ez a zenészeknél is.

  • Ezen kívül vonzotta valami a hangszerhez, vagy ez a vá­lasztás is auto­ma­ti­ku­san jött?

-   Automatikusan, nem is jutott más az eszembe, csak ez.

  • Hogyan került aztán aktív kapcsolatba a zenével?

-   Nagyon egyszerűen: elmentem egy zeneiskolába, és beirat­koztam tanulni. El­végeztem a konzervatóriumot, majd a Zene­akadémiát is.

  • Tehát egyrészt klasszikus zenei képesítést szerzett...

-   Csak azt.

  • Igaz, akkor még nem volt jazztanszak.

-   S ha lett volna, akkor sem végeztem volna el. Én 1969-ben fejeztem be a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolát, ahol művésztanári oklevelet kaptam. 1970-ben ta­nársegédként ma­rad­tam a főiskolán, és mellette a Bartók Béla Tanárképzőben ta­nítottam. Jóformán alig van zeneakadémiai (klasszikus) végzettségű jazz-zenész. Én nem jazz-zenész vagyok, én nagybő­gőművész-tanár vagyok, aki jazzt is játszik. Ez teljesen világos ki­indulási alap. Pege Aladár nagybőgőművész, aki 1969-ben diplomázott, és mellesleg jazzt is játszik. Sőt, nemcsak jazzt, hanem mindenféle ze­nei stílust, a barokktól a free jazzig. 1963 óta koncertezem klasszikus zenét és jazzt. Azelőtt mindig úgy játszottam, hogy az első rész klasszikus volt, a második jazz.

  • Nem sok példa akad arra különösen itthon -, hogy előadóművészek két kü­lön­böző zenei műfajt ambicionáljanak.

-   Én mindig klasszikus koncertező művész akartam lenni.

  • És hogyan kapcsolódott ehhez a jazz?

-   A klasszikus zenei tanulás mellett valamiből meg kellett él­ni. Abban az idő­ben nem voltak nagy lehetőségek, csak a ven­déglátóban tudtunk játszani. Vagy szimfonikus zenekar­ban. Ennél jobb anyagi lehetőséget biztosított a vendégl­átó­ipar. Saj­nos, mind a mai napig. Ez így ment elejétől végig; amikor a konzer­va­tó­ri­umban tanultam, akkor is ugyanúgy játszottam a vendéglátóiparban. Csak 1970-ben hagytam abba.

  • Ez tehát egy eszköz volt, ami biztosította az anyagi hátte­ret ahhoz, hogy önállósíthassa magát?

-   Természetesen, hiszen a vendéglátóból el is tudtam utazni, amikor fellépés jött. Én 1963 óta járom a világot. A legelső külföldi fesztiválmeghívás a ju­gosz­láviai Bledbe szólt. Itt meg kell említeni, hogy ez a szereplés a budapesti KISZ-bizottság patronálásával jött létre. Trióban játszottam Kovács Gyulával és Balogh Jenővel. A jazz a KISZ-bizottság szárnyai alatt mű­ködött, nagyon jól! Abban az időben mindenki a vendéglátóban játszott, koncertszerű formában nagyon kevés lehetőség nyílott jazzt játszani. Viszont a zenészek képzettebbek voltak, kü­lö­nösen a zongoristák, hiszen majdnem mindegyikük főiskolát végzett. Szabó József, Solymossy Lulu, Kertész Kornél: ma egyetlen zongorista sincs, aki úgy tudna ját­szani, mint ők. Ez nem a jazz stílusra értendő. A mai zenészeknek alig van klasz­szikus-zenei képzettsége. Nem véletlen, hogy a magyarokat szeretik külföldön, és jó hírük van. Nem a mostani generáció­nak van jó híre, hanem a régieknek, mert azok megtanulták a hangszert. Persze stílusban megközelítőleg sem volt olyan jazz, mint ma van; nem is lehetett.

  • Milyen zenét kedvelt fiatal korában?

-   Amik voltak, amik hozzánk eljutottak: west coast jazz, cool, bebop, swing.

  • Kik hatottak leginkább zenei fejlődésére?

-   Az egész west coast vonal: Russ Freeman, Bud Shank, Shorty Rogers és tár­saik. Később Donald Byrd, Lee Morgan, Clifford Brown. Aztán Charlie Parkerék. Azért így jön a sorrend, mert előbb hallottam Bud Shanket és Chat Bakert, mint Parkert és Gillespie-t.

