Elektronika és jazz (Pat Metheny)

Amikor a hatvanas évek végén Miles Davis elektromos hangszereket kezdett alkalmazni felvételein, kevesen gondolták, hogy a jazz és a technika kapcsolatának új korszak kezdődik el. Azóta jó másfél évtized telt el, és az elektronika a zene előállításának és közvetítésének soha nem látott dimenzióját nyitotta meg. Érthető, ha a figyelem azokra a muzsikusokra vetül, akik úttörő szerepet vállalnak a technikai újítások hasznosításában. Így vált digitális korunk hősévé a harmincéves amerikai gitáros, Pat Metheny, aki a Budapest Kongresszusi Köz­pontban személyesen is bemutatta, mire képes a korszerű technológia, és milyen utakat kínál az elszigeteltségből kilépni igyekvő jazz számára.

Methenyt 18 évesen Gary Burton vibrafonos fedezte fel, első önálló lemeze három évvel később jelent meg, s azóta nem múlt el év, hogy újabb albummal ne jelentkezett volna. Példaképei között olyan eltérő irányultságú muzsikusok vannak, mint Wes Montgomery, Ornette Coleman, Miles Davis és Keith Jarrett. Zenéje a klisékbe merevedő jazz-rock utáni korszak populáris igényeire kínál szemérmesen érzelmes választ. Gazdag harmóniájú, lüktető ritmikájú és rendkívüli melodikus érzékről tanúskodó szerzeményei egyre vonzóbbá tették nevét a jazzkedvelők körében. Sokoldalúsága, kísérletező hajlama vezette a digitális technika kipróbálására is.

Már a színpadon elhelyezett hangszerpark látványa lenyűgözte a közönséget a koncerten. Kilenc billentyűs hangszer, tízfajta gitár, komputerek, villogó kijelzők, tornyosuló csörgő- és ütőhangszerek a zene és technika naprakész találkozásával kecsegtettek. A két és fél órás, megszakítás nélküli hangverseny aztán megmutatta, milyen a jó értelemben vett profizmus, milyen követelményeket támaszt önmagával szemben a kreatív minősítésre jogot formáló ambíció. A teljes intenzitással végigjátszott program azokban is tiszteletet kellett, hogy ébresszen, akik idegenkednek az elektronikától, és túlságosan populárisnak találják a Metheny Group világát.

Metheny iparkodik elrugaszkodni a hagyományos dalszerkezettől, és ritmikailag sem tartja magát a swing alaplüktetéséhez. Periodikusan építkező, fülbemászó dallamai lírai, impres­szi­onista színezetet adnak a zenének, s még a gyorsabb tempójú, keményebb számok is megőrzik meleg, humánus indíttatásukat. Ez a zene nem riaszt agresszivitásával, de nem is andalít el új­romantikus érzelgősségével. Újszerű vonása az akusztikus és elektromos hangszerek szerves egysége. A hangzás, a hangzáskép a Metheny-zene legfontosabb eleme, s ebben a zenekar­vezetővel egyenrangú szerep jut a kitűnő Lyle Mays billentyűsnek. Kettőjük összjátéka, a hangszerek harmonikus párosítása a zenei azonosság szép példája. De teljes része a zenének Paul Vertico dobos, Pedro Aznar énekes-ütős és Steve Rodby bőgős játéka is. Olyan szövet ez, amelynek hatását a különböző színek együttes jelenléte adja. Természetesen illeszkedik benne a a gitárszintetizátor az akusztikus zongora, az elektromos orgona a nagy­bőgő hangjával, az ének a Yamaha szintetizátor akkordjaival. Metheny synclavier gitárja is mindig az összhangzásba simulva keltette elnyújtott, hang- és akkordhalmozásra is képes hullámait. És nem hatott disszonánsnak, ha egy akusztikus témafelvezetést elektromos szóló követett.

Technika ide, elektronika oda, a koncert arra volt példa, hogy a lényeg mégiscsak a zene, ami nem a gépben, hanem az emberi agyban kel életre ezen túl is.

(Magyar Nemzet, 1985)