SZAKCSI LAKATOS BÉLA

1943

Sokak szerint a legjobb magyar jazzmuzsikus. Zongorista. Fel­sorolni is nehéz, hány zenekarban játszott; ezek közül a Rákfo­gó és a Saturnus együttesek szá­mí­ta­nak huzamosabb ideig tar­tó, jelentős vállalkozásnak. Sok hazai és külföldi mu­zsikussal játszott együtt fesztiválokon, több lemez köz­reműködői között olvashatjuk a nevét. Többféle stílussal kí­sérletezett avant­gárd, rock, szabadzene -, szinkronban a nagyvilágban ható áramlatokkal. Saját kifejezőeszközeit tu­datosan kereső zenész­alkat.

Interjúnak tervezett beszélgetésünk monológgá alakult. Nem láttam értelmét, hogy ezt a spontánul áradó mondatfüzért utólag közbeiktatott kérdésekkel dia­ló­gussá formáljam.

(Fotó: magánarchívum)

Nyolcéves koromban kezdtem zenei tanulmányaimat zon­gorán, állami zene­iskolában. Ko­molyzenei pályára akar­tam menni, az volt az elképzelésem, hogy zongoraművész és zene­szerző leszek. Tizenkét éves koromban felvettek a Bar­tók Béla konzervatóriumba, ahol Kadosa Pálné volt a taná­rom. Úgy alakult a dolog, hogy innen majd Zeneakadémiára megyek, a tanárnő mondta is, hogy nem kell vé­gigjárnom a négy évet, ha­marabb átvesznek. De olyan buta voltam, hogy két év elteltével a jazz miatt teljesen abbahagytam tanul­má­nyaimat. Ma már úgy látom, jobb lett volna, ha párhuza­mo­san csinálom a ket­tőt, mint például Pege tette.

A jazzt úgy ismertem meg, hogy egy Lakatos Géza nevű do­bos egyszer feljött hozzám Lakatos Dezsővel, aki akkor hege­dült. Tudták, hogy én zongorázom, s hívtak. Mondtam hogy nem tudok semmiféle jazzt játszani, de ők erősködtek, aztán elvittek egy próbára. A bugit persze tudtam játszani, mert azt mindenki tudta, de azt hittem, a jazz azért valami más is. Hát nekik csak a bugi volt. Próbáltunk, s azt mond­ták, jók le­szünk. Ekkor kezdtem el jazzt hall­gatni a rádióból, s nagyon meg­szerettem. Próbáltam improvizálni is, de ez eleinte nagyon keservesen ment, mert amikor rám került a szóló, egyszerűen nem jutott eszembe semmi, csak le-föl ská­láztam.

Tehát úgy kezdtem el jazzt játszani, hogy egyből a mély­vízbe dobtak. Ők már picivel előbbre voltak, mert már hall­gatták ezt a zenét. Én is könyörögtem a szüleimnek mert nem voltunk gazdag emberek -, hogy vegyenek egy magnót, amire aztán át­másoltam lemezeket, Tal Farlow, Stan Getz, Russ Freeman, meg az akkori sztárok felvételeit Fogarasi Jánostól. Már kezdett valami kép kialakulni, de harmóniailag még gyenge vol­tam. Találkoztam egy amatőr zenésszel, aki két Shorty Rogers-kottát mutatott. El voltam ájulva. Rögtön megtanul­tam azo­kat a harmóniákat és szekvenciális harmo­nizálást, amit azelőtt nem tudtam, hogyan kell helyesen meg­fogni a zongorán. Egy­szer Pege Aladár eljött egy próbánkra, s nagyon tetszett neki, hogy ilyen akkordokat fogok. Azt mondta, nagyon jó, így tovább.

így történt aztán, hogy két éven belül már impro­vizál­gat­tam is. Akkoriban nyílt meg a Dália, ahol minden csütör­tö­kön volt jazz, és ott én is többször felléptem. Nagyon gyenge volt, az biztos, na de az egész gyenge volt. Egyedül Garay Attilára és Pege Aladárra néztünk fel. Lakatos Dezső közben szaxofonoz­ni kezdett, úgy ját­szogattunk együtt. Engem Ko­vács Andor fe­dezett fel, mert addig csak összevissza ját­szot­tunk pártházak­ban, KISZ-klubokban, ahol ingyen próbálhat­tunk és néha kí­sértünk egy-egy bált. Tudtuk az akkori sláge­reket, és még jazzt is játszottunk, amire swinget táncoltak de semmi komolyabb nem volt. A klasszikus zenét azért nem hagytam abba, jártam az OSZK stúdióba, és továbbra is gyakoroltam.