  • És a bőgősök közül?

-   Ray Brown, Oscar Pettiford, Charles Mingus, Scott LaFaro.

  • Ma kiket ismer el leginkább a hangszerén?

-   Nagyon sok mindenki tetszik. Az egyik azért, mert jól kí­sér, a másik mert nagyon muzi­kális, a harmadik, mert jó ötle­teket játszik ki, a negyedik, mert jó techni­kai felkészültsége van. Ma már elérkeztünk oda, hogy ha kint feltesznek egy le­mezt, meg tudják mon­dani, hogy Pege Aladár bőgőzik vagy Ron Carter.

  • Minek köszönheti, hogy ilyen mestere lett a hang­szerének: a tehetségnek, a jó taná­rok­nak, a körülmé­nyeknek, a kitartás­nak vagy másnak?

-   Ezek mindegyikének. Akiktől én tanultam, azok nem rossz tanárok. Persze a legtöbbet Nyugat-Ber­linben 1975-78 között prof. Reinhold Zepperetztől, Karaján szólóbőgősétől tanul­tam, vagy legalábbis ő volt rám a legjobb hatással. Én mindig klasszikus zenét tanultam és azt gyakorolok a mai na­pig - jazzt soha életemben nem gyakoroltam, csak ujjgyakorla­tokat a pizzicato miatt -, s ez a dolog úgy fej­lő­dött ki, hogy ha az ember fölemeli a mércét és olyan felada­tokat ad magának, amik meghaladják a hangszer képességét vagy a szokványostól eltérnek, akkor na­gyon sokat kell gyakorolnia és gondolkoz­nia. Mást kell csinálni, mint a többiek. Más pizzicato-technikát kifejleszteni sikerült. Más vonótechnikát kifejlesz­teni sike­rült. Más ujjrendeket, más fekvésváltásokat ez is sikerült. Ehhez külön adottság is kell.

  • Éspedig?

-   Hogy valaki ki tudjon találni olyasmiket, amik nem szok­ványosak. Hogy a klasszikusok gyakor­lásával szerzett hang­szertudást át tudja vinni a jazzbe, ahhoz megfelelő pizzicato-technika szükséges. Azelőtt főleg egy, néha két ujjal játszottak a bőgősök, ma már két-három ujjal is. De ez még nem elég a boldo­gu­láshoz, ha a jobb kéz nem mozog együtt a ballal, vagy fordítva. Még sok minden kell hozzá. Elsősorban tehetséges­nek kell lenni, nem árt, ha valaki arra a hangszerre születik, amit választ.

  • Ebből következően ön erre született.

-   Ez idáig úgy néz ki, hogy igen. Ellentétben sok tehetséges emberrel, nem szállt fejembe a dicsőség, tudom, mind a mai napig van mit javítani a játékomon. S ez ösztönzést ad.

  • Mennyit szokott gyakorolni?

-   Mostanában keveset, ahogy az időm engedi. Na­gyon sokat koncertezem kül­földön, rengeteget itthon, klasszikust, jazzt, mindent. Amikor van időm, gyako­ro­lok, amikor nincs, nem gyakorolok. De voltak olyan évek hangsúlyozom: évek -, amikor napi hat órákat gyakoroltam úgy, hogy egy nap sem maradt ki.

  • Milyen technikát sikerült ezzel kialakítania?

-   Ezekben az években raktam le a mai technikám és hang­szertudásom nagy ré­szét. Gondo­lom, sokan pró­báltak már he­gedűdarabot játszani nagybőgőn. Én na­gyon sok hegedűdara­bot játszottam és fogok is ját­sza­ni. Nos, ehhez nagyon sok minden kell, hogy sike­rül­jön. A bőgő a legnehezebb vonós hangszer.

  • És a jazzben?

-   Lényegesen könnyebb a helyzet, mert mindenki azt impro­vizálja - ha van im­provizatív készsége -, ami éppen eszébe jut. Az intelligenciához és a zenei mű­velt­séghez hozzátartozik az is, hogy olyat ne játsszon az ember, amit nem tud ki­ját­szani. In­kább kevesebbet, de jól, mint sokat, de rosszul.

  • Ön viszont sokat játszik, és jól.

