Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Jan Garbarek Szegeden

 

A MŰFAJ EREDETE, sa­játos fejlődéstörténete miatt a dzsessz kiemelkedő, stílus­teremtő sze­mélyiségei mind­eddig „szinte kizárólag ame­rikai muzsikusok voltak. A hetvenes évek hozták el azt a változást, amely nagyobb teret, lehetőséget nyitott meg elsősorban az európai, de a japán zenészek előtt is.

Eb­ben az évtizedben vált nagy­korúvá az európai dzsessz: felnőtt egy olyan muzsikus­nemzedék, amelyik nem az amerikai minta másolásában, hanem saját, önálló hangjá­nak kialakításában fogalmaz­ta meg művészi céljait Út­jaik különböző irányokba ve­zettek, de összekapcsolta őket az európai kulturális ha­gyományokhoz kötődés, a me­lodi­kusság, az intellektuális játékmód és a ritmika árnyal­tabb értelmezése. Kifinomult, érzékeny hangzás, elmélyültség és a popularitás jó értel­mű vállalása jellemezte ezt az alkotói mentalitást, amely legjellegzetesebben a nyugat­német ECM lemezkiadó köré csoportosult muzsikusok ze­néjében öltött testet. Közülük is a legkövetkezetesebben és a közönség legszélesebb köreit meg­nyerően a norvég szaxofo­nos, Jan Garbarek játékában.

Garbarek a hatvanas évek elején került kapcsolatba a dzsessz-zenével. Zenei arcula­tának kialakulására nagy ha­tással volt George Russel líd kromatikus koncepciója. A hatvanas évek második felé­ben már rendszeresen fellé­pett az európai fesztiválokon. Első lemezét 1969-ben készítette az ECM számára. A het­venes évek elején már saját, skandináv muzsikusokból álló kvartettjét vezette, majd következett kiemelkedő jelentő­ségű együttműködése az ame­rikai zon­goristával, Keith Jarrettel, aminek eredmé­nyeit olyan nagyszerű albumok őrzik, mint a Belonging és a My Song. Az utóbbi években átalakította együtte­sét: bőgőse a nyugatnémet Eberhard Weber, a gitáros az amerikai David Torn, a dobos Michael DiPasqua lett. Ezzel a kvar­tettel adott hangversenyt no­vember l-jén a szegedi sport­csarnokban.

Garbarek tavaly nyáron, a debreceni dzsessznapokon mutatkozott be először Ma­gyar­or­szágon. Akkori, rend­kívül forró hangulatú hang­versenyének emléke bizonyá­ra a szegedi kon­cert sok hall­gatójában is megőrződött, al­kalmat kínálva az összevetés­re. Annál is inkább, mert több átfedés volt az elhang­zott kompozíciók között.

NORVÉG SZÁRMAZÁSA miatt olykor még ma is a fjordok jeges jégáramlataihoz hason­lítják Garbarek zenéjét, pedig a dzsessz jelenkori irányzatai között aligha akad ennél benső­ségesebb, líraibb és dallamosabb muzsi­ka. Csodálatosan szép témák szólalnak meg tenor-, illetve szopránszaxofonján a rá jel­lemző egyéni hangon. Garba­rek mellőzi a dzsessz hagyo­mányos téma-improvizáció-téma szerkezetét; a megkom­ponált átvezető részek állan­dóan to­vábbfejlesztik a motí­vumokat. Szólói a témákban lefestett képeket színezik, árnyalják, inkább hosszan kitartott hangokból, semmint a bebop szaggatott frázisaiból építkezve. Tisztán tonális ze­néjébe szervesen illeszkedik Weber melodikus bőgőjátéka és Pasqua ritmikusan lüktető dobolása. Nehéz viszont meg­barátkozni Torn sok effektet használó, torzított, disszonáns akkor­dokat megszólaltató gitározásával: nemcsak hogy ellenpontozza, de le is rom­bolja Garbarek gyönyörű hangépítményeit, idegen testként ékelődve a felemelő ze­nébe.

Emiatt is érezzük úgy, hogy a szegedi koncert csupán íze­lítőt adott Garbarek igazi ké­pes­ségeiből. Az előadás ter­mészetesen pontos, korrekt volt, ám ezúttal hiányzott belőle az a han­gulat, ihletett­ség, ami katartikus élménnyel ajándékozhatta volna meg a hallgatókat. Ilyen képzett, koncepciózus zenészek persze mindig képesek formájukat hozni; de ez a különbség az, ami a művészetet a professzionaliz­mustól elválasztja.

(Magyar Nemzet, 1984)