Az akkori idők legjobb zongoristája a fiatalon meghalt Ti­hanyi Péter volt, aki jobban zongorázott Oscar Petersont, mint Garay. Később Bill Evanst is felvette; szerintem ő lett volna az egyik nagy egyénisége az élvonalbeli magyar jazz-zon­goristáknak. Körössy János szerint is akitől szintén sokat tanultam ő volt a legjobb zongorista.

De ott tartottam, hogy Kovács Andor csinált egy zenekart, amiben Kovács Gyula dobolt - akkoriban borzalmas nagy sztár volt -, „Orosz" Gyuri [Váradi György] szaxofonozott, Pege bőgőzött. Ez a zenekar egy hónapig a Béke bárban helyet­tesített, és az egész szakma odajárt. Mi is, fiatal, 16 éves gyere­kek ott ültünk, és bámultuk Kovács Gyulát, ahogy muzsikált. Pege improvizált a bőgőn, ez Ame­rika, meg minden. Az egyik alkalommal Pege odajön, és azt mondja nekem: te, azt üzeni Kovács Andor, hogy a következő me­netben szállj be! Abban a pillanatban lemerevedtem. Ez volt az első nyilvános szereplé­sem egy bárban, a sok zenész előtt, s profikkal még soha nem játszottam; ez borzalmas, hiszen, ha olyan számot kezdenek el, amit én nem tudok... A többiek biztattak: Béla, menjél! De hát mit csináljak? Ne viccelj, neked olyan jó füled van, meghallod, amit kell. Tudták, hogy abszolút hallásom van, meg­mondtam minden hangot, levettem a harmóniákat. Muszáj volt menni, mert Pege akkoriban nagyon szeretett, gardírozott bennünket. Le­ültem, beszámoltak, nem is szóltak semmit, hogy mit és ho­gyan. Az I got rhythm-t kezdték Gershwintől, amit tudtam is. Azonnal meghallottam, hogy B-dúrban van, elkezdtem rögtön, idegesen kísérni. Egyszer csak hallom, hogy Kovács Öcsi min­den hangra fog akkordot. Kifüleltem, mit csinál, s ugyanúgy mentem le meg föl vele, kicsit még improvizáltam is. Játszot­tunk néhány számot, jó, rendben van, de nem szól­tak egy szót sem. Közben a hiúság is motoszkált bennem, hogy ezek engem akarnak zongoristának? Mert az emberben feljött ilyen re­mény. Ez valami próba volt! A többiek meg mondták, hogy ne viccelj Béla, ezekkel fogsz játszani, hát ez fantasztikus!

Valóban, aztán Kovács Öcsi feljött hozzánk, beszélt a szüle­immel, s két hét múlva már velük voltam. Itt-ott sze­re­pelgettünk, KISZ-klubokban, vendég­lá­tó­helyeken, gálákon. Mond­hatnám azt, hogy „repülés" volt, de egy ilyen előkelő ze­nekar­ra mégsem lehet ezt mondani. Csak ezek nem akar­tak elmenni vendéglátóba játszani. Néha koncerteztünk, néha tánczenét, néha jazzt játszottunk, még pénzt is kerestünk. Rögtön szárny­ra kelt a szakmában, hogy Kovács Andorékkal új zon­gorista van. Aztán mégsem sikerült, anyagi problémák miatt felbom­lottunk. Utána Kovács Andorral és Pegével a Zöldfában ját­szottunk trióban. Mindenfélét kellett játszani, tőlük állandóan zenei nevelést kaptam, bele is véstem a zongorába, hogy itt „szenvedett" Lakatos Béla. Pege akko­riban gimnáziumba járt, este muzsikált, hogy nappal tanul­hasson; ő sem volt vala­mi jól elengedve anyagilag. Mielőtt fel­mentünk a hangszerek­hez, a fehér asztalnál kávéztunk, és Pege mindig meg­kér­dezte, hogy aznap mit csináltam, meny­nyit gyakoroltam. S ha semmit, akkor na­gyon letoltak, hogy mit akarok, hogyan képzelem az életemet.

Aztán ez is abbamaradt, s 17 éves koromban már a Moulin Rouge műsorát kí­sértem egy tíztagú zenekarban működési en­gedély nélkül. De közben, el ne fe­lejt­sem, még a Zöldfa előtt Chappy-vel kint voltam Romániában, az volt az első profi szerep­lésem. Cirkuszba mentünk egy magyar revüvel, Bogár Richárd tánckarával. Jól összehaverkodtunk a tánc­karral, engem na­gyon megszerettek, mert szerény gyerek voltam, lehetett forgat­ni, tiszteltem az időseket. Romániában megismer­ked­tem Kőrössy Jánossal, aki nemsokára másod­szor is Budapestre jött.