-   De nem mindig játszom én sem sokat, csak folya­matosan csinálom. Amit én szólózom a nagybőgőn, annak nem sok kö­ze van a bőgőhöz; inkább gitár, szaxofon és zongora figurák­ból tevődik össze. Évek kellenek ahhoz, hogy valaki ezeket a fi­gurákat bele tudja vinni a játékba. Öt-hat évvel ezelőtt bizto­san nem játszottam úgy, mint ma, ez egy egészen más jellegű bőgő­zés ilyen szempontból. Ez persze csak a szólózásra vonat­kozik.

  • Az évtizedek alatt a stílusok váltásaival sokat módosultak a hangszer alkal­mazásának eszközei. Ön miben látja a bőgő szerepét a jazzben?

-   Feladata elsősorban úgy kísérni a szólistát, hogy azt még jobb játékra ösz­tönözze. Ha swing-stílusban játszik az ember, akkor úgy kell kísérnie. Amikor rá­kerül a sor, szólózik; ez min­denkinek az egyéni ügye. Persze az igazi jó zenész megmarad a stíluson belül, de ha mást akar csinálni a szólóban, az sem nagy baj. A lényeg az, hogy a ritmusszekció együtt legyen. Tehát: szi­gorúan kísérni, segíteni a szólistát és nem párbeszédet folytatni vele. Azt csak a free-ben lehet, vagy olyan stílusú számoknál.

  • Ez érdekesen hangzik, mert ön azok közé a bőgősök közé tartozik, akik a hangszert kiemelték pusztán kísérő funkciójá­ból és nagyobb szólisztikus lehe­tő­sé­gekhez juttatták.

-   Igen, amikor szólózom. Amikor viszont kísérek, semmiféle szólisztikus meg­oldáshoz nem folyamodom.

  • De szólói jelentősebbek, terjedelmesebbek az átlagosnál.

-   Nem! Csak abban az esetben, ha úgy van megbeszélve. So­sem játszom többet, mint egy szaxofonos vagy egy gitáros. Csak esetleg az a zenész megközelítőleg sem olyan egyéniség vagy nem tud úgy játszani a hangszerén, hogy magára vonja a figyelmet. Ettől még lehet jó zenész.

  • Akkor hát egyéniség és tehetség dolga, hogy ki mennyit szólózik?

-   Nem! Hogy ki mit játszik! Mindenki annyit szólózik, amennyi meg van be­szélve. Meg­beszéljük, hogy a számon belül kire hány refrén jut, s mindenki sorra kerül. Hogy aztán melyik szóló vonja magára a közönség figyelmét, az már az egyéniségtől meg az egyéni tudástól függ.

  • A rögtönzés mindig az adott helyzettől függ, vagy néha készül rá?

-   Én a jazzre nem szoktam készülni, csak a klasszikus koncertjeimre. A rög­tön­zésre nem lehet készülni. Megvan a hang­szertudásom, s amit elképzelek, azt ki­játszom. A szólókat nem tervezheti el senki. Nagyon sok függ az adott pillanat hangulatától. Ismerjük a témát, a perió­dust és a harmóniákat; ezekre kell játszani. Ez a módszer mindenkinél egyforma. Persze, ha jó zenét akarunk játszani (ez független a szólózástól), azt meg kell szerkeszteni. Koncepciónak kell lenni, ez pedig minden stílusra érvényes, a hangszerelést és a szerkesztést nem lehet az adott pillanatra bízni.

  • Az utóbbi években egyre több külföldi elismerés éri: gyakran hívják kon­cer­tezni, lemezeket készíteni, s a kritikai fogadtatás is igen kedvező. A sikeres bom­bay-i fesztivál után olvastam egy beszámolót, amelynek szerzője szinte áradozott, hogy ilyen bőgővirtuózzal még nem találkozott, mint Pege Aladár.

-   Nos, ez a klasszikus tudással van kapcsolatban. Képzelje csak el, ha Kovács Dénes, a kiváló hegedűművész tudna jazzt játszani s volna hozzá vénája, ő lenne az egyik legjobb a vilá­gon! Vagy ha egy olyan zongorista, mint Ránki Dezső, jazzt játszana! Általában a jazzbőgősök nem annyira tanultak, mint a klasszikus kol­lé­gák. Eddig nem is volt fontos, hogy valaki akadémiai szinten klasszikus anyagokra gondolok tudjon játszani. Elég volt az, ha elvégzett egy alapfokú iskolát, amihez hozzájött az ő vére, tehetsége meg feelingje, s kialakult valahogy a dolog, mindig jobb és jobb lett, mert az évek alatt csak fejlődik annyit az ember, hogy tisztábban, leszűrtebben játszik.

