Newport ébresztése (Wolf Trap Jazz and Blues Festival, Washington DC)
A Washington melletti Wolf Trap Jazz and Blues Festival közönsége egyaránt részese lehetett az élő és az életre keltett jazztörténelemnek. A háromnapos koncertsorozat programjában harminc együttes szerepelt; no meg néhány zápor, ami nyugodtan kimaradhatott volna a műsorból.
Azok a jazzkedvelők, akik még emlékeztek az 50-es, 60-as évek newporti fesztiváljaira, örömmel üdvözölték a legamerikaibb zenei forma múltjának és értékeinek régi időket idéző seregszemléjét.
Az esti koncerteken olyan legendás jazz- és blues-énekesek léptek a pódiumra, mint Ella Fitzgerald, Ruth Brown, LaVerne Baker, Etta James, B.B. King és Al Green. A fénypont kétségtelenül Ella megjelenése volt, aki telt nézőteret vonzott úgy, hogy több százan a környező gyepre szorultak. A jazz nagyasszonyát az amerikai daléneklésben nyújtott kivételes teljesítményért – mint azt a rektor a koncert előtt bejelentette – tiszteletbeli doktorrá fogadta a George Washington Egyetem. Ella törékenynek látszott és lassan mozgott, de rossz egészségi állapota nem akadályozta meg abban, hogy egyéniségét megvillantsa a nagy amerikai daloskönyvből válogatott örökzöldek eléneklésével. Lenyűgöző scat-technikájával ezúttal nem élt, de ennek hiányát az előadás érzelmi töltése pótolta, ami új dimenzióval gazdagította előadó-művészetét.
Nem kevésbé megindító volt vendége, a világtalan Marcus Roberts szólóműsora. A zongorista azon fiatal muzsikusok közé tartozik, akik tudatosan fordulnak a jazz történetéhez, hogy megismerjék, megőrizzék és bemutassák annak maradandó értékeit. Robertsnek a klasszikus blues- és jazz-szerzők (Jelly Roll Morton, W.C. Handy, Charlie Parker) előtti tisztelgését nagy elragadtatással fogadta a közönség; technikailag briliáns, lírai hangvételű előadása hatalmas ünneplésben részesült.
A három nap során a tiszta jazz a nagyszínpadon szólalt meg, míg a blues és a nem hagyományos stílusok képviselői az erdei színházban mutatkoztak be. Délutáni matinén hívta hallgatóit sokadik kozmikus utazására Sun Ra egykor avantgárd zenekarvezető. Bár felfedező hajlama nem csökkent, zenéje melodikusabb, ritmikailag szabályozottabb utat mutatott a galaxisok felé. Max Roach erős kvartettje (Cecil Bridgewater – trombita, Odean Pope – szaxofon, Tyrone Brown – bőgő) komplex harmóniákból mesterien építkező, lendületes zenével jelentkezett. A veterán dobos elkápráztatta a nézőket egyetlen cintányéron rögtönzött bravúros szólójával. Tony Williams nemkülönben boszorkányos ütőhangszeres, de túl hangos játéka elnyomta fiatal muzsikusokból álló hard bop kvintettjének hangját. A hosszas börtönbüntetés után nemrégiben újra aktivizálódott Frank Morgan szaxofonos és nagyobb megbecsülést érdemlő George Cables zongorista duójának, illetve a virtuóz kezű Don Pullen triójának játéka nagy mesterségbeli tudásról tanúskodott.
A fiatal nemzedéket Branford Marsalis szaxofonos és Roy Hargrove trombitás képviselte. Ők szorgalmas kutatókként azon fáradoznak, hogy a múlt üzenetét közvetítsék a jelennek. Marsalis küldetéstudata tiszteletet érdemel, de triózenéje befelé fordulónak, elvontnak hatott. Hargrove oktetje túlméretezettnek tűnt a nem kifejezetten bonyolult hangszerelésekhez, de változatosabb és lendületesebb zenét produkált a zenekarvezető remek szólóival.
Ha valamit hiányolhatott a látogató a három nap stilárisan sokféle jazzparádéjából, az a kísérletező szellem volt. Aggodalomra azonban nincs ok: a Wolf Trap jövőre is kitárja kapuit a jazz- és blues-fesztivál előtt.
(The Washington Times, 1991)