Ez nagy sztori volt. Teljesen névtelenül, beharangozás nél­kül érkezett. Akkor még nem ismerték, csak hallottak róla - Buka­restben élt -, mert a Magyar Rádió né­hányszor lefor­gat­ta fel­vételeit. Volt híre, fellépett a varsói jazz fesztiválokon is. Be­ment a Klub kávéházba, és egy nagy üveg cseresz­nyepálinkát vi­tetett oda Garay Attilának ezzel a szöveggel: kollégámnak Körössy Jánostól. Attila elájult. Akkor Jancsi beült zongorázni. Attilát ez nagyon tönkre tette, mert Jancsi rettenetesen jól zon­gorázott, tiszta Amerika volt, tökéletes Bill Evans, és az inga­basszust is tudta. Tönkretette az összes magyar zongoristát. Átmentek a Bristol bárba, ahol Szabó Józsi játszott Beamterrel. Ott is beültették, és Szabó Józsi is kikészült. Néhány nap múlva Turán László zuhant össze. Egy éjszaka reggel hétig zongorázott nekik Körössy, ők meg sírtak, és leitták magukat. Garay azt mondta, jobb, mint Os­car Peterson. Véleményem szerint tényleg nagyon jól zon­gorázott, és nagyon jó fülű ember volt. Bukarestben megvolt neki minden felvétel. Nyilvánvalóan azért volt ez a nagy ájulás, mert Magyarországon a jazz zené­szeknek és a jazz-zenei világnak nem nagyon volt összehasonlí­tási alapja, ez volt az első ilyen találkozás. De én már akkor megmondtam Attilának, hogy ő nekem jobban tetszik, mert jobb a kiejtése, sokkal jazz-sze­rűbben játszik. Jancsinak talán az volt a baja, hogy ritmussal iga­zá­ból nem tudott olyan jól zongorázni jazzt. Inkább egyedül volt fantasztikus.

Aztán hazament. Én akkor Kovács Andorral játszottam a Royalban. Duka Nor­bert volt a bőgős, aki feljött Pege mel­lett, de inkább a mi társaságunkhoz csapódott. Pege ekkor már nem játszott velünk. Így voltunk négyen egy bandában: Laka­tos Géza (Pecek), Lakatos Dezső (Ablakos), Duka meg én. Dukával mi Kovács An­dorral játszottunk, Pecek Holé­czyhez ke­rült, Ablakos pedig Garayhoz. Aztán Duka átment a Garay kvartettbe, ami nagy port vert fel. Tarkői Viktor dobolt, Abla­kos már rettenetesen jól szaxofonozott, és jól­lehet Duka nem volt olyan szólista a jazzben, mint Pege Aladár, de nagyon jól kísért, nagyon szép basszusokat és jó, biztos alapot hozott.

Így hát a csapat szétszéledt, de még ma is nagyon erős a kap­csolat. Nem írunk leveleket, de irtózatos nagy barátság van, olyan telepátiás, mindig gondolunk egymásra. Együtt kezdtük négyen. Pegét mindig tiszteltük, de ő eggyel fölöt­tünk volt. Eggyel alattunk viszont már ott sorakozott a kö­vetkező generá­ció. Ez mind Mátyás tér és VIII. kerület volt, akkoriban mondták is, hogy cigány jazz-zenészek. Ma már kevesen tudják, hogy a jazz a Mátyás téren alakult ki. Pegéék, Ungár Pista és társaik a Konti utcáról valók. Az volt az első kör, ami inkább zsidó származású fiúkból állt. Ők aztán vendéglátóztak, szét­széledtek. Pege ott ismerte meg velük a jazzt, mint bőgős. Az­tán jöttünk mi, a Mátyás tér környékiek hozzánk tartozott még Balogh Jenő zongorista is, és már nőtt fel az alattunk levő generáció: Ablakos test­vére, Jávori Vilmos, Németh János. És aztán voltak a budai úrifiúk: Tihanyi Peti, Scholz Peti, Bergendy, Tánczos Gábor, Dugó, Latzin Norbert, Sasvári Attila. Ők konzervatóriumba jártak. Voltak vetélkedések is, főleg a konzis bálokon. Ilyenkor sajnáltam azokat, akik ott akartak tán­colni. Mi is bementünk, s akkor kezdődött a buli, egymás túllicitálása. De jóhiszemű versengés volt, nem durva. Emlékszem, akkor úgy tartották, hogy Ungár Pista a legjobb szaxofonos. Ekkor dőlt el, hogy Ablakos nála is jobb. Cseréltek tenort is meg altot is, és mindkettőn fantasztikusan jól fújt. Ezek még abban az időben voltak, amikor félprofik voltunk.