Az természetes, hogy feltűnőbb, ha valaki emellett mesteri fokon kezeli a hangszerét. Amikor 1964-ben a prágai fesztivá­lon szerepeltem, én kaptam meg a fesztivál virtuóza címet, pe­dig ugyanúgy ott játszott Miroslav Vitous, George Mraz, Ludek Hulan is. A hangszer­tudásom valahogy érdekesebb és fel­tűnőbb volt a szokványosnál a klasszikus képzettség miatt. Az sem véletlen, hogy amikor a Magyar Rádióban négy éven ke­resztül jazz versenyeket rendeztek, mindig az én együttesem kapta meg a fődíjat, pedig minden évben más együttesem volt. Meg az sem véletlen, hogy a montreux-i fesztiválon négy díjat nyertünk. Akkori e­gyütte­semben olyan zenészek játszottak, akik korábban kétszer is kint voltak ezen a fesz­tiválon, de még csak a nevüket sem említették meg. A következő díjakat szerez­tük: Nemzetközi kritikusok díja, második díj (első díjas a Nucleus együttes volt), a sváj­ci rádió díja 30 éves korig bezárólag olyan fúvósnak, aki még nem volt a Berklee Schoolban (ezt Ráduly Mihály kapta), én pedig az Európa legjobb szólistája címet nyertem el. Az akkori együttesemben Szakcsi Lakatos Béla zongorázott, Lakatos Géza dobolt, Ráduly Mihály szaxo­fonozott és én bőgőztem.

  • Ez a virtuozitás mennyiben lényeges feltétele a zenének?

-   A virtuozitás nagyon nagy elismerés. Magyarországon az utóbbi években vagy évtize­dekben nem nagyon szerettük kimondani ezt a szót, mert nem az volt a tendencia, hogy virtuózokat, hanem hogy általános felkészültségű és intelligenciájú zenészeket neveljenek. Ezért nincs valami jó helyünk jelenleg a nemzetközi él­vonalban.

  • A jazzről beszél vagy általában?

-   Általában. A virtuóz szóról beszélek. Azelőtt hegedűben volt a Hubay- vagy Zathu­reczky-iskola, zongorában Bartókék mind virtuózak. Virtuóznak azokat mondják, akik nagyon megtanulták a hangszerüket és rendelkeznek egy jó adag plusszal, amivel a másik művész nem rendelkezik. Az embernek maximálisan meg kell tanulnia a hangszerét; minél jobban ismeri, annál könnyebben tud mindent játszani. De a virtuóz szón nem azt kell érteni, hogy valaki gyorsan játszik. Nem. Ha­ nem van valami többlet, amit a másik nem tud. Horowitz is virtuóz, Cziffra György is, Jasha Heifetz is, Nathan Milstein is. Isaac Sternre nem lehet azt mond­ani, hogy virtuóz, de na­gyon jó hegedűművész.

  • Csakhogy van ennek a fogalomnak egy elmarasztaló értel­mezése is, amely szerint a töké­letes technikai tudás sokszor a mélyebb művészi tartalmak hiányának elleplezését szolgálja, ennél fogva a virtuozitás öncélú magamutogatássá válhat.

-   Ezt a közepesnél kisebb tehetségű zenészek szokták mon­dani, akik egy tak­tuson keresz­tül nem tudnak nyolcadukat el­játszani. Virtuozitás nincsen önmagában, nagy művészeknél mindig kifejezőerővel párosul, és nem öncélú.

  • Ön mire törekszik játékában?

-   Arra, hogy a hangszeren semmi problémám ne legyen az­zal, amit el akarok játszani. S mivel mindig sok probléma van a hangszeren, az ember rákényszerül, hogy állandóan tovább gyakoroljon. A gyorsaságra néha valóban azt mondják, hogy öncélú mutogatás. De az igazi virtuozitás az, amikor az ember olyan többletet ad magából a darabhoz, hogy a kollégái úgy érzik, ők is el tudnák játszani. Csak akkor derül ki, hogy nem, amikor sor kerülne rá.

