Herceg a zongoránál (George Duke)

Életkora hatvanhárom év, ebből négy és fél évtized a pályán. Az amerikai George Duke ígé­retes hard bop/soul jazz zongoristaként indult, olyan neves muzsikusok választották partnerül, mint Don Ellis, Cannonball Adderly vagy Sonny Rollins. Aztán, valamikor a ’70es évek kö­zepén, fordult egyet a kocka, az elektromos hangszerekkel korán megismerkedő, kivételes adottságú és technikájú billentyűs játékos irányt váltott, és a populáris zenék különböző stílu­saival – fusion, latin, pop, soul, funk – jegyezte el magát. Lemezek százainak producereként és muzsikusként egyaránt sikeresen tevékenykedett, ő volna a legtöbbször, 21-szer Grammy-díjra jelölt jazz-zenész – ha a jazzvilág jazz-zenészként tartaná őt számon.

Európai turnéja keretében a napokban kétszer is fellépett Magyarországon. Budapesten, a Művészetek Palotájában a Budapest Jazz Orchestra vendégszólistájaként, hatalmas sikert arat­va mutatta meg, hogy több köze is lehetne a jazzhez, ha akarná. Saját együttesével egy nappal korábban Debrecenbe látogatott, hogy azt adja lelkes, de meglepően kis létszámú kö­zönsé­gének, amit az vár tőle: zenei irányultságának keresztmetszetét.

Nem árult zsákbamacskát, lesz itt egy kis jazz, egy kis latin, egy kis fusion, egy kis Frank Zappa, egy kis funk, jelentette be az elején, majd a billentyűkre csapott, és úgy tett, ahogy ígérte, játszott több, mint két órán át, egyre jobban felforrósítva a hangulatot.

Gyomorfalat rengető hangerő, négy szintetizátor, elektromos gitár, basszusgitár, ének, kőkemény ritmusok, kiváló hangszeres teljesítmények, és egy igazi színpadi egyéniség. Nem kétség, George Duke a hangszeres mesterség olyan szintjén áll, hogy bármit el tudna játszani, ha akarna. De nem akar. Ő nem szembesíteni, felkavarni, nemesíteni kíván zenéjével, hanem az érzékeket célozza meg. A hangerővel és az erőteljes, ismétlődő ritmusokkal (basszusgitár: Michael Manson, dob: Ronald Bruner) a testet, a zsongító dallamokkal (gitár: Jef Lee Johnson) és az erotikusra hangolt énekkel (Sheryll Pension) a lelket bűvöli el, emeli a kel­le­messég szférájába. Kell ilyen is az életben, végtére az ember nem utazhat állandóan a 7-es buszon, időnként szükség van lazulásra, feloldódásra, lebegésre – különösen, ha azt ilyen minőségben megszólaló zene éri el.

Jó koncert volt. Személyesebb, spontánabb, átütőbb, mint lemezről hallgatni ugyanezt. Maguk a muzsikusok is élvezték, alig akarták abbahagyni. És a jazz kedvelői is megkapták negyedórányi akusztikus, érzelemdús zongoraszólójukat. Így kerek a világ, George Duke ha­tártalan univerzuma, amelybe ezen az estén Debrecen is belefért.

(George Duke Band, Kölcsey Központ, Debrecen, május 21.)

(Magyar Nemzet, 2009)