Garay Attila és Pege már a vendéglátóban dolgoztak. Mi vi­szont tanulók vol­tunk, és úgy játszogattunk jazzt. Később a bu­daiakból megalakult a Nebuló együt­tes, az első koncert­zene­kar, amelyik pódiumon játszott. Hogy folytassam: én aztán Kovács Öcsivel átmentem az As­toria bárba. Akkor megtudtam, hogy Holéczy ki­megy, és szer­vez egy kis bandát Nyugat-Németországba. Ez 1963-ban volt, még csak a Martiny zenekar játszott kint egy-két kon­cer­ten, de a vendéglátóba nem nagyon lehetett menni. A vasfüggöny ek­kor kezdett felemelkedni, de fiatal zené­szeket nem engedtek ki huzamosabb időre. Holéczynek ekkor már lefelé ment a big banddel, nem volt pénz annyi emberre. A Rádióban is leépítet­ték a big bandet, mert valaki hülye kitalálta, hogy jönnek a beatzenekarok.

Egy nap Pecek újságolja, hogy én kellek zongoristának. Hű, ezt megint nem hittem el. Holéczy engem akar és ki­me­gyek nyugatra? Ez olyan volt, mint egy álom. Így verődtem össze új­ból Pecekkel egy ötös csapatban, és kimentünk. Há­rom évig voltunk kint, csak tánczenét játszottunk, négy szó­lamban éne­keltünk Beatles-számokat, nagy show meg min­den. 1966-ban hazajöttem, tíz táncosnővel éne­kel­tem a té­vében, és táncoltam. A legnagyobb show-man voltam, fiatal, nem ilyen kö­vér, mint most. Mentem haza az adás után, anyám meg apám ültek szomorúan. Na, kérdem, milyen volt? Megszólalt anyám: fiam, ezért taníttattunk mi téged zongo­rázni? Mert akkor egyáltalán nem zongoráztam.

A barátaim is hazajöttek, megnősültem. A feleségemet 11 éves kora óta is­me­rem, és lettem belé szerelmes. A jazz megis­merése és a szerelem együtt jött. Csak 1966-ban vet­tem el, ő megvárt engem, nagyon rendes, tisztességes lány volt, és most is az, nagyon szeretjük egymást, ugyanúgy, mint régen. Az eskü­vőre a jazz zenészek meg a galeri össze­jöttek szüleim lakásán, és csak lestek, mert Beatles, Rolling Stones, Kinks és hasonló poplemezek szóltak, én dopping­szert szedtem, poposan öltöz­tem, kockás nadrágba, piros sapkába. Teljesen megváltoztam. Csak két hónapig voltam itthon. Közben megszereztem az „A" kategóriás minősítést. Aztán megint kimentem, nyolc hó­napig voltam kint, amikor kaptam egy táviratot a Hon­védelmi Minisztériumtól éppen. Stockholmban játszottunk -, hogy azonnal jöj­jek haza katonának. Mondanom sem kell, hogy a disszidálás gondolata foglal­koz­tatott. Aztán mégis hazajöttem, és sikerült megúsznom.

Ekkor megnyugodtam. A nyugat engem megbolondított, de azért sokat ta­nul­tam, láttam. Itthon rájöttem: nem tudok zon­gorázni. Béreltem egy zongorát, és irtózatos gyakorlásba kezd­tem. Csak klasszikus zenét. Odakint énekeltem meg sza­ladgál­tam a színpadon, teljesen elfelejtettem a hangszert. A jazz mel­lett végig kitartottam, hallgattam Bill Evanst, Petersont, McCoy Tynert, minden lemezt megvásároltam, és néha lejár­tam jazzklubokba zongorázni. De ez nem volt az igazi, megsza­kadt az a progresszív kapcsolat, mint amikor itthon a gyere­kekkel összejöttünk, örömködtünk, vagy a Dá­liában játszot­tunk. A vendéglátóban fáradtak voltunk, sok­szor reggelig dol­goztunk, és sajnos az alkoholt is megis­mer­tük. De a jazz min­dig megvolt, ágyban fekve is azt hall­gat­tuk. Mindig tudtam, mik a stílusok, kezdtem a free felé ha­ladni.

S akkor hazajöttem, és egy évig mint egy őrült gyako­roltam. Kesztyűben vé­gez­tem ujjgya­korlatokat, skáláztam, Váci Ká­rolyhoz jártam magánúton tanulni. Liszt-, Chopin-, Mozart-­darabokat vettem, naponta öt-hat órát gyakoroltam. Karcsi bácsi mondta is, hogy úgy zongorázom, mint Cziffra: erős bil­lentés, nagy technika. Kezdtem feljönni. Közben a vendéglátó­iparban dolgoztam, megalakult a Lakatos-Duka-Lakatos trió, azzal kezdtünk játszani. A Magyar Rádió első jazzversenyén mi nyertük az első díjat. Azt hiszem, mi nyer­tük meg, de mivel Pege olyan nagy sztár volt - bár az együt­tese nem volt olyan jó -, megosztották velük az első díjat. Akkor halt meg Kodály Zoltán, az ő emlékére írtam egy háromtételes, moder­nebb hang­zású darabot, amiben Bill Evans, McCoy Tyner már megcsillantak.