  • Örül annak, hogy ilyen címkéket ragasztottak a nevéhez, mint „modern Djan­go Rein­hardt" és ,,a bőgő Paganinije"? Vagy szívesebben venné, ha „csak" azt mondanák: egy „nagy" bőgős?

-   Mind a kettőt állandóan használják, de engem ez kevéssé érdekel, és nem befolyásol, én csinálom a magam dolgát, ez eddig bevált.

  • Igen, ezt végül is mindenki maga dönti el. Fontos az, hogy az ember tisztában legyen a saját értékeivel.

-   Idáig különösebb problémám nem volt. A hangszeren belül igen, s ezt még jobban le kell küzdeni, de ez az én dolgom. Most persze nem a jazz játékra gon­dolok, hanem a zenére és a hangszertudásra.

  • Beszélgetésünk elején tisztáztuk, hogy ön nagybőgőművész, aki mindenféle zenét ját­szik. Ebből most számunkra természetesen a jazz az érdekes. De ön a jazzen belül sem köti magát egyetlen irányzathoz; előfordul, hogy egyetlen fesz­tiválon három-négy, különböző stí­lusú zenét játszó formációban szerepel. Melyik az igazi, s melyik áll egyéniségéhez a leg­közelebb?

-   Nem tudom. Mindegyik.

  • Hogyan lehet egyszerre ennyiféle stílusban játszani?

-   Ez abszolúte nem nehéz, nehogy azt higgye. Ez is hozzátar­tozik ahhoz, hogy valaki milyen zenész. Egy jó zenésznek nem probléma többféle stílusban játszani. Kétféle zene van: jó és rossz. Teljesen mindegy, hogy valaki milyen stílusban ját­szik. Külföldről számtalan esetet lehet említeni, például Charlie Mingus-t, aki a beboptól az általa propagált free zenéig mindent játszott.

  • Nála azonban ez egy folyamat volt, ami egybeesett a jazz fejlődésének irá­nyával.

-   Ez ugyanúgy folyamat mindenkinél, Ron Carter is sok mindenféle stílusú zenét játszik a rocktól a free-ig. Az emberek tanultságától és muzikalitásától függ minden. Külföldön sokan vannak ilyenek, minden hangszeren.

  • Ez nagyfokú alkalmazkodó-készséget is kíván.

-   Igen, de mint mondtam, minden azon múlik, hogy valaki jó zenész-e vagy nem jó zenész. Mindenfajta stílusú jazz-zenét összefűz egy közös vonás: hogy swing, lüktetés van benne. Ame­lyikben nincs, az nem igazi jó jazz.

  • Ebben a sokféleségben mi az végül is, amire leginkább azt lehet mondani, hogy Pege Aladár-zene?

-   1963 óta játszom saját kompozícióimat. Azokban bizo­nyára én is benne va­gyok vala­mennyire.

  • De nemcsak sokféle zenét játszik, hanem igen különböző formációkban is. Melyikben érzi magát a legjobban?

-   Kvartettnél kisebb felállásban nem szeretek játszani. Egy kvartettel már lehet mit kezdeni. Jó volna több fúvóst bevonni, de Magyarországon ezt nagyon nehéz összehozni. Nézze meg az együtteseket: a legtöbb kvartett, nincs tovább. Pedig jó formációnak tartanám a kvin­tettet és a szextettet és a még na­gyobb formációkat; ezekre jól lehet írni, megbeszélve bizonyos effektusokat is. Csakhogy ezek összeállításának nálunk nincs tradíciója.

  • Ha ilyen nehéz jó zenészeket találni, hogyan választja ki a partnereit?

-   Gondolom, az itthoniakat kérdi. Általában szeretek tehet­sé­ges fiatalokat ma­gam mellé venni és kinevelni őket, segíteni a fejlődésüket. Ennyi az egész, semmi több. Van még egy adottságom: nagyon hamar észre tudom venni azt, hogy kiből lehet valakit csinálni és kiből nem. Ezt bizonyítja egy pár név, pél­dául Tornóczky Ferenc, Szabó Ferenc, Csík Gusztáv, Szakcsi Lakatos Béla, Kőszegi Imre, Jávori Vilmos, Lakatos Géza, Lakatos Dezső, Balogh Jenő, Németh János, Ráduly Mihály stb., akik eltöltöttek egy-két évet nálam.

