Jan Garbarek Szegeden
A MŰFAJ EREDETE, sajátos fejlődéstörténete miatt a dzsessz kiemelkedő, stílusteremtő személyiségei mindeddig „szinte kizárólag amerikai muzsikusok voltak. A hetvenes évek hozták el azt a változást, amely nagyobb teret, lehetőséget nyitott meg elsősorban az európai, de a japán zenészek előtt is.
Ebben az évtizedben vált nagykorúvá az európai dzsessz: felnőtt egy olyan muzsikusnemzedék, amelyik nem az amerikai minta másolásában, hanem saját, önálló hangjának kialakításában fogalmazta meg művészi céljait Útjaik különböző irányokba vezettek, de összekapcsolta őket az európai kulturális hagyományokhoz kötődés, a melodikusság, az intellektuális játékmód és a ritmika árnyaltabb értelmezése. Kifinomult, érzékeny hangzás, elmélyültség és a popularitás jó értelmű vállalása jellemezte ezt az alkotói mentalitást, amely legjellegzetesebben a nyugatnémet ECM lemezkiadó köré csoportosult muzsikusok zenéjében öltött testet. Közülük is a legkövetkezetesebben és a közönség legszélesebb köreit megnyerően a norvég szaxofonos, Jan Garbarek játékában.
Garbarek a hatvanas évek elején került kapcsolatba a dzsessz-zenével. Zenei arculatának kialakulására nagy hatással volt George Russel líd kromatikus koncepciója. A hatvanas évek második felében már rendszeresen fellépett az európai fesztiválokon. Első lemezét 1969-ben készítette az ECM számára. A hetvenes évek elején már saját, skandináv muzsikusokból álló kvartettjét vezette, majd következett kiemelkedő jelentőségű együttműködése az amerikai zongoristával, Keith Jarrettel, aminek eredményeit olyan nagyszerű albumok őrzik, mint a Belonging és a My Song. Az utóbbi években átalakította együttesét: bőgőse a nyugatnémet Eberhard Weber, a gitáros az amerikai David Torn, a dobos Michael DiPasqua lett. Ezzel a kvartettel adott hangversenyt november l-jén a szegedi sportcsarnokban.
Garbarek tavaly nyáron, a debreceni dzsessznapokon mutatkozott be először Magyarországon. Akkori, rendkívül forró hangulatú hangversenyének emléke bizonyára a szegedi koncert sok hallgatójában is megőrződött, alkalmat kínálva az összevetésre. Annál is inkább, mert több átfedés volt az elhangzott kompozíciók között.
NORVÉG SZÁRMAZÁSA miatt olykor még ma is a fjordok jeges jégáramlataihoz hasonlítják Garbarek zenéjét, pedig a dzsessz jelenkori irányzatai között aligha akad ennél bensőségesebb, líraibb és dallamosabb muzsika. Csodálatosan szép témák szólalnak meg tenor-, illetve szopránszaxofonján a rá jellemző egyéni hangon. Garbarek mellőzi a dzsessz hagyományos téma-improvizáció-téma szerkezetét; a megkomponált átvezető részek állandóan továbbfejlesztik a motívumokat. Szólói a témákban lefestett képeket színezik, árnyalják, inkább hosszan kitartott hangokból, semmint a bebop szaggatott frázisaiból építkezve. Tisztán tonális zenéjébe szervesen illeszkedik Weber melodikus bőgőjátéka és Pasqua ritmikusan lüktető dobolása. Nehéz viszont megbarátkozni Torn sok effektet használó, torzított, disszonáns akkordokat megszólaltató gitározásával: nemcsak hogy ellenpontozza, de le is rombolja Garbarek gyönyörű hangépítményeit, idegen testként ékelődve a felemelő zenébe.
Emiatt is érezzük úgy, hogy a szegedi koncert csupán ízelítőt adott Garbarek igazi képességeiből. Az előadás természetesen pontos, korrekt volt, ám ezúttal hiányzott belőle az a hangulat, ihletettség, ami katartikus élménnyel ajándékozhatta volna meg a hallgatókat. Ilyen képzett, koncepciózus zenészek persze mindig képesek formájukat hozni; de ez a különbség az, ami a művészetet a professzionalizmustól elválasztja.
(Magyar Nemzet, 1984)