A koncertezések még mindig nem alakultak ki, de voltak zenei helyek, ahová lejártak a muzsikusok: a Savoy (Szabó-Beamter duó), az Astoria (Kertész Kornél együttese), a Klub kávé­ház, a Gellért-terasz (Garay együttesei), a Béke (Kovács Andorék). Amikor én kint voltam, akkor a Szabad­ság Szálló lett a központ, ahol Pege játszott Balogh Jenővel, Lakatos Dezsővel hogy kövessük az útját azoknak, akikkel mi vérszövetségben voltunk és Kőszegivel. Hallottunk si­kereikről, gyakran szere­peltek külföldi fesztiválokon.

Amikor én hazajöttem, Ablakos már kiment nyugatra, úgy­hogy elkerültük egymást. így hárman voltunk Dukával. Egy évig játszottunk a Berlinben, s akkor az lett a zenei köz­pont. Amerikai standard számokat is énekeltünk, de táncze­nét is ját­szottunk. Ezzel a csapattal megint kimentem két év­re nyugatra vendéglátózni. Nyugat-Berlinben dolgoztunk. Pecek hama­rabb hazajött, megszökött nyugatnémet felesé­gétől. Duka vi­szont kint maradt, végleg befejezte a jazzt, klasszikus zenét tanult, és jelenleg a berlini operában játszik.

Itthon Pegével játszottam a Víg Matróz bárban kvartettel, majd trióvaln. Akkor ez lett a zenei központ. Ráduly Mi­si volt a szaxofonosunk, ezzel a kvartettel értük el a mon­treux-i sikert, koncerteztünk, lemezfelvétel is készült, ame­lyen már Németh Jancsi is rajta van. Akkor Ablakos, aki közben kike­rült Amerikába egy hajóra, kivitette Peceket. Ott maradtunk dobos nélkül, majd Ráduly is otthagyott ben­nünket a Syrius miatt. Pedig ez a kvartett nagyon-nagyon jó együttes volt, sze­rintem Európában is az egyik legjobb. Kezdtük érezni egymást, több külföldi fesztiválon vettünk részt sikerrel.

Miután ez így lassan abbamaradt, én Amerikába kaptam szerződést, a New York-i Emke kávéházba, aminek egy gaz­dag magyar volt a tulajdonosa. Jávori Vilit vittem magam­mal do­bosnak. Rettenetesen fel kellett készülni, 16 kiló kottával utaz­tam ki. 1920-tól minden magyar számot szö­veggel kellett tudni, ezen kívül amerikai, német, olasz, francia dalokat is. Büszke vagyok rá, hogy ott megfeleltem, de nem ezért mentem ki. Ekkor már jazz-zenész voltam, az ottani muzsikusokkal akartam találkozni, és látni a New York-i jazz-zenei életet. Esténként a ven­dég­lá­tóiparban szenvedtem, de közben azért mentem mindenfelé. Megis­merkedtem Zoller Attilával, aki bemutatott egy csomó ze­nésznek, láttam őket lokálokban, klubokban ját­szani. Nagy élmény volt, az isteni magaslatról közelebb kerül­tek hoz­zám, önbizalmat kaptam, hogy ők is emberek, és tulaj­don­képpen olyan emberek, mint én vagyok, s én is elérhetném, hogy úgy zongorázzam, mint ők.

New Yorkban a csapat megint találkozott: Ablakos és Pe­cek a hajóról följöttek meglátogatni. Egy hétig együtt vol­tunk, nagyon örültünk egymásnak.

1971 decemberében hazajöttem Amerikából, és akkor egy másik rész kezdődött az életemben. Abban az időben ott kint mindenki a rock-jazzt játszotta, ez akkor jött be a divatba. Sok ilyen lemezt hallgattam, és személyesen is láttam a Maha­vishnu Orchestra bemutatkozó koncertjét. Elájultam a hangzásától, s azt mondtam, hogy ha hazatérek, én is csiná­lok egy rockzene­kart. Itt akkor még a jazz-beat ment, amit az Adderley kvintett játszott. Vettem egy Fender zongorát, egy Hammond orgonát, Vili meg egy Caston énekfelszerelést, úgyhogy olyan berende­zésünk volt, hogy az akkori beat­ze­nekaroknak sem különb. Úgy érzem, én voltam az első jazz-zenész Magyarországon, aki rock-zenekart alapított. Két-három nappal megelőztük az Ausztráliából hazatérő Syriust. Ez volt a Rákfogó: Vili, én, Bögöly [Lakatos Béla] meg Ba­bos. Ezek akkor nyomakodtak felfelé. Bevettünk egy he­gedűst, Kathy Horváth Lajost, akit én fedeztem fel. A Ma­havishnuban is volt hegedű. Nem volt sok koncertünk, de játszottunk, és tetszett a közönségnek. Együtt szerepeltünk a Syriussal hajókon és jam sessioneken. A fiata­lok, az egyete­misták kedvelték ezt a zenét, és kezdtek tódulni a koncertek­re. Azok a jazzrajongók, akik a lokálokba jártak, ide már nem jöttek el. így sikerült nevet szereznünk a Syrius-szal együtt.