  • Ön itthon vagy szólókoncertet ad, vagy saját együttesével lép fel, tehát letért a magyar jazzéletre jellemző „mindenki mindenkivel játszik" szélesre taposott útról.

-   Én annak vagyok híve, ha a zenészek nem játszanak össze­vissza egymással, mert az sosem szül jót. Nekem mindig meg­volt az állandó együttesem. Nálam is előfordult, hogy sokat játszottam másokkal, de rájöttem, ez csak abban az esetben jó, ha attól a másiktól tanulni tudok, a pár száz forintért nincs ér­telme, hogy egy helyben toporogjak vagy vissza­fejlődjek. Nem szeretem az ad hoc társulásokat. Magyarországon nincsenek olyan jó zenészek, hogy két-három próbával komoly progra­mot be lehessen állítani. Máskülönben időm sincs rá, miért próbáljak én egy-két koncert miatt napokat? Már régen elmúlt az a korszak, hogy a Hulló faleveleket játsszuk, s a témára mindenki ráz x-számú refrént. Jam sessionok sincsenek sehol a világon. Kompozíciókban gondolkodnak a zenészek, a zenekarnak beállított prog­ramjaik vannak. Saját együttesemen kívül itthon nem szívesen játszom mással.

  • Ez elvi kérdés vagy...

-   Elvi és zenei kérdés. Nem akarok rosszat csinálni. Minden­ ki tudja a zene­vi­lágban, hogy nálam mindig komoly próba van, és a zenekar rendesen felkészül. A srácok nem is játszanak más zenekarban, csak nagyon ritkán. Nincs értelme. Nem rosszakkal kell sokszor játszani, hanem jókkal. Akkor lehet fejlődni. Ez pedig saj­nos Magyarországon elég nehéz.

  • Véleményét alátámasztják külföldi sikerei, amelyek révén újabb és újabb meghívásokat kap, s már csak fél lábbal muzsikál hazai földön, hiszen legalább annyit koncertezik Nyugat-Európában. A legilletékesebb tehát arra, hogy elmondja, miként kerülhet bele egy magyar jazz-zenész ebbe a nemzetközi vérkeringésbe.

-   Ez nagyon egyszerű, sokkal többet kell tudni zenélni, mint a kint élő zené­szek, vagy legalább annyit. Ezt pedig az biztosít­hatja, amit úgy hívnak, hogy hang­szertudás, egyéniség és zenei­ség. Nálam gyakran cseng a telefon különböző he­lyekről: itt és itt van három koncert, ráérsz, nem érsz rá. Ráérek, mennyi a gázsi; ennyi és ennyi; jó, akkor küldjön egy szerződést. Ezt beviszem a Koncertirodára, és indul az egész a maga útján.

  • Gondolom, azért nem volt ez mindig így.

-   Nem bizony, annak idején rengeteg lehetőséget elvesztet­tem, mint ahogy a mai napig is nagyon sok mindent elvesztek. Amikor Bombay-ben játszottam, fel­lépett a Mingus Dinasty is. Az özvegy felajánlotta, hogy nekem adja Mingus bő­gőjét - er­ről az egész világsajtó írt -, de amikor hazajöttünk, bizony há­rom alka­lommal is le kellett mondanom a közös turnét, mert azt akarták, hogy egy héten belül utazzak el Algírba, s még ki tud­ja hova. Hát sajnos ezeket nem tudom meg­tenni, meg az ehhez hasonlókat.

  • Nem lehet elintézni? Kin múlik ez?

-   Nem rajtam és nem is a magyar hatóságokon. Olyan az ügyvitele a vízum-beadásnak - három-nyolc hét -, hogy lehe­tetlen elintézni. Nagyon kevés követ­ség­nek van önálló joga ar­ra, hogy a vízumot beüsse: küldik haza az anyaországnak. Nem egy koncertem maradt el amiatt, hogy nem érkezett meg időben a vízum. Ezeken múlik rengeteg lehetőség és karrier. Vég­eredményben mi a karrier egy mű­vésznek? A nyilvánosság: minél több koncert, televízió és lemez.

  • Magyar muzsikust nem ért még olyan elismerés, hogy a Down Beat listáján felkerülhetett a nagyobb figyelmet érdemlő tehetségek élére.

