Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Dzsessz a szomszédban (Hollabrunn Jazz Festival)

 

NINCS ELŐNYÖS HELYZET­BEN az, aki Magyarországon ko­molyabban érdeklődik a dzsesszmuzsika iránt. A gazdasági nehéz­ségek miatt a fesztiválok, koncer­tek száma alaposan megcsappant, a hanglemezimport szórványos és kiszámíthatatlan, a magánkeres­kedelemben egyetlen korong ára 5-600 forint, a tömegkommuni­káció szinte alig foglalkozik a mű­fajjal (le­számítva a Rádió sok­rétű, de az igényeknek így is adós maradó tevékenységét). Egyszóval anyagilag is, szellemileg is jelen­tős áldozatokat kíván a tájéko­zódás, a világ dzsesszéletében va­ló eligazodás szándéka. Hagyo­mányosan egyoldalú zenei világ­képünkben még mindig hátrá­nyos szerep jut a dzsessznek, közvetí­tése, értelmezése, értékelése jó­szerivel kívül esik a zenei intéz­ményrendszer keretein, s a széle­sebb zenei köztudat ma is Louis Armstrong, Ella Fitz­gerald és a Benkó Dixieland Band nevével azonosítja a dzsessz fogalmát.

Pe­dig ez a zenei gyakorlat már ré­gen kinőtte a kiskorúságban reá szabott ruhát, és év­százados tör­ténete során egyetemes mérték­kel mérve is kiemelkedő produk­tumok sorozatával gyarapította a zenekultúrát. Hogy mást ne mondjunk, avantgárd irányzatai eljutottak a vál­ságnak ugyanab­ba az állapotába, mint amiben a kortárs zene leledzik. Csak amíg az óriási támogatással élvezi a közönség értetlenségét, addig emennek energiáit a létért foly­tatott küz­delem köti le. Márpedig dzsessz nem készülhet az asztal­fiók számára: vagy megszólal hic et nunc, vagy egyáltalán nem lé­tezik, hiszen a jelenlét zenéje. S ez a jelenlét Magyarországon igen korlátozott; mind keletkezé­sét, mind befogadását tekintve. Sokkal több érvényes dzsessz-ze-nei megnyilatkozás történik a földtekén, mint amiről mi tudunk – amelyek ismerete pedig, ép­pen korszerűségük miatt, mással nem pótolható kalauzt adhatna világunk jobb megértéséhez.

A DZSESSZ KEDVELŐI tehát, ha lépést akarnak tartani az ese­ményekkel, kénytelenek újra és újra útra kelni, hogy élő zenét hallgassanak. Utaznak Magyar­országon belül, felkeresik a szo­cialista országok könnyebben el­érhető fesztiváljait, és szórványo­san eljutnak a nyugati seregszem­lékre is. Ezek a találkozások min­denütt a zene nagy ünnepei, hiszen mindenkit a megismerés vágya vezérel, mindenkit az újabb élmények csábítása vonz. Az élő dzsessz hallgatása meglehetősen életkorhoz kötött szokás; kívántatik hozzá a fiatalság vállalkozó ked­ve, rugalmassága és tűrőképessé­ge. Aki egyszer ráérzett ennek a zenének a lényegére, az később sem pártol el tőle, csak legfeljebb zenehallgatási módszerei változ­nak meg; a koncertlátogatást fel­váltja az otthoni hi-fi berendezés, a konzervtechnika. Ami, éppen mert improvizatív zenéről van szó, sohasem képes pótolni az élő előadás közvetlenségét.

Kevesen tudják, de Európának a földrajzi, politikai mellett van egy dzsessztérképe is. A mi szem­pontunkból e térkép jellegzetes pontjait Novi Sad, Ljubljana, Prá­ga, Varsó, Debrecen, Nagykani­zsa, Nickelsdorf, Hollabrunn, Saarfelden, esetleg Moers, Hága vagy Pori neve jelzi. Valamennyien fesztiválvárosok, más és másfajta profillal, lehetőségekkel, vonzáskörzettel. Hozzánk legkö­zelebb a Hegyeshalommal szom­szédos Nickelsdorf esik, amely­nek háromnapos fesztiválja az avantgárd következetes pártolá­sával alakította ki arcélét. Tágabb érdeklődésre tarthat számot a nem sokkal messzebb, Bécstől északra ötven kilométerre fekvő Hollabrunn dzsesszhétvégéje, amely az egyes irányzatok leg­nagyobb sztárjainak meghívásával igyekszik a közönség kedvében járni.

NEM SIKERTELENÜL: a több mint hatezer személyes, hatalmas sátor az idén, július 4-6-a között is megtelt az érdeklődőkkel. A de­rék osztrák kisváros nyugalmát három napra meg­zavarta a za­rándokhullám; de a közönség kulturáltságára legyen mondva, nem kellett külö­nösebben szen­vedniük a helybélieknek. Minden a legnagyobb rendben, békében zajlott le, hi­szen akik ide eljöt­tek, ünnepelni jöttek, nem pedig felfordulást csinálni. Olajozott kiszolgáló és ellátó gépezet terem­tette meg a zenehallgatás feltéte­leit, s még a szomszédos tűzoltó gyakor­lótéren kialakított alkalmi camping kényszerűen nudista mosdási körülményei is a dolgok természete szerint valónak szá­mítottak.