Nemsokára váltás történt: Vili és Lajoska elmaradtak, Kő­szegi lett a dobos, Orszáczky és Ráduly átjöttek hozzánk; ek­kor alakult meg az igazi Rákfogó. Ennek az együttesnek bor­zalmas sikere volt, például amikor a Petőfi Sándor utcai klub­ban játszottunk, a Városház utcáig állt a sor. Minden koncert­re magnetofonokkal jöttek az emberek, és vették föl, annyira ki voltak éhezve erre a zenére. És hát nagyon jól ját­szottunk, a varsói jazz jamboree-n is azt mondták, hogy a miénk volt a leg­modernebb muzsika, pedig akkor Jan Garba­rek is fellépett. Sok jazz-zenész viszont szemrehányást tett nekem, hogy mit akarok ezzel, megőrültem?! No persze én Amerikából jöttem, beszélhettek. Ha a legnagyobb sztárok ezt játszották, én miért ne csinálhatnám, hát volt ebben jó dolog!

Közben Ráduly megkapta a Berklee-ösztöndíjat, marad­tunk négyen, még az is ment. Aztán Orszáczky elment Ausztráliába, s így abbamaradt az ügy. Amikor Amerikából hazatértem és megcsináltam az együttest, elhatároztam, hogy soha többet nem játszom a vendéglátóiparban, csak koncert­zenész leszek, és végleg a jazznél maradok. Nyugat-Ber­linben rettenetesen felké­szültem elméletileg, rengeteg le­mezt, improvizációt hallgattam, nagyon sokat fejlődtem. Ezen az úton indultam el, Gonda meghívott tanítani a tanszakra, zenét írtam színházaknak csak úgy mellé­kesen, játszottam Pegével, Kőszegivel, Jávorival, az Interbrass maradványaival. Össze­jöttem Vukán Gyurival, és két zon­gorával ragyogó dolgokat csináltunk, ma is annyira érezzük egymást, hogy játék közben nem is nézünk egymásra. Meg­van a zenei alázatosság. Másokkal nem tudtam ezt megta­lálni. Kőszegivel csináltunk egy duót, s az nagy korszak volt. A Jack DeJohnette-Keith Jarrett duó mintájára ala­kul­tunk meg, fesztiválokon szerepeltünk, ame­rikaiakkal gála­kon­cer­teken játszottunk. Aztán Kőszegi szervezett egy zenekart, az új szö­vetségben összekerült Babossal. Én is próbálkoztam fiatalok­kal, de nem sikerült. Utána megint Pegével ját­szot­tam egy évig - ez már 1979-ben volt -, akkor Babos össze­veszett Kőszegivel, és jött, hogy kapott a lemezgyárban egy ajánlatot, menjek el zongorázni. Mondtam, nem hagyom úgy ott Alit, meg kell be­szélni, megy-e egyszerre a kettő. Egy ideig még csináltam a ket­tőt, de aztán Ali zongorista helyett gitárost vett magához, így csak a Saturnus maradt, amivel most is dolgozom, nemrég je­lent meg a Csigaházak című második lemezünk. Jelenleg egy szóló­lemezre készülök, és az a tervem, hogy csi­nálok egy saját együttest, és teljesen egyéni, nem rock-, hanem tiszta jazz-ze­nét fogok játszani, Bartók és a kortárs zene vonalán.