-   Ez is csak annak köszönhető, hogy a Mingus Dinasty-val elkészült egy lemez 1980-ban. Cikkeket 1963 óta kilószámra írnak rólam, de hát ehhez más is kell.

  • Lett volna azért egy út, amit sokan választottak.

-   Én nem disszidáltam. Pedig fantasztikus szerződéseket kínáltak fel. Azt is fel­kínálták nem egy esetben, hogy akkor politikailag úgy megnyomják az egész dol­got, olyan koncert­turnékat és lemezfelvételeket biztosítanak, hogy egy éven belül a legmagasabb fokra hághatok. Valahogy nem érdekelt. Mint ahogy olyat sem tettem soha, hogy valakinek ajánlkoztam volna. Ez nem fér össze a jellememmel. A mér­leg jegyében születtem.

  • Az utazási nehézségeket leszámítva vajon miért van az, hogy a magyar jazz­élet képtelen áttörni ezt a falat? Hogy csak néhány muzsikus nevét ismerik a kon­tinensen?

-   Azért, mert a magyar jazzmuzsikusok nem olyan jók. A kinti közepes zené­szek jobbak, mint az itthoni profik. És ez vonatkozik a jazzre, a popzenére a klasszikus zene kivételével.

  • Ennek mi a magyarázata?

-   Nem tanulnak eleget. Hány pop- vagy jazz-zenész végezte el például a Zene­akadémiát, vagy a konzervatóriumot? A Ma­gyar Népköztársaság mindenkinek in­gyen biztosítja a tanulás­hoz va­ló jogot. Tanulni kell. A konzervatóriumot és a Ze­neakadémiát nem árt, ha elvégzik; emellett orrvérzésig játszhatja a jazzt mindenki, ha van érzéke hozzá. Akkor nagyon jó jazz zenészek lennének vagy lettek volna ezek az illetők is. Mert a régi zenészek közül sokan elvégezték ezeket az iskolákat. Ami­kor én a Zeneakadémiára jártam, mellette este tíztől reggel fél négyig a Moulin Rouge-ban játszottam. Az órák kilenckor kez­dődtek. Az egyik alkalommal nem tanultam meg úgy a leckét, ahogy kellett volna, s a tanár azt mondta nekem: „Ide­figyeljen Pege mester! (Mindenki mesternek szólított az akadémián.) Maga nem­zetközi hírű zenész. Miért jár a Zeneakadémiára? Hiszen már most annyit tud bő­gőzni, hogy itt azt sohase fogják tudni!" Hogy miért járok? Azért, hogy még többet tudjak, mint ez idáig. „Igen? Akkor készüljön fel sokkal jobban." Iga­za volt, kö­szönöm neki. És ettől kezdve nem volt baj. Ez az a nagy titok. Meg a tehetség és a sok munka. És akkor az idők folya­mán bejön az, hogy valakit a világranglista élére tesznek, és ide-oda hívják külföldre; de ezért ennyit kellett dolgozni és tovább dol­gozni. Nekem mindig egy orvosságom volt minden­re: gyakorolni és tanulni, le­he­tőleg minél többet. Ha bánat ér, akkor is gyakorolni, ha sikerem van, akkor is. Csak ebben nem csalatkozhat az ember: a gyakorlásban, a tanulásban és a mun­kában. S ha van hozzá erő és egészség, akkor egy tehetséges ember előbb-utóbb eredmé­nye­ket fog elérni, akkor is, ha nem kap támogatást és egyedül kell harcolnia az elis­me­résekért. 1982-ben részt vettem az amerikai Kool (régi nevén newporti) fesztiválon. A Carnegie Hallban Herbie Hancock (zongora), Tony Williams (dob), Wynton Marsalis és Jimmy Owens (trombita), Brandford Marsalis (szaxofon) voltak a part­nere­im. Megkaptam Charles Mingus nagybőgőjét, amit haza is hoztam. Ezt idáig magyar zenész nem érte el. Az Európában élő világhírű muzsikusok majdnem mindegyikével játszottam és jó barátságban vagyok. Minden tehetséges zenésznek ezt a receptet ajánlom: tanulás, gyakorlás, munka!

(1982)

(In: Azt mondom: jazz. Zeneműkiadó, Budapest, 1983)