Egyszóval békés volt a feszti­vál, és – ami már nem olyan hí­zelgő – békés volt a zene is a sá­tor fülledt melegében. New Orleanstól a free stílusig mindenfé­le irányzatból ígért ízelítőt a műsorfüzet, ám valójában csak a main stremre és a rockra vonat­kozott a kínálat. A nevekre per­sze nem lehetett panasz, hiszen a Mahavishnu Orchestra, Wayne Shorter, David Sanborn, Gil Evans, a Lounge Lizards, Pat Metheny, Archie Shepp, Carmen McRae, Joe Zawinul, Milt Jackson, Ray Brown, Keith Jarett, Joe Pass, Al DiMeola, McCoy Tyner, John Mayall valamiképpen mind a dzsessz első vonalából va­lók, hogy csak az ismertebbeket soroljuk. Ami végül is hiányér­zetet keltett, az az volt, hogy mindenki „csak” azt nyújtotta, amit tőle várni lehetett; megle­petés, meghökkentően újszerű tel­jesítmény nem akadt a fesztivá­lon.

EZ AKAR JELKÉPE IS an­nak, hogy sokszínűsége, általáno­san magas színvonala ellenére a nyolcvanas évek dzsesszéből hiá­nyoznak a nagy formátumú, új irányokat szabó meg­nyi­lat­kozá­sok. A rock-dzsessz, az avantgár­d ugyanúgy kimunkálta a maga eszközeit, mint a main stream (az­az a swinges lüktetésű, szabályos beosztású előadásmód), és nagyon kevés muzsikus van, aki állan­dóan képes megújulni, tágabb ér­vénnyel is újra és újra utat mu­tatni. A hollabrunni fesztivál in­kább arra adott példákat, hogy az adott stílusok nyelvezetét mennyire teheti sajátossá az egyé­niség érvényesülése.

Ilyén volt a hatvannégy éves énekes, Carmen McRae, akinek nevét nálunk talán kevésbé isme­rik, de aki hallatlan természetes­séggel és közvetlenséggel állította maga mellé a közön­séget. Őt hall­gatva ismét felötlött az ember­ben, hogy ezt a dzsesszt, a standardek világát így sohasem lesz képes európai énekes életre kel­teni. Ez a négerek anyanyelve, ezt más nem tudhatja tökéletesen elsajátítani. S ugyanezt az anya­nyelvűséget érezhettük a Miit Jackson-Ray Brown kvintett já­tékában is. Ezek a muzsikusok ma már szinte muzeális értékek a dzsessz történetében, s tulajdon­képpen ugyanazt játsszák, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. De hogyan! Olyan abszolút magabiz­tossággal és könnyedséggel, ami, annak ellenére, hogy semmi új nincsen benne, tökéletessé avatja előadásukat. Ők hatodik évtize­dükre is megőrizték kon­dícióju­kat, alkotóerejüket. Nem úgy, mint McCoy Tyner, aki színtelen, rutinszerű programjával – Fred­die Hubbard rendkívül dinamikus trombitaszólói ellenére – meg­fásult muzsikus benyomását kel­tette.

MAGUK A MUZSIKUSOK le­het, hogy tiltakoznának az ellen, hogy a bőr színe alapján tegyünk különbséget dzsessz és dzsessz között, de legalábbis ami a meg­határozó ritmusszekciót illeti, nincsen valamirevaló összeállítás négerek nélkül. Így hozott fan­tasztikusan erős ritmus­alapokat Joe Zawinul Weather Update ne­vű, még formálódó új együttesé­ben a Victor Bailey-Péter Erskine-Robert Thomas hármas, Pat Metheny triójában a Billy Higgins-Charlie Haden kettős, a Ray Brown-Mickey Roker alak­zat, Keith Jarrett nagyszerű trió­jában a Jack DeJohnette-Gary Peacock kettős, Archie Shepp együttesében pedig a Cameron Brown-Dannie Richmond duó. Amit ezek a formációk – más és más zenei összefüggésben – nyújtottak, az több volt, mint a professzionalizmus diadala; az már a ritmus apoteózisa volt, híven a dzsessz legnemesebb ha­gyományaihoz.

E kombinációk miatt, no meg művészeti elhivatottságuk okán, kiemelkedett a programból a nagyszerű hangszerelőnek, Gil Evansnak a kötött formát a sza­bad rögtönzéssel remekül ele­gyí­tő, átgondolt összeállítása, Keith Jarrett standardeket felelevenítő műsora, s jóleső érzés volt látni, hogy a modern dzsessz eredeti gndolkodású szaxofonosa, Wayne Shorter ismét jó úton van egy szuverén világ kialakításához. Eredeti hangzás jellemezte a dzsessz és az avantgárd rock ele­meit sajátosan elegyítő Lounge Lizards játékát is (vezetőjét, John Lurie szaxofonost a Stranger Than Paradise című Jarmusch-film főhőseként is ismer­hetjük).

HOGY VÉGÜL IS ÉRDE­MES-E Magyarországról felke­resni a hollabrunni dzsesszfeszti-vált? Azt hiszem, igen. A mezőny évről évre változhat, de ilyen rep­rezentatív kínálatot a határaink­hoz ennyire közel sehol nem ta­lálhatnak a műfaj kedvelői. Ol­csónak ugyan nem mondható a 950 schillinges bérlet, de hát a dzsesszért mindenütt áldoznia kell az érdeklődőnek. A jó dzsesszért, természetesen többet.

(Magyar Nemzet, 1986)