Úgy érzem, a jazz pillanatnyilag káoszban van. A rock jó, a fúziós zene jó, sze­retem, amit a Saturnus-szal csinálunk, úgy ta­lálom, van érzékem ehhez a zenéhez. Továbbfejlődött ben­nem az, amit Amerikában magamba szívtam. Sajnos a ma­gyar kö­zönség csak a rockot érti meg, illetve azt szereti. Én továbbra is játszani akarom a fúziós zenét, de szeretnék segí­teni a jazzen Magyarországon. A free befulladt az amerikai­aknál, a 80-8l-es évre a modern bebop volt a jellemző, tehát kicsit keverve az jött vissza, ami volt. Én a free-vel már próbálkoztam, amikor Nyugat-Berlinből hazajöttem, mindig is volt hajlamom a sza­bad zene iránt, de ma már az, hogy lejátszunk egy kis melódiát és utána összevissza tülkölünk meg csörömpölünk szabadság ide, szabadság oda -, távol áll tőlem. Ez akkor jó volt, mert új volt. Úgy érzem, a jazz­nek van egy menekülése, mint ahogy kétszáz év alatt Ame­rika utolérte, és el is hagyta az európai kul­túrát. Pénzzel si­került az egészet megvá­sá­rolnia, és tovább tu­dott menni. A jazz is ötven év alatt Bach zenéjétől kezdve min­dent magába szívott. Hangszertudásban meg is előzte a klasszikus zenét, mert a klasszikus mesterek trombitára, klari­nétra, pozanra nem mertek írni olyasmiket, mint a jazz zené­szek, akik nem tisztelték az európai hangszereket. Az amerikai zenészek hang­szer­forradalmat csináltak; kár, hogy a négerek nem oboáztak meg fagottoztak, mert ezek játékmódja még min­dig nehézkes. Szerintem csak anyagiak miatt fulladt be az igazi free. A klasszikus zene azért nem ismeri el, mert nem ren­dezett, sok benne a kamu ez ugyan a kortárszenére is jellem­ző, csak abban nehéz megtalálni. A jazznek jól jöttek a rock ritmusai, mi is sokkal népszerűbbek lettünk a közönség előtt, mint amikor lokálokban játszottunk. A rock által a jazz job­ban pó­diumra került, nagyméretű fiatal tábort mozgatott meg, s erre szükség volt. Szno­bok kellenek, akiket szép las­san be le­het vinni a komolyabb zenére is.

Most már eljött az ideje annak, hogy elismerjék: a jazz igenis művészet. De mint ahogy más zenékben is vannak rosszak vagy kontárok, nem mondhatjuk azt, hogy ez nem jó zene, vagy nem jól játsszák, mert van, aki jól játssza. Sok magyar jazz-zenész igen nagy felké­szült­séggel rendelkezik a komolyzene területén is. Mi jobban értünk a klasszikus ze­néhez, mint ők a jazzhez. Elméletileg is jól felké­szültünk, hiszen a jazz és az improvizá­ció ugyanazokból a szövetekből épül, mint a zeneszerzés, ugyan­úgy dallamfejlesztés - ami a zene alapja -, az improvizációban mindig motívumokat ismétlünk, fejlesztünk tovább. Itt az ide­je, hogy a jazz talál­kozzék a modern klasszikus zenével.

A blues, a bebop, a cool, a modernebb harmóniák után, kü­lönösen, hogy most már van európai és távolkeleti jazz is, a jazzen nem kimondottan egy zenét értünk, hanem egy kifejezésmódot. Nagy betegség Magyarországon, hogy azt mondják, ez tud, ez nem tud, ez cikis, mert dixieland, az jó, mert modern. Az amerikai nem mondja azt, hogy csodálatos, de azt sem, hogy rossz. Ennyit mond: neked megvan (you got it). Ott ez a legkomolyabb zenei elismerés. Azt jelenti, hogy beszéled a jazz nyelvét, jazz-zenész vagy. Hogy aztán mit csinálsz, melyik stí­lust műveled... Amerikában jobb, ha olyat csinálsz, amit senki más nem; legyen az rosszabb McCoy Tynernél, de ne legyen McCoy Tyner. A jazznek persze nemcsak sajátos frazírozása van, hanem dallamvilága is, olyan dalokból, amelyek inkább a musicalekhez állnak közelebb. A modernebb jazz pedig tulaj­donképpen zeneszer­zés, mint ahogy az improvizáció is az.

Azt gondolom, nekem megvan a kifejezésmód, de az igazi egyéniség még nincs meg. Van, aki azt mondja, hogy meg­van, mert akárhol hallanak, felismernek. Ez azonban meg van osztva néhány emberrel: Keith Jarrett-tel, Chick Core­á­val, McCoy Tynerrel és egy kicsit Herbie Han­cockkal. Mondjuk, a fele én vagyok, a másik fele ők. A szólóle­me­zemre készülve most olyan improvizációkat csinálok, ame­lyek olyanok, mint egy komoly zongoradarab. Modern han­gok és minden, de jazzkiejtéssel. Mintha egy modern zongo­radarabot kompo­náltam volna, csak annyi a különbség köz­tük, hogy nem írom le, ha­nem ott találom ki. Az elemek per­sze meg­vannak előre. Szeret­ném ezt a találkozást úgy ren­dezni, szeretnék olyan jazzt ját­szani, ami nem egy húsz­tak­tusos számból áll, hanem megírt, rendezett klasszikus zenei formára hasonlít, csak jazz-zenészek adják elő más fra­zí­rozással. Nem egy téma van, hanem színek vannak, eközben improvizációk, amivel kortárs zeneszerzők is próbálkoztak, de a klasszikus muzsikusok nem tudják megcsi­nálni, mert nem tudtak improvizálni. Ennek volt már előzmé­nye, a Ze­neakadémián mutattunk be egy kompozíciót a Szabad Zenei Társulás nevű csoportosulással, amelyben a 180-as cso­port tagjai is részt vettek. Ezt szeretném tovább folytatni.

