Duó két hangra (Steve Lacy - Steve Potts)

 

Akkor, amikor a szorító gazdasági körülmények miatt a jelentős állami mecenatúrával támo­gatott komolyzenei koncertek is elveszítik közönségük egy részét, vajon mi tart életben olyan rétegzenéket, mint a jazz? S főképpen, milyen élettérre talál az elvontságban a kortárs zenéhez közelítő avantgárd ága? Amikor a magyar jazztáboron belül is elkeseredett szekérharcok folynak az elnevezés értelmezése és képviselete körül, ugyan milyen méltánylásra és bázisra számíthatnak a jazz hagyományos fogalmát tágabban értelmező, vagy éppen elvető, újító szellemű muzsikusok?

A jazz mára stilárisan, de hatását, közvetítési és befogadási mechanizmusait tekintve is pluralizálódott. Hallgatósága is ennek megfelelően oszlik meg: a középutas, "igazi", illetve a rockhoz közelítő irányzatai viszonylag nagyszámú közönséghez találnak ösvényeket, míg absztrakt, kísérletező hajtásai arányosan akkora hallgatóságra támaszkodhatnak, mint a kor­társ komponált zene. Azaz, szűk intellektuális táborra. Azzal a különbséggel, hogy a kortárs komponistáknak a Zeneakadémia tekintélyt parancsoló termei, a jazz avantgárd képviselőinek pedig az egyetemek, főiskolák, füstös pinceklubjai biztosítanak fórumot.

A magyar jazzklubok spontán módon szerveződő országos hálózatából az utóbbi években a közgazdasági egyetem klubja tűnt ki leginkább a jazz kísérletező irányainak következetes támogatásával. Belegondolva, hogy milyen bűvészmutatványok kívántatnak e koncepció megvalósításához, minden elismerést megérdemel a szervezők lelkesedése, amivel az avant­gárd jazz otthonává tették a Kinizsi utcai kollégium kicsiny előadótermét. A szombatonkénti koncertek rendszeres vendége a magyar élmezőnyből Szabados György, Binder Károly, Dresch Mihály együttese, Grencsó István együttese és Lőrinszky Attila; külföldről a legtöbb közreműködő az NDK-ból érkezett (Conrad Bauer, E. L. Petrow­sky, Uwe Kropinski, Manfred Hering, Joe Sachse, Hannes Zerbe, Ulrich Gum­pert), de jártak itt muzsikusok az NSZK-ból (Peter Brötzmann), Angliából (Phil Minton) és Amerikából is (Elliott Sharp).

Az új profilú klubban mutatkozott be Magyarországon a modern jazz egyik vezető sze­mélyisége, az amerikai születésű, Párizsban élő Steve Lacy és partnere, a színesbőrű Steve Potts. Az 53 éves Lacy dixieland-játékot követően az ötvenes években Cecil Taylor együt­tesében kezdett avantgárd jazzt játszani, majd a másik nagy újító, Thelonious Monk hatása alá került, és egy évtizeden át csak az ő szerzeményeit szólaltatta meg. A hatvanas évek végén elhagyta Amerikát, bejárta a világot, s néhány év vándorlás után Párizsban telepedett le. A kí­sérletezéssel egyéni hangjának megtalálása után sem hagyott fel a kísérletezéssel. Telt, kevés vibratót használó technikájának komoly szerepe volt abban, hogy John Coltrane második hangszeréül választotta a szopránszaxofont.

Budapesti koncertjére kamaraprogrammal érkezett. Lacy intellektuális zenész, témái Monkot idézően szögletesek, disszonánsak, gyakran él repetitív eszközökkel. Építkezésük ke­retes, a két szaxofon (a szoprán és az alt) unisono indításaiból a legváltozatosabb hang­sze­relési fogásokkal (ritmikus kíséret, ellenszólam, díszítés, kiállás) fejlesztik tovább a mo­tí­vumokat. Lacy virtuóz előadó, szaggatott, kontrollált játéka lírai hangvételű, míg Potts hang­szerkezelése nyersebb, energikusabb. Koncertjük a hagyományosabb, jazzes daraboktól az absztraktabb kompozíciókig ívelt, az egymást zsigereikben érző muzsikusok játéka mono­lógok és egymásba kapaszkodó, az avantgárd öncélú hatáselemeitől mentes dialógusok sorozata volt. Steve Lacy zenéje nem az ösztönökre, nem az elsődleges érzelmekre apellál, ezért alaposan igénybe veszi a hallgatót; de aki veszi a fáradságot, egy gondolatgazdag mu­zsikus öntörvényű világában találja magát.

(Magyar Nemzet, 1987)