Chicago a Rába partján

 

Néhány lelkes jazzbarát 1982-ben Győrött elhatározta, hogy ablakot nyit a világra, és a prog­resszív magyar muzsikusok mellé koncertre hívja a jazz jeles amerikai előadóit. A rendezők a Chicagóból kiinduló művészeti csoportosulás, az AACM köre által inspirált vagy annak tö­rekvéseivel rokonítható, kreatív zenét játszó muzsikusok és a hazai avantgárd ze­né­szek közös felléptetésével kívántak teret adni a jazz formabontó irányzatainak.

Társa­dalmi hátterét, filo­zófiáját tekintve ez a zenei mozgalom elsősorban az amerikai színes bőrű mu­zsikusok azo­nosságproblémáit, az egyenjogúságért és az önálló kulturális arculat megterem­téséért foly­tatott harcát fejezi ki; eszközeiben azonban a huszadik századi európai zene vívmányait is felhasználva a szabadság újfajta értelmezésére tesz kísérletet. A valutáris aka­dályokba (is) ütköző ötlet megvalósítása hihetetlennek tűnt, de az odaadás és a lelkesedés képes csodákat tenni. A városi ifjúsági házban rendezett koncerteken olyan zenészek léptek fel, mint Anthony Braxton, Roscoe Mitcell és Burton Greene, így nem csoda, hogy a legújabb estet óriási vá­ra­kozás előzte meg.

A nagyszabású programot a Dresch-Grencsó-Baló trió három darabbal – Búcsúztató, Főzelék, Tanulmány – nyitotta meg. A modern jazzben már nem számít ritkaságnak hangszer­csoportosításuk (szaxofon, fuvola, basszusklarinét, dob), de hazai viszonylatban érdekességet ígért a szólisztikus szerszámok egymás mellé rendelése. Hihetnénk, hogy az impulzív Dresch Mihály és a jó napjain igen kifejező játékra képes Grencsó István nemcsak hangzásban nyújtott szokatlant, ám a trió nem tudta leküzdeni a harmóniai alapok hiányából következő félszegségét. A prímet Dresch vitte, Grencsó alapmotívumok és ellenszólamok tolmácsolására vállalkozott inkább, ezért Baló György dobos kezdeményező játéka ellenére is féloldalasra sikeredett műsoruk.

A színpadon levőkhöz ezt követően Binder Károly zongorista, Benkő Róbert bőgős és Fekete István trombitás csatlakozott, s együtt, mint Binder együttes folytatták a játékot. Első szerzeményük John Coltrane elvont korszakának hangütéséhez kapcsolódott a zenekar által favorizált ostinato alaplüktetéssel, Binder és Dresch intenzív szólóival. A gyakori téma- és ritmusváltások, a köz-zenék közhelyes eszközeinek parodisztikus megjelenítése, a magyar­kodó előadói stílus szatírába hajló kigúnyolása az elhatárolódások mögött önálló közlendő igényét fogalmazta meg. A Közép-európai zajongások című darab ugyancsak ismétlődő alapritmikára építette sokszálú utalásait. A Binder zenekar játékát általában az intellektuális megközelítés és az érzelmileg erőteljes előadásmód egysége jellemzi. A szintézis ezen az estén is fölsejlett játékukban, a vendégek azonban kissé megilletődötten vették ki részüket a zene létrehozásából.

Gonda János előadói szuggesztivitásának és frappáns szerzeményeinek köszönheti, hogy a szünet utáni oldott hangulatban maga mellé tudta állítani a közönséget. Újabb darabokat – Makám, Homage a Bill Evans, Fohász – is játszott, többnyire kötötten. Kedveli a mély re­gisztereket, szinte mindegyik kompozíciója alsó oktávból indult, arra épültek a jobb kéz melodikus futamai és a bal nagy ívű akkordfűzései. Viszonylag kevés improvizációra vállal­kozott, de bonyolult harmóniai és ritmikai szövetei látványos attrakciók nélkül is hatottak.

Keshavan Maslak és Burton Greene az új zene fehér bőrű képviselői. Kompozícióik változatossága, a szerkesztettség és a szabad improvizáció tág határai között ingázó előa­dás­módjuk intenzitása képzett zenészekről tanúskodott. Hosszúra nyúlt eklektikus műsorukban török és ukrán népdalfeldolgozások, post-bop reminiszcenciák, boogie-woogie-, ragtime- és rock and roll-parafrázisok egyaránt felhangzottak. Greene szédületes tempóban vagy éppen ellenkezőleg, lírai érzékenységgel dolgozott a billentyűkön, Maslak pedig újhullámos, a jazzben szokatlan show-elemekkel bűvölte el a közönséget.

Éjfél után, kellő szellemi összpontosítást parancsolva következett Szabados György szólókoncertje. Identitásigényével Szabados egyre ősibb zenei kultúrák irányába tájékozódik, de számára ez nem a tudományos megismerést, hanem az érzékek által felfogható birtokbavételt szolgálja. A magyarság egykori nyomvonalán visszafelé haladva eddigi, a pentatóniát a tizenkét fokúsággal ötvöző előadói technikájába beépíti a kazah vagy távol-keleti motívumokat és előadási gyakorlatot, de a kortárs- és klasszikus-zene eredményeit is felhasználva egyetemes összefüggésekbe helyezi játékát. Marosi szertartászene, K-modellek (azaz Kemény- vagy Kazah-modellek), Koboz-zene, Esküvő – már a címek is jelzik a témákat és a megidézett aurát. Zongorázásának alapeleme az ismétlődéssel érzékeltetett állandóság és a változás, az elmozdulás ellentéte; a bal kézzel ostinato szerűen játszott motívumok kiegyenlítően aszimmetrikus kibontása, feszültséggócok keltése, az oldás és kötés arányainak szuggesztív meghatározása. Különösen izgalmas hangzásokat keltett preparált zongorán a Koboz-zenében: nem eltorzította, hanem sajátos zeneiséggel ruházta fel a húrokat, s ezzel olykor távol-keleti hatásokat ért el. A közönség érti és rokonszenvvel követi Szabadost messzire kalandozó útján; ezen az estén ő aratta a legforróbb sikert.

Odakünn már majdnem pirkadt, amikor a koncert záró pontjaként Anthony Braxton és George Lewis lépett a színpadra. Braxton absztrakt zenéjét játszották fölényes technikai tudással és improvizációs képességgel. Egymás gondolatainak tökéletes ismerete, nagyfokú beleérző készség és a partner iránti alázat jellemezte előadásukat. Braxton – Stockhausen, Webern, Cage hatását elismerve – a kortárszene és a jazz ötvözését, egyfajta "világzene" megteremtését tartja fő céljának. Akadnak olyanok – e sorok szerzőjét is ideértve –, akik némi spekulatív jelleget, intellektuális hűvösséget éreznek Braxtonnak ezekben a darabjaiban, de az élő játék kreativitása, elmélyültsége, fegyelme megmutatta ennek a zenei gondolkodásnak az erejét. A szaxofonokat és klarinétot kezelő Braxton a darabok jellegének megfelelően váltogatta hangszereit, fújta a témákat, az ellenszólamokat vagy a ritmikai kíséretet, s ebben rendkívüli társának bizonyult a harsonás George Lewis. Csodálatos, amit ez a fiatalember játszi könnyedséggel művelt nehéz hangszerén: kristálytiszta intonációja, bravúros dinamikai váltásai, előadásmódjának ötletessége bizonyossá tette, hogy kiemelkedő muzsikussal talál­kozott a győri koncert lelkes közönsége.

(Jazz, 1983)