Felállítottam egy magas mércét, de minél jobban ismeri az ember a zenét, akkor látja csak, hogy mennyi minden van, amit nem tud. Ez sablonszöveg, de a legőszintébben így ér­zem. Egy ember sem lehet beképzelt a tudására, mert a vi­lágegyetem kiismerhetetlen, mi a porszemnél is kisebbek va­gyunk, és nem örökkévalóak. Lehet, hogy most nagyra tar­tom magamat, és három nap múlva már foszlik szét a testem. Nem lehetünk be­képzeltek arra, hogy mik vagyunk, mert, ahogy a Biblia írja, olyanok vagyunk, mint egy pára, ami egy ideig látszik, azután eltűnik. Nagy tudósok, művészek, zse­nik, akik elértek egy olyan csúcsra, hogy világhírű elméle­te­ket találtak ki, remek­műveket hoztak létre, egyszer csak megtorpantak, meghasonlottak vagy öngyilkosok lettek, mert nem tudtak tovább men­ni, rájöttek hogy nem tudnak semmit. Ahogy Pernye András mondta utolsó nyilatkoza­tá­ban: a művészetet egy bizonyos fo­kon túl nem lehet isten léte nélkül megoldani. Nem véletlen, hogy az összes nagy jazz-zenész mind valami istenben hitt, ha nem is az igaziban, a teremtőben. Én nem vagyok olyan nagy művész, nem tartom, hogy olyan magasra jutottam volna, hogy ilyen problémáim legyenek, de akármilyen nagy tudásra fölér az ember, egy idő után nem tudja másképp meg­ma­gya­rázni a továbbot, csak istennel. A zenéhez, a jazz-zenéhez is biztos, hogy szük­séges isten. Ezt nem tudom megmagyarázni, mert én nem azért fogadtam el a Biblia istenét, mert szükség van rá a zenéhez, de John Coltrane és a többi nagy zenész is hitt egy istenben, tudott könyörögni valakihez, és volt bizalma valakiben. És ez bizonyosfajta emberi tulajdonságokat, érzé­se­ket termelt ki.

Én bejártam az egész világot, és láttam a sok problémát. Megéreztem 31 éves koromban, amikor Amerikában voltam, hogy lenni kell istennek. Bízom az em­berekben, nagyon sze­re­tem őket, de nagyon félek, és egyre jóban beigazolódik 10 évvel ezelőtti érzésem, hogy nem megy nekik isten nélkül. És minél jobban tá­vo­lodik istentől, annál rosszabb az embe­riség, annál inkább megy bele az er­kölcs­telenségbe, a rablás­ba, gyilkosság­ba, és pusztításra készü­lődik. Akkor most mit mondjak erről az emberiségről, erről a világról? Annyi nuk­leáris fegyver hal­mo­zódott fel, hogy a legkisebbel nem tu­dom, hány országot le­het elpusztítani. Olyan komputer­világban vagyunk, ahol gé­pekre van bízva az életem. Sajnos nem találjuk a békét és a nyugalmat, mert önfejűek vagyunk, mert mindenki a saját tu­dását akarja előtérbe helyezni. Ahogy Hankiss Elemér mondta nagyon helyesen: minden emberi cselekmény végeredménye zé­ró. Mert ami jót elért az emberiség, annak mindig volt visszája is. Háborúban sem volt soha győztes, mert aki győzött, az is vesztett.

Úgyhogy én ilyeneken gondolkozom. Nem tudom, hogy ez a zenére milyen ha­tással van, de biztosan hatással van rá. Érzel­mileg. Mondhatnám azt, hogy ha jó napom van, nagyon szépen tudok balladát zongorázni. Talán nem beképzeltség, mert nem érzem egy zongorista kollégámnál sem többnek magamat, és nagyon tisztelem, elismerem azokat, akik szin­tén bírnak ez­zel, és nekik is megvan, de úgy érzem, hogy balladát azért jól zongorázom. Érzelmileg tisztábban adja a lelki­világom, s azt hiszem, ezt a közönség is megérzi. És tu­dom, hogy aki engem szeret, az érzelmekért szeret. És en­nek örülök, mert az igazi örömöm a zenében is az, annak van értelme, ha ezt megérzik. Akkor tudtam valamit adni.

(1982)

(In: Azt mondom: jazz. Zeneműkiadó, Budapest, 1983)