A szenvedély andalúz hullámverései (Paco De Lucia)

 

A fekete függönnyel keretezett színpadon vízi pálmák, előttük félkörívben nyolc szék. Vakító reflektorfényben a középsőre ül le a modern flamenco gitározás legnagyobb egyé­nisége, Paco de Lucia. Hangszerét ölébe veszi, lábát keresztbe veti, keze futkározni kezd a húrokon. Rez­zenéstelen arccal előadott szólója előre vetíti mindazt, amiben a közönségnek a másfél órás koncerten része lesz. A fogadtatás az ünnepelt sztárnak szóló tapsvihar, ujjongás, majd jönnek a társak: Niño Josele gitáros, Antonio Serrano szájharmonikás, Alain Perez basszusgitáros, Piranha ütőhangszeres, Duquende és David de Jacoba énekesek, Antonio Far­ruco táncos. Kezdődik az érzelmek egekbe szárnyaló, grandiózus fiesztája.

A Dél-Spanyolországban a 18-19. században különböző kultúrák egymásra hatásából kia­lakult, spanyolok és cigányok által egyaránt művelt népzenei és táncstílus legősibb formája az ének, amihez hangszeres kíséret és tánc kapcsolódik. Paco de Lucia, aki nem lexikonok szó­cikkeiből ismeri a fogalmat, ezen az estén a flamenco mindhárom megjelenési formáját felvo­nultatta a színpadon.

Elsőként természetesen a hangszeres zenét. Partnerei fokozatosan vették birtokukba a teret, előbb ütemes tapssal szolgáltatták az aszimmetrikus ritmusalapot, majd hangszerükkel is hozzájárultak a folyamatok kiteljesítéséhez. A basszusgitár, a szintetizátor és a szájharmonika nem kifejezetten autentikus spanyol népi instrumentumokként ismeretesek - utóbbi szerepel­tetése idegenként is hatott -, de hát Paco de Lucia sem a flamenco tudományos alapú reprodukálása mellett kötelezte el magát. Élő hagyományként műveli ezt a zenét úgy, hogy abba - eredendő népi jellegét megőrizve - több mindent integrál a kor hangzó környezetéből és technikájából. A flamencóban - a dzsesszhez hasonlóan - fontos szerep jut a rögtönzésnek, amiből a rá osztott szereptől függően mindenki aktívan kivette a részét, leginkább termé­sze­tesen maga a Mester, aki ma is elképesztő technikával, melodikus invencióval és energiával pengeti akusztikus gitárját. Lassú akkordbontásokból hirtelen sebes, tizenhatodos futamokba vált, majd zárlatként olyan erővel csap a húrokba, hogy szinte megremeg a levegő. Az érzel­meknek ezt a hullámzó áradását csak fokozta az énekesek fájdalmas szenvedélytől fűtött, drá­mai artikulációja, hogy csúcsát a ritmust ütőhangszerként pontozó macsós tánc rögtönzéses, eksztatikus mozgáskombinációiban érje el.

Ilyen összhangban megvalósított, remek egyéni teljesítményeket mutató, belső tűzzel előadott produkcióban ritkán van részese a halandónak. Hogy Paco de Lucia zenéje átjutna-e az eredetvizsgálaton, annak csak andalúz honfitársai a megmondhatói. De, hogy színpadi produkcióként öntörvényű művészi megnyilatkozásként hat, azt a budapesti fellépését meg­előző debreceni koncert lelkes közönsége is tanusítja.

(Paco de Lucia, Főnix Csarnok, Debrecen, március 27.)

(Magyar Nemzet, 2010)